Szolnok Megyei Néplap, 1956-04-01 / 79. szám
— Turkeveiekkel az árvízsújtotta Hercegszántón —
Tovább megyünk, egyik romhalmaz a másik után. Deszka- és cseréptörmelék jelzi a szövetkezet sertés-fiaztatóját, a baromfiólat, a toronysilót, a házaktól távolabb. Úgy 150 méterre vöröstéglás épület tűnik elénk — odakanyarodunk. Úgy látszik, mintha parton lenne. De nem, csupán emeletes terményraktár, 3 méteres vízben áll. Kinyitjuk az ajtót, bent két ló van az oszlophoz kötve. Előttük ennivaló. Csodálkozom, Hegedűs Pál magyarázni kezd.
— Úgy fogtuk ki a vízből ezt a szerencsétlen két állatot, nem is tudjuk kié, kötéllel húztuk fel Ide, amikor még alacsonyabb volt a víz, most a katonák etetik őket. Odébb hangos rikácsolás hallatszik, már szólni akartam, de kísérőink megelőztek.
— Egyedül ezekre van jóvilág, a padláson megbújhatnak éjszakára, még terményt is találhatnak — ottrekedt kacsák, libák voltak, bőven van élelmük, sok sárgacsöves tengerit visz a víz mindenfelé.
Este a földművesszövetkezet vendéglőjében ismét összetalálkoztunk az ottani Dózsa Tsz tagjaival. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy bánatukban isznak. Rögtön el is resteltem magam. Vacsoráztak. Akiknek a háza elpusztult, közös konyhán étkeznek. Keserűen emlékeznek vissza a legszörnyűbb pillanatokra:
— Életemben soha sem felejtem el — mondja az egyik tsz-tag, amikor a tanya előtt meghallottam a félelmetes morajlást és zúgást, amint kifutottam az istálló mellé. Béreg felől jött az áradás. Rengeteg csutkaszárat, szénát, szalmakazlat és jeges törmeléket tolt maga előtt. 11 órakor 1 méter magasan rohant meg bennünket a pusztító ár. Délután 4 óra tájban már az ereszeket mosta mindenütt. Másnap reggelre a házak, épületek legnagyobb része — a bennelevő bútorokkal együtt — összedűlt. Még szerencse, hogy a közös jószágállományt meg tudtuk menteni. Most ebben van minden reményünk.
Majd másik veszi át a szót:
— Bizony, az első napokban kétségbeesett hangulat uralkodott az embereken. Ez érthető is. Még egy falat kenyeret sem tudtunk magunkkal hozni. Az első falatokat a katonáktól kaptuk. Akkor kezdett az életkedvünk visszatérni, amikor láttuk államunk gondoskodását, a tányér meleg levest, a konzervet, szalonnát. Aztán a Minisztertanács határozata az árvízsújtotta lakások felépítéséről, most meg egy testvér-szövetkezet segítsége — higyjék el az elvtársak, jólesik ezt érezni. Nem is tudjuk kifejezni szavakban, hogy a végső kétségbeesés óráiban vannak, akik együtt- éreznek velünk.
Nem vagyok érzékenykedő ember, de a meghatottságtól nem tudtam tovább hallgatni szavait. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a turkevei Papp István, Sárosi János, Tóth István. Kelemen Lajos, Balázs István, Tóth Ferenc és azok a tsz-tagok is hallanák ezeket a szavakat, akik segítettek. Arra gondoltam, hogy azok, akik még nem látták, mi történt itt két hét alatt, meglátnák, biztosan nem zárkóznának el a segítségadás elől.
Csikos Ferenc