Szuverén

Az államjog francia teoretikusa, Jean Bodin 1576-ban jelentette meg a Les six livres de la république című művét, amelynek veleje a hatalom oszthatatlanságáról szóló tanítás.

A szuverenitás, értsd a teljhatalom birtokosa az, aki, mint Bodin írja, „a halhatatlan Istentől eltekintve senkinek nincs alárendelve”. A francia és az angol nyelvben ma is él a souverain, azaz a sovereign szó, ’uralkodó’ értelemben.

A Bodin-féle szuverenitás tehát arra utal, hogy az abszolút hatalom birtokosa nem függ a külső potentátoktól (például a pápától vagy a császártól), de nincsenek feltétlen kötelezettségei a társadalmi rendekkel, alattvalókkal és a honi klérussal szemben sem. Persze már John Locke, a szabadgondolkodó angol filozófus sem hitte el azt a mesét, hogy a rendkedvelő nép mintegy önként veti alá magát az uralkodói hatalomnak. Locke úgy vélte, hogy a legfelsőbb hatalom forrása csakis a néptől kapott „megbízatás” lehet (Két értekezés a kormányzatról, 1690). Innen már egyenes út vezet Rousseau-ig, Thomas Jeffersonig, illetve az Emberi és polgári jogok nyilatkozatáig (1789), amely kimondta, hogy a szuverén hatalom forrása csakis a nemzet, a közakarat. Egyébként már Rousseau-nak sem voltak illúziói abban a tekintetben, hogy a népfelség (népszuverenitás) elve miként érvényesül majd egy képviseleti rendszerben: „A mai népeknek, noha szabadnak hiszik magukat, képviselői vannak, a régi népeknek pedig nem voltak képviselői. De bárhogyan áll is a dolog, mihelyt a nép képviselőket választ, többé nem szabad; nem is létezik többé.” (Társadalmi szerződés, 1762, Kis János fordítása)

Mint tudjuk, a politikai képviselet maga a 20. században alapvetően megváltozott. A parlamenti pártok ma már mindenütt „a nemzet egészét” képviselik, ezért muzsikusok és lelkészek, kefekötők és földmunkások akár ugyanazt a pártot is választhatják. A modern politikai színtéren játszó legsikeresebb szereplők pedig lényegében azt ismerték fel, amit Benito Mussolini 1917 ősze után többször is megfogalmazott. Jelesül azt, hogy az osztályalapú ideológiák csak arra jók, hogy megosszák a társadalmat. Ezek helyett teljes sikert csak egy olyan mozgalom arathat, amelynek alapja a nacionalizmus, a karaktere konzervatív, kollektív történelmi emlékezetének középpontjában pedig a dicsőséges múlt (valós vagy akár fiktív) eseményei állnak. Csakis így lehet létrehozni a lehető legszélesebb politikai platformot. Az egy vérből valók nemzetét az erőskezű és csalhatatlan vezető tartja össze: a propaganda feladata pedig az, hogy elhitesse az emberekkel, hogy szuverén módon döntenek, amikor követik és szolgálják a vezért. Mussolini legjobb német tanítványa világosan szól erről a Mein Kampf című művében. Hitler az első kötet 12. és a második 11. fejezetében szemérmeskedés nélkül fejtette ki azt, hogy a propaganda célközönségét a könnyen befolyásolható, kevéssé cizellált elméjű tömegemberek alkotják. Az üzeneteknek ki kell jelölniük az Ellenséget, nyelvi formájuk tekintetében pedig a lehető legegyszerűbbnek kell lenniük, mert így fanatizálhatók és hiszterizálhatók a nép fiai és leányai. A mű elején (2. fejezet) kimondja: „A tömeg hasonló az asszonyhoz, akinek a lelkivilágán nem annyira az elvont értelem, mint inkább az őt kiegészítő erő iránti meghatározhatatlan, érzelmektől telített vágyódás uralkodik…”

Magától értetődő, de hangsúlyozni kell, hogy a mai magyar politikai vezetés ideológiájának semmi köze a nácizmushoz. A propaganda technikája azonban mindig és mindenütt ugyanaz, hiszen a demagógia nem adhat mást, mint mi lényege: tiszta és végtelenül egyszerű. Az új nemzeti konzultáció például a magyar honpolgár válaszait várja olyan dolgokban, amelyeket a Brüsszel nevű közellenségünk úgymond ránk akar erőltetni, de mi nem hagyjuk magunkat. Vajon igényt tartunk-e rezsitámogatásra? Akarjuk-e, hogy migránsgettók legyenek hazánkban? Békét akarunk-e vagy fegyverszállításokat Ukrajnának? Akarjuk-e azt, hogy gyermekeink ki legyenek téve az agresszív LMBTQ-propagandának stb. Olyan könnyű kérdések ezek, hogy még én is meg tudnám adni rájuk a helyes választ. Az LMBTQ-ra vonatkozó kérdés ugyan kicsit problematikus, mert egy fiatal ember bimbódzó szexuális orientációját aligha befolyásolják az iskolák körül settenkedő ügynökök, szatírok és kentaurok, amiként a mégoly magvas szentbeszédek sem képesek ráterelni a tévelygőt a heteroszexualitás és az egészséges erotika élvezetére. Lehet, hogy tévedek. Ez esetben azonban nemes gesztus lenne, ha netán a Fidelitas kedves, fiatal aktivistái felkeresnék az otthonukban a meleg honfitársainkat, és meggyőznék őket arról, hogy tévelyegnek. Ki-ki a maga eszközeivel harcol: én például már megvettem tíz tekercs műanyag fóliát, amellyel be fogom vonni a könyvtáram bizonyos köteteit, pl. Apollinaire Tizenegyezer vessző című regényét. Azt hiszem, egy egész világ röhög rajtunk.

Meg kell nyugtatnom az olvasót, hogy ha ezen a ponton felmerülne benne az a kérdés, hogy valóban olyan hülyék lennénk-e, mint amilyennek a kormány néz bennünket. Lehet, hogy a válasz erre voltaképpen igen, de a helyzet ennél azért bonyolultabb. Ugyanis mi, halmozottan frusztrált magyarok, az egyéni szuverenitásunkat, az autonómiánkat már jórészt elveszítettük, hiszen központi irányítás és kézi vezérlés alá vonták mindennapi életünknek számos színterét. Kicsit irigykedve néztem a tévében a román pedagógusok vagy korábban a lengyel nők tüntetését, mert mi már nem megyünk utcára, még akkor sem, ha pedig tiltakozni kellene. Csak széttárjuk a kezünket és azt mondjuk, amit ilyen helyzetekben mondani szokott a magyar ember: „Ez van, vazze.” Az egyéni szuverenitás zsugorodását megtapasztaló emberek számára a nemzeti szuverenitásról szóló kérdőív kitöltése és elküldése csak ahhoz a katartikus fílinghez fogható, amit akkor éreztünk, amikor postára adtuk a szavazatunkat, amellyel döntőbe juttathattuk az első táncdalfesztivál általunk kedvelt dalait. Véleményt nyilvánítottunk tehát egy fontos kérdésben, ami pedig abban az időben korántsem volt hétköznapi dolog.

De nem szeretném egyszerűen elviccelni mindannak a komolyságát, amit a NAH (Nemzeti Agymosó Hivatal) tesz velünk. Szuverén módon magunkévá tettünk már minden pimasz hazugságot: a háborús infláció doktrínáját, a hanyatló Nyugatról szóló teóriát stb. Utáljuk a migránsokat, de persze nem szeretjük a jöttment Fülöp-szigeteki vendégmunkásokat sem. Az ukránokat pedig gyűlöljük, de megértjük a különleges katonai műveletekben ténykedő oroszok bánatát. Jut eszembe: a minap magától a szuveréntől hallottuk azt a kijelentést, miszerint mi antikommunista harcosok vagyunk. Nos, ha a bolsevikok már megint itt lesznek a hátsó kertben, akkor tudni fogom, hogy mi a kötelességem. Csak azt nem tudom, hogy meddig lehet ezt a sok szuverén gondolatot maradandó károsodás nélkül tárolni az emberi agyban. Picit aggódok.