hvg360.hu, 2024. január 14.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
A Mohos-töbörben, a Bükkben Répáshuta mellett, a héten mínusz 22,95 fokot mértek, igaz volt ott már mínusz 52 is. Mondják még ponornak, debrőnek és dolinának, igen gyakori karsztforma, kerekded, zárt szintvonalú mélyedés. A szép és különös földrajzi neve miatt írom ide, nem vonatkoztatom semmire, tél van, töbreink számosak, ellentervünk a tavasz.
Most olvasom, meghalt Lev Rubinstein orosz költő, akit Moszkvában a hét elején ütött el egy autó. Rubinstein nem tett lakatot a szájára se a Szovjetunió idején, se most, többedmagával aláírója volt egy nyílt levélnek, amely elítélte az Ukrajna elleni háborút. Az eset természetesen véletlen lesz, tulajdonképpen már meg is van a tettes, aki, mint a hatóságok közölték, csak az elmúlt évben 19 szabálysértést követett el, hogy ezek közt mennyi volt az ablakon kidobás, mennyi a mérgezés, arról nincs hír.
Van a téli délutánnak némi végjáték-érzete, egy percre kimegyek az erkélyre, s már este is van. Egyre hosszabb, sötétebb cső vagy alagút, eldugulat, ami az előző évet összeköti az újjal, illetve elválasztja, s aminek a félsötétjében toporgok két hete. Nem ereszt, nem is marasztal, teszem, amit muszáj, de nem vagyok se itt, e belakatlan januárban, se az elmúlt decemberben, aminek a legvégén sokkolóan váratlanul, 64 évesen meghalt Kovács András Ferenc, a barátom. Nagyon nagy költő volt, akiről a szó minden értelmében azt hittem, örökké fog élni, járjon bár bottal, fájjon neki itt vagy ott az élet, akkor is, mindenkor is — ilyeneket motyogok máig, meg hogy artikulálhatatlan, illetve itt és most nem tudok mit kezdeni vele.
És nem tudok mit kezdeni a másik halállal sem, ami pedig várható volt, ha van ilyen, és bizony van, maga is várta, január 1-én 85 éves korában elment Orbán Júlia — de hát ki hívta Júliának, Juli volt, mindenkié, barátnénk, sokunk bölcse, lelkiismerete, a legjobb, legkitartóbb magyar néző, olvasó, zenehallgató, nem is tudom, foglalkozása, státusza, rangja: orbánjuli, Orbán Ottó felesége, majd özvegye. Pátosztalan volt és szenvedélyes, okos volt, lelkes és gunyoros, páratlanul kíváncsi. Jelen volt lényegében mindenhol, színház, irodalmi est, koncert, kiállítás-megnyitó, mintha kettőből lenne, háromból – ha nem volt ott valahol, kis túlzással, megvárták. És a jelenléte soha nem a többi jelenlévőnek szólt, nem a társaságnak, amit persze imádott. Hanem legföljebb a művésznek, de mindenekelőtt a dolognak magának, a műnek, az előadásnak. A művészetnek, amit konokul, rendületlenül szeretett.
Álltam az impozáns tömegben Böröcz András Zajkeltő vagon-ja előtt csütörtökön a CEU aulájában, és egyszercsak elkezdtem Orbán Julit keresni, hogy vajon merre van, talált-e ülőhelyet a teremben, még az is átvillant az agyamon, hogy remélhetőleg nem autóval jött, hisz két éve ez még így lett volna, ahogyan soha nem lesz már, ezentúl töröttebb lesz a napsütés Szigligeten és Ábrahámhegyen, szalmaszerűbb és köhögősebb.
Böröcz emlékműve úgy értetődik magától, mint a jelentős monumentumok, mégis körül kell beszélni, körbegondolni legalább, persze nem a műnek van erre szüksége, hanem a nézőnek, hogy kimondja, hogy ne felejtse el. Az elementáris tárgy egy kintorna vagy trappolin, melynek hangszekrénye egy kerekeken álló, diófából épített marhavagon. Arányos, kicsinyített mása a hajdani szállítóeszköznek, ami az elmúlt század egyik szimbólumává lett, mindenekelőtt a holokauszté, de mindenfajta deportálásé, elhurcolásé, kitelepítésé. Böröcz kinyitja a vagonajtót, megforgatja a verkli-kart, lassan gyorsulva beindul a lábak bábszínháza. A zaj sűrű, sötét kereplőhang, amit a mozgó farudakra erősített, a vagon padlójához verődő facipők keltenek. Történelmi hangfonat vonatkattogásból, töbörgésből, talpcsattogásból, menetelésből, rabokéból és rabtartókéból, áldozatok meneteléséből, és gyilkosokéból. Nincs erősebb, időtlenebb zaj ennél, ami nemcsak áthallatszik a 20. századból, hanem itt terem, baljós és eleven, halkul és felcsap, sose enyészik el. Ezért kell tudni róla, emlékezni rá, hogy a sárkányfogvetemény bárhol, bármikor kinyilasodik, kizöldül, kibarnul, kivörösödik. S ha már Vörösmarty: a performansz pátosztalan pátoszában, ha rövid időre is, megkísérti a nézőt-hallgatót a gondolat, hogy talán, némely könyvek mellett, ilyen emlék-művek által mehetne a világ elébb. De hogy megy-e, arra egy vonásnyit is nehéz rábólintani.
Válogatok a szavaim közt, asszociálok, ha tetszik, eredetileg a kegyelmesasszonyt Krúdyra akartam testálni, ő ír Az utolsó gavallér-ban, egy bárónéról, „aki úgy tud felöltözni régi selyemruhába, mint valami kegyelmesasszony”. Novák Katalin az idén találkozót szervez Magyarországon a világ elnöknőinek, akik megdöbbentően kevesen vannak, mindössze 17-en. Eszembe jutnak Werner Schwab Elnöknők című darabjának drámai antihősnői, 23 éven át játszotta őket a Katona Kamrájában Csákányi Eszter, Pogány Judit és Szirtes Ági. Az Ascher rendezte előadás szövegét lassan harminc éve, hogy együtt fordítottuk Szilágyi Máriával. Nemrég halt meg, a legönzetlenebb, legfontosabb színházi emberek egyike volt, akit ismertem.
A nerekmegőrző mintha hangfestő szó lenne, recseg-ropog, s ha valami megtartja átmenetileg, az nem más, mint a rengeteg, emberfeletti munka, amit a NER ellenére a tanítók és tanárok elvégeznek, lukas töbörbe hordván tudást és kedvet, amíg bírják. Ráadásul e hét végén nem restelltek kételkedni benne, hogy vajon megkapják-e a beígért fizetésemelést, de bizony lebuktak, maga Rétvári Bence államtitkár jelentette ki, hogy leleplezték magukat, mert valójában nem a béremelésért, hanem politikai okokból szerveznek demonstrációkat. Érsd: a kormány ellen, ami az egész Wass Albert-napközit működteti.
Továbbtanulásra, matek-felkészítésre meg vagy van pénze a családnak, ha a gyerek a társadalom alsóbb tizedeiből gimnáziumba vágyik, vagy nincs. Gimnáziumba vágyni úri luxus, akkora, ha nem nagyobb, mint hogy a felső tizedek külföldre küldik a gyerekeiket egyetemre. A takaró nem ér az óceánig. Annyit ér ki-ki, amennyije van, vagy amennyi hasznot hajt, született volna ménnek, tehénnek! Hogy a szegény ember oktatásra spóroljon, arra esélye sincsen. Ha egyáltalán képes ilyesmire, akkor orvosra tesz félre, a magánellátásra, ameddig a szem ellát. Öregedvén arra gondol, ha szerencséje van, és mondjuk hirtelen, kórháztalanul meghal, az összeg fedez egy urnás temetést. Dehát mindez egyre messzebb és messzebb, mármint hogy félretenni, agglomerációs busz hátsó lámpája, mohos töbör a szürkületben.