Tipikus

A történetet a Magyar Hangból ismerhetjük meg: egy németországi székhelyű orvostechnológiai multi magyar leányvállalatának gyöngyösi üzemében karácsony előtt kirúgott tizennyolc helybéli takarítónőt a takarításért felelős alvállalkozó. Helyükbe húsz vendégmunkást hoztak be a Fülöp-szigetekről. Akiket előzőleg a magyar – többségükben roma – asszonyok tanítottak be.

Nemcsak a magyar munkaerő-piaci állapotok ocsmányságát tükrözi híven az eset, hanem azt is megmutatja – ha valaki még nem vette volna észre a szintén filippínó buszsofőrök érkezése után – hogy mekkora kamu volt a migránshisztéria csúcsévében az az óriásplakát, hogy „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját”. (Erről is volt ám nemzeti konzultáció.)

A kormány 2015-ben egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy a menekültek azért jönnek ide – pontosabban: azért vonulnak át Magyarországon –, mert a magyarok munkájára fáj a foguk. És ezzel párhuzamosan esze ágában sem volt megvédeni a magyar munkavállalókat holmi sötétbőrű idegenektől. Egyszerűen csak etnonacionalista gyűlöletet akart kavarni, és sikerült is.

De a történet más okból is tipikus. A kormánypolitikusok és -propagandisták – mi a különbség? egyre kevésbé látni – két okból zengedeznek fanfárokat, valahányszor egy nyugati – és mind nagyobb arányban távol-keleti – ipari cég Magyarországra telepít gyártókapacitást. Az egyik, hogy ezzel sok pénz jön be az országba (miközben a gaz EU foggal-körömmel visszatartja a nekünk járót). A másik, hogy a kegyes külföldi cég ily módon, bőkezű magyar kormányzati segítséggel, „munkahelyeket teremt”.

Az első nem olyan egyszerű, mint hangzik, egyrészt mert a kormánypolitikus/propagandisták hajlamosak eltúlozni az összegeket, másrészt mert nem biztos, hogy ez annyira jó a nemzetgazdaság fejlődésének.

A másodikhoz hozzáfűzhetnénk, hogy teremteni a Jóisten szokott, de mint a gyöngyösi példa is mutatja, az sem biztos, hogy a feldolgozóipari gyártó cégek idetelepülésével több lesz a munkahely a magyaroknak.

Félreértés ne essék, nem becsülöm le a takarítók munkáját, egy nagyon szeretett közeli rokonom is takarítással kereste a pénzét egy ideig Nyugaton, sokkal gazdagabb országban, de éppen ez az. Jellegzetesen olyan, nem túl magas képzettségű munkákról van szó, amiket gazdagabb országokban bevándorlók vagy vendégmunkások vállalnak el.

Magyarország azonban nem gazdag, ezen belül is Heves megye az átlag alatt van, és az állásokat, mint láttuk, magyar munkavállalók eddig betöltötték. A minimálbért törvény írja elő. Akkor miért éri meg valakinek, hogy ráadásul tízezer kilométeren át hathónaponként oda-vissza utaztasson filippínókat, fizetve a szállásukat és az étkezésüket?

Hozzáértő barátaim magyarázata egybecseng azzal a szóbeszéddel, amit a gyöngyösi munkásnők hallottak: feltehető, hogy a vendégmunkásokat négy órára vagy egyszerűsített részmunkaidőre jelentették be, viszont értelem szerint teljes munkaidőben dolgoznak, sőt esetleg azon is túl, érdekképviseletük pedig semmi, még informális sincs. Mindez érdes viszonyban van a törvénnyel, és egy mezei magyar vállalkozást simán kicsinálhatnának érte, ha rajtakapnák az ilyesmin, de a foglalkoztató cég a jelek szerint nem tart a felügyelettől.

Még miben tipikus? Feldolgozóipari üzemről van szó. A kormány, pontosabban az országot uraló szűk politikai-gazdasági hatalmi kör valamiért azt tartja jónak, ha az magyar gazdasági teret megtelíti külföldi tőkéből működő – de a magyar adófizetők pénzéből segített –, külföldi innovációkat és nulla hazai kreativitást hasznosító gyárakkal. Amik ráadásul vagy kénytelenek – vagy hasznosnak látják – mindinkább a külföldi munkaerő alkalmazását. Még mielőtt nem robotokat alkalmaznak.

S ezt akkor, amikor a világban a fejlődés hajtóereje nem a feldolgozóipari kapacitás növelése, a tárgyak termelése rabszolgamunkában, hanem az innováció, a kreativitás, a szabad agytevékenység.

Az, hogy Szegedre jön a kínai autógyár, egyszerűen azt jelzi, hogy még a kommunista vezetésű Kínában is jobban működik a kapitalizmus – a maga fejlettségi fokán –, mint nálunk. Miközben Kínában is vánszorogva növekszik a termelékenység és satnya a kreativitás: a világ húsz legsikeresebb AI-cégéből tizennyolc amerikai. És mi mégis Kínába kapaszkodunk, valahonnan lentről. Ezt konzerválja a kormány.

Hogy mit tesz a másik oldal? A legnagyobb ellenzéki párt közli: „…alulfizetett vendégmunkások helyett jólfizetett magyar dolgozókat, a külföldi nagyvállalatok pénzelése helyett államilag támogatott magyar vállalkozásokat, a milliárdos elit kiszolgálása helyett igazságos Magyarországot akarunk.” Ebből mindössze annyi derül ki, hogy miközben a kormány megfojtja a szabad magyar piacgazdaságot, a legnagyobb ellenzéki pártnak fogalma sincs a piacgazdaságról. (A többieket most ne elemezzük.)

Nem attól lesznek jól fizetve a magyar dolgozók, hogy nem hoznak be éhnél kevesebb bérért vendégmunkásokat, hanem attól, hogy a magyar vállalkozások nyereségesek, és a dolgozóiknak sokat érő képességeik vannak.

Az ég szerelmére, a magyar vállalkozókat ne támogassa az állam, a vállalkozókat az állam hagyja vállalkozni, legyen szíves. A magyar vállalkozókat az állam ne fojtsa meg, mint most teszi. (Nem a rokonokat és kebelbeli klienseket nevezem vállalkozóknak.) Az igazságos Magyarországnak nem ellentéte a milliárdos elit létezése, hanem a feltétele volna, ha milliárdossá vagy akár csak sikeres üzletemberré a képességek és a piaci érzék tennék az embert, mint normális országban, és nem a csúcspatrónus kegye.

Két tűz között vagyunk. Ennek az országnak annyi.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.