Zagyvalékos

Vége, nincs tovább! címmel adott ki közleményt a Belügyminisztérium, amely így szól: „Magyarországon minden beteg számára biztosított az állapotának megfelelő egészségügyi ellátás. – A Nemzeti Egészségbiztosítási Alap (NEAK) határozatainak célja, hogy az egészségügyi ellátórendszerben bármely okból, időtartamban keletkező ellátási kapacitáscsökkenés esetén is biztosított legyen valamennyi beteg ellátása.”

A közlemény nyilvánvalóan abból az alkalomból született, hogy egy törvény szerint a munkaerő-kölcsönző vállalkozások 2024. január 1-jétől – ahogy a közlemény írja – „nem húzhatnak hasznot az egészségügyből”. Sőt, ennél is tovább megy: „A profitéhségtől hajtva kórházak, szakdolgozók zsarolásától és megfélemlítésétől sem visszarettenő vállalkozásoknak tudomásul kell venniük, vége a dőzsölésnek. Az egészségügyi kormányzat nem hátrál meg, a közfinanszírozásból a jövőben egyetlen fillér sem növeli ezeknek a társaságoknak a bankszámláját.” Miheztartás végett pedig: „Ezeknek a határozatoknak bárki által történő félreértelmezése kizárólag a közvélemény megtévesztését szolgálja.” Nem vitatva, hogy egy vállalkozást nagyon is hajthat a profitéhség – amúgy mi más hajtana egy vállalkozást, ha nem a bevétel –, de ugyan mit csinált a kormány meg az illetékes minisztérium három és fél ciklus alatt, összesen tizennégy éven keresztül, ha ilyen biztosan tudta, hogy zsarolják és megfélemlítik az ágazat szakdolgozóit? Vagy tavaly kezdték őket zsarolni és fenyegetni? Nyilván nem: a közlemény erős beismerése annak, hogy alapkérdésekben az egymást másfél évtizede váltó Orbán-kormányok nem tudtak mit kezdeni az egészségüggyel. Üres szlogenekre futotta, és valószínűleg annyi távlatos elképzelésük sem volt, mint 2006-ban a Gyurcsány-kormánynak. Akkor legalább volt egy reformtervezet, a Molnár Lajos nevéhez fűződő több-biztosítós rendszer.  Ehhez képest miről beszélt 2010 májusában bizottsági meghallgatásán az új kormány nemzeti erőforrások miniszterének jelölt Réthelyi Miklós? Hogy „rossz anyagi helyzete miatt senki se maradjon ellátatlan”, „csökkentsük az egészségügyben dolgozók túlterheltségét”, „csábítsuk vissza a fiatal orvosokat”.

Tizennégy év Orbán-kormányzása után kijelenthető, hogy sokan maradnak rossz anyagi helyzetük miatt ellátatlanok. Az nem nevezhető ellátásnak, hogy az eszelős hosszúságú várólisták még hosszabbak lesznek, és hogy például kórházi osztályok szűnnek meg. Vagy nem szűnnek meg, csak csökkentett kapacitással működnek, a mentősök néha azt sem tudják, merre induljanak. Az egészségügyben dolgozók túlterheltsége nem csökkent, és a fiatal orvosokat sem képes ez a rendszer visszacsábítani.

A kormányfő legutóbb az általa „zagyvalékosnak” mondott, kevert egészségügyi rendszer rendbetételéről beszélt. Ugyanaz a műtét „drágább emitt, mint amott” – nézett elcsodálkozva maga elé, úgy látszik, tizenhárom év telt el anélkül, hogy erről tájékoztatták volna. „Ezt a munkát a mostaninál gyorsabban kell elvégezni” – mondotta, okát adva egyben, hogy miért zavartak el rapid módon huszonnégy kórházigazgatót. Majd rátért arra, amire 2010 májusában a későbbi szakminiszter, Réthelyi Miklós is rámutatott: „évekre van szükség, míg az állami egészségügy beáll” – prognosztizálta a kormányfő is. És beszélt arról is, hogy kettős ellenőrzési rendszer bevezetésére van szükség. Ennek egyik ága a kórházi, a másik pedig egy sokkal erőteljesebb, igazi pénzügyi ellenőrzési rendszer a biztosító oldaláról. „A biztosító ne csak kiutalja az ellátások árát, hanem mondja meg, mennyibe kerül a beavatkozás” – mondta Orbán Viktor, aki szerint emellett meg kell tartani a szakmai ellenőrzést is, és ezeket kell megfelelő módon összefésülni. Most ez a folyamat zajlik – magyarázta. A 2006-os törvény is szólt erről, és ha Orbán akkor nem fúrja ezt meg a minden idők egyik leggyalázatosabb, szociálisnak elnevezett népszavazásával, akkor a folyamat tizenhét éve megkezdődött volna volna. Megjegyzem, kötve hiszem, hogy a rendszer ebbe az irányba indulna el, helyette a „zagyvalékos rendszer” kiteljesedik, az állami egészségügy elszegényedik, aki bírja pénzzel, megy a magánszektor felé. Aki nem bírja, gyakorlatilag kizárja magát az egészségügyi ellátásból, bemutatva, hogy Réthelyi miniszterjelölt vagy nem tudta, mit beszél, vagy, ami rosszabb, pontosan tudta, mekkora átverés, hogy „rossz anyagi helyzete miatt senki se maradjon ellátatlan”.

Nyilván nagyon is életszerű, hogy vannak – ahogy az elején idézett közlemény fogalmaz – profitéhes vállalkozások, amelyek túllépnek a jó ízlés és a normális észjárás határain, sőt zsarolnak és megfélemlítenek. Ezeket eddig is ellenőrizhették volna, az ilyen vállalkozásokat akár ki is zárhatták volna. Csak arról nincs szó, hogy a magyar egészségügy eleve alulfinanszírozott. Míg nálunk a GDP 5–5,5 százalékát fordítják a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltatások működtetésére, a fejlett társadalmak a GDP mintegy 8 százalékát szánják erre. A zsarolhatóságnak és a megfélemlíthetőségnek pedig épp az alulfinanszírozottság az egyik oka: a kórházak azért halmoznak fel adósságokat, mert a műszerek és eljárások költsége emelkedett, a Nemzeti Alapkezelő térítése azonban ezt nem követte. Amíg pedig az egészségügy pénzügyi ellátása nem valós költségeken alapul, addig a kiszolgáltatottság napi szintű, és nem segít rajta huszonnégy kórházigazgató látványos kirúgása.