Lehull az álarc

„Helló, diktátor – talán szokatlan köszöntés az Európai Unió egyik vezetőjétől. De Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke éppen ezeket a szavakat használta, amikor fogadta Orbán Viktor magyar miniszterelnököt az EU 2015. májusi csúcsértekezletén.

Metsző tréfa volt annak érdekében, hogy elsimítson egy nagyon kényelmetlen helyzetet. Az EU liberális demokráciák közösségének számít. Büszkén hirdeti, hogy segít biztosítani a politikai szabadságot Közép- és Kelet-Európában, ami sok évig szenvedett a szovjet tábor részeként. Az EU-hoz való csatlakozás érdekében Magyarországnak és a többi újoncnak el kellett fogadniuk a »koppenhágai követelményeket«, a demokráciát középpontba helyező politikai értékeket tartalmazó nyilatkozatot.

De 2015 nyarára már világossá vált, hogy Orbán Viktor Magyarországa az ellenkező irányba megy. Kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött Orbán folyamatosan koptatta és pusztította az ország független intézményeit, amikor a bíróságokat, a médiumokat, a közszolgálatot, az egyetemeket és a kulturális intézményeket pártja ellenőrzése alá vonta. Azok a civil szervezetek, amelyek ellenezték Orbán egyre növekvő önkényét, adóellenőrzést kaptak, vagy egyenesen bezárták őket. A miniszterelnök haverjai pedig magas állásokat és gyümölcsöző állami szerződéseket nyertek el.”

Az idézet Gideon Rachman idén megjelent, Az erős ember kora című kitűnő könyvéből származik (89. oldal). A kötetben a Financial Times vezető külpolitikai kommentátora külön fejezetet szentel Putyin orosz, Hszi kínai, Trump amerikai, Erdoğan török, Bolsonaro brazil, López Obrador mexikói, Duterte Fülöp-szigeteki elnököknek, de marad benne hely Johnson volt brit, Modi indiai, Netanjahu volt izraeli, Ahmed etióp miniszterelnökök, valamint Mohammed bin Salman szaúdi trónörökös, illetve Jarosław Kaczyński lengyel vezető számára is. Bevezetőjében a szerző igyekszik megragadni az „erős ember” jellemvonásait, elismerve, hogy távolról sem egyformák. Mégis, a hasonlóságok erőteljesek, sőt meghatározóak. Rachman a közös vonások között említi a személyi kultuszra való törekvést, a jogállam megvetését, hivatkozást a népre és annak állítólagos képviseletét a korrupt elittel szemben (populizmus), továbbá a félelemre és a nacionalizmusra alapozott politikai vonalvezetést.

A kiváló brit újságíró könyvét mindenkinek javaslom elolvasni, még akkor is, ha az Orbánra vonatkozó fejezetet magyar szemmel nézve maradt két erős hiányérzetem. Az egyik a konkrét magyarországi helyzetelemzésre vonatkozik, és vitatja, hogy a romlás csak 2015-ben vált volna világossá. A másik általánosabb; noha az „erős ember” kifejezés a külvilág érzékelése alapján megáll, nemcsak Orbán, hanem jó néhány más kollégája esetében is ennél sokkal többről van szó. A szerzőnek látnia kellene, és kimondania, hogy a populista-nacionalista vezető felfogását a szélsőjobboldalon csak egyetlen lépés, sokszor talán még annyi sem választja el a valóban ordas eszmétől, a fasizmustól.

Korai felismerés

Nem kívánom fényezni magamat, de sok hazai sorstársammal egyetemben már 2010 második felében felismertem az Orbán-rezsim valódi természetét. Bizonyítja ezt beszédem az Európai Parlamentben, ami az új hazai médiatörvény körül kibontakozó vitában hangzott el. Még fontosabb, hogy az önkényuralom felé masírozó Fideszt idejekorán leleplezte a német, az olasz és a lengyel sajtó. Mint ismeretes, 2010. december 10-én a konzervatív Die Welt címoldalán közölt Führerstaat Ungarn című cikkében Michael Stürmer vezető publicista azt írta, hogy „Orbán Viktor kormányzó Fidesz pártja nyilvánvalóan eltökélte, hogy az egyszer megszerzett hatalmat kétharmados többség birtokában egyhamar nem adja ki a kezéből. Olyan ez, mintha a tekintélyelvű, antiszemita harmincas években megállt volna a film, és most ismét peregni kezdene.”

Az alig burkoltan sugallt vádat más német lapok, így az ugyancsak konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ), képtelenségnek minősítették és kereken elutasították. Más tekintélyes lapok, így a lengyel Gazeta Wyborcza a címlapján magyar nyelven fejezte ki szolidaritását a magyar újságírókkal. De bárhogy értékelte is az európai demokratikus sajtó a magyarországi médiatörvényt és annak várható hatásait, a lényeg az, hogy nem lehetett többé azt állítani, a veszélyekről nem lehetett tudni. Az önkényuralmi berendezkedés, illetve az arra való törekvés tehát nem 2015-ben vált nyilvánvalóvá.

Szemléletesen ábrázolja a kialakult helyzetet Bolgár György méltatlanul mellőzött új könyve, az Orbán-puzzle is. Kötetében a kitűnő újságíró külön fejezetet szentel az Orbán-rezsim múltat idéző, de azt egyszersmind tudatosan eltorzító építészeti erőfeszítéseinek és avítt köztéri kultúrájának ugyancsak Führer-staat Ungarn címmel. Bolgár egyértelműen levonja a következtetést: „Valójában tehát nem új egypártrendszer jött létre, hanem inkább vezérállam. Egy vezér, egyetlen személy által irányított párt, kormány és hatalmi apparátus, amelynek demokratikus álcája mögé bújva a vezér mindenbe beleszólhat, amibe csak akar, és amelyben mindig az övé a döntés joga. A legmeghökkentőbb, hogy ez már 2010-ben, röviddel a Fidesz választási győzelme után nyilvánvalóvá vált, méghozzá nemcsak itthon, ahol azonnal a bőrünkön érezhettük Orbán leheletét, hanem külföldön is” (i. m. 49. oldal).

De Bolgár könyve nem csak azért olvasandó és idézendő, mert egyértelműen leszögezi, hogy az önkényuralmi törekvés már 2010-ben elkezdett testet ölteni. Még fontosabb, hogy az ezt megalapozó eszme már sokkal hamarabb készen volt. Jól érzékelteti ezt a következő fejezet, amelynek címe egy 2009-ben elhangzott, vonzónak tetsző jelszó az akkor még csak hatalomra vágyó és azt a hazai baloldal kormányzásának tragikus kudarca után megragadni készülő felkent vezértől: A létezés magyar minősége. A fejezetcím a kötcsei zárt körű találkozón a hívek előtt elhangzott hírhedt beszédet idézte. A szöveget értékelve Bolgár megpróbál jóhiszemű, sőt megértő lenni, de azért hangsúlyozza, hogy az Orbán-beszédben lefestett „kulturális máz” igyekszik elleplezni az „elsődleges célt, a hatalom megragadásának és megtartásának mestertervét” (i. m. 57. oldal). Én tovább megyek, mert „tartalmas formát” látok benne, ami mögött a „fortélyos félelem” munkál. Az önkényúr fél. No nem a nemzethalál valóságos fenyegetésétől, amit hamis érveléssel ő maga felfest, hanem attól, hogy a félelem nélküli ember esetleg nem igényli az ő uralmát. Minden önkényuralom alapvető, elsődleges jellemvonása, hogy félelmet táplál a szívekbe és a lelkekbe, majd a kisember megvédése végett önmagát tolja fel védőangyalként. Ehhez pedig majd erőszak kell, amit az erősödő félelem igazol. A vezérállam lényege tehát a betáplált félelemre, a felkeltett irigységre és a felkorbácsolt gyűlöletre építő erőszakos önkényuralom. Tisztán felismerhető volt már 2009-ben, sőt azelőtt is.

A látható valóság

Szerencsétlenek vagyunk mi, magyarok gyönyörű kis nyelvünkkel, amit rajtunk kívül senki nem ért és alig valaki hajlandó megtanulni. (Nem marasztalom el a külföldieket, mert tisztán költség-haszon arányok alapján a befektetés aligha éri meg.) A jobbnál jobb hazai politikai elemzéseket a világ nem ismeri, nem olvassa. Az önkényuralomnak nem érdeke a hajszálvékony hazai értelmiségi ellenzék remek könyveit angolul kiadni, a szerzőknek pedig erre nincs elég pénzük. Marad rajtam a kötelezettség, hogy Bolgár könyve mellé odategyem Ungváry Rudolfét is, aki korán felismerte és leírta a fasisztoid mutáció hazai természetrajzát.

Ungváry könyve (A láthatatlan valóság) 2014-ben jelent meg, ami azért fontos, mert még mindig egy évvel vagyunk a sorsdöntő 2015-ös év előtt, amely elhozta a menekültek európai hullámát, és óriási pénzügyi, szervezési, politikai és erkölcsi próbatétel elé állította szinte az összes uniós országot. Ezen a vizsgán sokan, elsősorban a német állam és nép megfelelt, a magyar állam viszont elbukott (a magyar nép nem). A menekülthullámot kihasználva a hatékonyságot mellőző, emberiességet nélkülöző, a félelmet és a gyűlöletet viszont az önkényuralom politikai hasznára tudatosan felszító Fidesz-hatalom nyíltan leleplezte önmagát. A nyugati értelmiség számára ezért fordulópont 2015, ahogy Rachman gondolja.

Könyvének van még egy másik fontos erénye: felismeri, hogy Orbán nem pusztán egy bűnbandává átvedlett politikai szervezet vezetője, hanem önmaga által igényesnek tekintett elméleti munkásságot is büszkén felmutató vezér. Többek között ezért sem áll meg az ideológiamentes „maffiaállam”-felfogás. Rachman látja, hogy az Orbán-önkényuralomnak határozott eszmei alapja van. Kiindulópontja a liberalizmus, a szabadságelvűség tudatos elutasítása, ami egyébként nem mellesleg minden szélsőjobboldali, fasiszta gondolkodás része. „A magyar vezető torzképet rajzolt a liberalizmusról mint elitista ideológiáról, amit azok a globalisták részesítenek előnyben, akiknek az a szándékuk, hogy eltöröljék a nemzeti határokat és kultúrákat. Egy évvel Juncker unortodox köszöntése előtt Orbán kiváltotta a riasztócsengő megszólalását Brüsszelben egy beszéddel, amiben megfogadta egy újfajta állam felépítését az Európai Unión belül, ami illiberális és nemzeti alapokra épül” (i. m. 89–90. oldalak).

Ezzel eljutottunk az önkényuralmi problémahalmaz legnehezebb kérdéséhez, a nemzet mint érték értelmezéséhez. A nemzet, ha helyesen fogjuk föl, akkor valóban nagy érték, az emberi haladás egyik csúcsteljesítménye. De mi a helyes felfogás? És hogyan lehet összeegyeztetni a szabadsággal és a szolidaritással ezt a sokszor kihasznált, eltorzított és ordas eszmék szolgálatába állított fogalmat?

Szögezzük le, hogy a nemzet elsősorban kulturális közösség, amelybe az egyén először beleszületik, de végül szabad akaratából, tudatos választás révén kerül. Ez van összhangban nemcsak a szabadsággal, hanem a döntés felelősségével is. Ez nem zárja ki, hogy akár többet is válasszak. (Két kisunokám – egyszerre magyar és flamand – talán mindkettőt kiválasztja és megtartja majd.)

A nemzet humanista felfogásához ma hozzátartozik az is, hogy egyik nemzet sem feljebb- vagy alábbvaló, mint a másik, mindegyik egyenrangú és egyenjogú. Ezt nemcsak meghirdetni, hanem átérezni is kell, mindennap átélni, és ennek megfelelően viselkedni. Ez abszolút fontos követelmény, mert itt az ugrópont. Éppen ez az, ami elválasztja egymástól hazája és nemzete rendületlen hívét a nacionalista felfogástól és magatartástól. Nem arról van szó, hogy a nemzetek egyenrangú és egyenjogú mivoltát elismerő ne lenne jó hazafi, hazaleány vagy jó magyar. A nemzet nagyon fontos, de sohasem kizárólagos.

A nacionalista fél – elsősorban a jövőtől –, ezért gyűlöletet kelt az „idegenek”, más nemzetek és kultúrák tagjai ellen. Ezt teszi az önkényuralom hazai apostola, Orbán Viktor is. Ez tetszik neki leginkább fő példaképében, Horthy Miklósban is. 2015-ben a szerencsétlen menekültek ellen folytatott egyáltalán nem krisztusi ihletésű gyűlöletkampányával egyrészt saját félelmét igyekezett elleplezni, másrészt hamis propagandával rájátszott mindazoknak a félelmére, akik ennek következtében az ő zászlója alá menekültek. Hatalmi célú, hazug kampány volt, tudatos lélekmérgezés. Egyrészt a menekültek nem akartak nálunk letelepedni, másrészt senki sem fenyegette a magyar nyelvet és kultúrát, „a létezés magyar minőségét”. Ilyet csak gyáva politikus mondhat, aki maga is fél a másságtól, nem érti, ezért gyűlöli azt, és saját félelmét, gyűlöletét akarja betáplálni mindazok lelkébe, akik ezáltal kiszolgáltatottá válnak az önkényuralomnak.

A populista hatalom mindig nacionalista. Ez az első lépés az erkölcsi romlás felé. De nem az utolsó.

Faji alapú nacionalizmus

Nemcsak önkényuralmi rendszerek, hanem demokratikus kormányok vezetői is előszeretettel alkalmazzák azt a bevált politikai taktikát, hogy legbelső, mély gondolataikat – legalábbis legelőször – másokkal mondatják ki. Noha az izgága vezetőnek nehéz elhalasztania új, sőt meghökkentő gondolatai varázsából fakadó büszkeségét, ha szorul belé némi bölcsesség, akkor hajlamos először tesztelni népe fogadókészségét. Ha ugyanis a kísérlet esetleg nem sikerül, akkor el lehet határolódni az előre- vagy félreszaladt mameluktól, vagy zárt ajtók mögött – főleg nemzetközi tárgyalásokon – kérkedni azzal, hogy no de én ilyet sohasem mondanék. Ez a koreográfia szerves része annak a bevallott pávatáncnak, amit a nemzeti szégyen kormányának feje immár tizenkét éve szakmányban gyakorol.

Sajnos néha felborul a bili, és kibújik a szög a zsákból. Orbán Viktor az erdélyi magyar nemzetrész kihalásától valóban rettegő közönség előtt hajlamos immár teljesen elengedni magát. Úgy érzi, hogy ilyenkor igazán az övéinek beszél, akik érzelmileg azonosulnak vele, és isszák minden elejtett vagy félredobott szavát. Ilyenkor legbenső gondolatait és érzéseit mondja el. Hát elmondta mélyről jövő, faji és etnikai nacionalizmussal alaposan átitatott rettenetes gondolatait. (Figyelemre méltó, hogy a fasizmusba nyíltan belehajló megfogalmazások ellen az RMDSZ jelen lévő vezetői sem a helyszínen, sem azóta nem tiltakoztak.)

Hanem a politikai bölcsesség ezúttal cserben hagyta a felkészült politikust. Beszéde hamarosan a nyugati nyilvánosság elé került, ami döbbenettel fogadta. Orbán ekkor már rájött, hogy hatalmas hibát követett el, hiszen a maga kavarta hazai gazdasági válság közepette igencsak rászorul a „hanyatló Nyugat” pénzére. De hiába volt a taktikai hátraarc a nemzetközi felháborodás hatására, nem igaz, hogy a magyar kormányfő tusványosi beszédében félreérthetően fogalmazott. Egyrészt nagyon pontosan fogalmazott, pontosan úgy, ahogy érez. Fasizmusba belehajló gondolatai abszolút őszinték voltak. Másrészt nagyon nem szereti visszavonni szavait, mert irtózik attól, hogy butának vagy hibázónak tekintsék. Ausztriai kiigazítása hamis taktikai visszavonulás, a közismert pávatánc része.

Madarat tolláról

Az Economist című angol szabadelvű hetilap nyári dupla számát azzal tette különösen érdekessé, hogy első helyen közölt cikket a fasizmus oroszországi előretöréséről. A hosszú írás alcíme: Vlagyimir Putyin az orosz fasizmus egyik különös válfajának rabja. Ezért jelent fenyegetést Ukrajna, a Nyugat és saját népe számára (2022. július 30., 15–18. oldalak).

Nekünk különösen fontos a tanulmánynak is beillő elemzésnek az a része, amelyik Ivan Iljin orosz filozófusról szól. Kevesen tudják, hogy az immár a feledés homályába merült Iljin – miután a bolsevikok elüldözték Oroszországból – az elmúlt évszázad húszas éveiben az olasz és a német fasizmus elkötelezett hívévé vált. Az Economist idézi azt a veretes gondolatát, hogy a „fasizmus szükséges és elkerülhetetlen, mert egészséges nemzeti hazafiságon alapul”. Habár a második világháború után Iljin elvetette Hitler néhány „tévedését”, így például a zsidók kiirtását vagy a Szovjetunió megtámadását, fenntartotta azt a véleményét, hogy a fasizmus nem halt meg, továbbra is időszerű mint az istentelen bolsevizmusra és a nemzetvesztő liberalizmusra adott helyes válasz. (Sajnos igaza volt, mert a fasizmus azóta is él, virul, folyamatosan újjászületik.)

Putyin akkor szeretett bele Iljinbe, amikor elolvasta cikkeinek és beszédeinek gyűjteményét, ami Feladataink (Nási zadácsi) címmel jelent meg két kötetben. Ezt a munkát állítólag akkor olvasta el a leendő orosz elnök, amikor a Szovjetunió összeomlása után kereste helyét, szerepét a hatalmát vesztő KGB kötelékében. Két dolog ragadta meg különösen Putyin figyelmét. Az egyik az állam kívánatos felépítésére vonatkozó kifinomult elképzelések, amelyek Iljin erősen hegeliánus felfogásából táplálkoztak, és az államot dicsőítették – fontosabbnak tartva azt a társadalomnál. A másik Ukrajna önálló állami, sőt nemzeti létének tagadása volt. Putyin tökéletesen megbékélt a gazdasági rendszerváltással, a kapitalizmussal, noha az állam szerepét a gazdaságban is mindenhatónak képzelte el. Végül, de nem utolsósorban megbékélt az ortodox egyházzal, mert ebben látta intézményi biztosítékát az egyébként egyaránt terrorista vörös és fehér ideológiai áramlatok történelmi kiegyezésének.

Iljin 1954-ben halt meg Svájcban, miután 1938-ban oda menekült Hitler elől, akinek nem tudta megbocsátani, hogy alacsonyabb rendűnek minősítette a szláv népeket. Az Economist cikke azt is megemlíti, hogy Putyin hazahozatta Iljin földi maradványait, és állítólag saját megtakarításaiból fizette új moszkvai síremlékét. Még fontosabb, hogy Iljin munkáit azóta kötelező olvasmánnyá tették az orosz közigazgatás tisztviselői számára.

Miért írok erről ilyen részletesen? Elsősorban azért, mert megmutatja, honnan származnak az Ukrajna ellen folytatott orosz imperialista háború eszmei alapjai. Másodsorban pedig azért, mert Orbán Viktor egyik legjobb barátja, sőt politikai példaképe a fasiszta ideológia iránt mélyen elkötelezett orosz elnök. Madarat tolláról. A bálványos-tusnádfürdői náci ihletésű beszély ezért sem volt véletlen.

Végezetül álljon itt egy talán kevésbé fontos, de nagyon jellemző történet. Orbán vadul küzdött azért, hogy felszólalhasson Dallasban a Republikánus Párt politikai cselekvési bizottságának szokásos nyári léleksimogató összejövetelén. Másik kebelbarátja, Trump volt amerikai elnök – talán némi anyagi hozzájárulás ellenében – ezt elintézte neki. Félig üres terem előtt szónokolt a magyar vezér, a megjelenése tehát meglehetősen szánalmasra sikeredett és megalázó volt.

Fölmerül a kérdés, vajon miért vállalta be Orbán ezt a szerepet. Miért nem veszi észre, hogy Trump fölött eljárt az idő, a republikánus szavazók többsége már nem őt, hanem Ron DeSantis floridai kormányzót tartja a jövő emberének. Miért kell kapaszkodni abba a szekérbe, ami nem fölfelé, hanem lefelé megy? Miért kell támogatni egy olyan személyt, akiről nyíltan bebizonyosodott, hogy a jogállami intézmények felszámolására törekedett és államcsínyt készített elő? Miért érdeke Orbánnak ennyire látványosan megrontani kapcsolatát a jelenlegi amerikai elnökkel és hamarosan hozzánk érkező új nagykövetével, akit az egyik Orbán-mameluk máris elküldött melegebb éghajlatra, szépen kifejezve a főnök legbelső vágyát, amit ő azért mégse mondhat ki? Miért kell ilyen látványosan lelepleznie saját magát, hogy ő is a jogállam felszámolásának híve és bajnoka?

Újabb mérföldkőhöz érkeztünk az önkényúr jellemrajzát illetően. Fiatal és friss vezérek még hallgatnak tanácsadóikra, használják, majd lazán eldobják őket. Aztán amikor a főnök belecsavarodik saját halhatatlanságába, és többé nem hallgat senkire, akkor elkezd önpusztítóan őszinte lenni. Nincs többé korlát, nincs többé, aki megvédje őt saját magától. A hűséges tanácsadók bohócokká válnak, önként és dalolva hülyét csinálnak magukból (Hegedüs Zsuzsa), mert már nem képesek követni kenyéradó gazdájuk szeszélyes fordulatait. Ilyenkor a vezér már nem pusztán országát, népét vagy államát járatja le, amivel eddig sem törődött, hanem elsősorban saját magát.

Legyen ez a vég kezdete.