Szolnok Megyei Néplap, 1956-03-31 / 78. szám
— Turkeveiekkel az árvízsújtotta Hercegszántón —
Repülők, műszakiak, sorkatonák, a TEFU gépkocsivezetői, dömperek, a MÁV pályamunkásai, építők, kubikosok megfeszített munkával küzdöttek a félelmetes ellenséggel, a jeges árral. A katasztrófa mégis bekövetkezett, a Duna Mohácsnál elszakította a gátat.
A hír pillanatok alatt elterjedt és mindenki szorongó érzéssel figyelte, mi következik ezután. Meg tudják-e fékezni a medréből kilépett folyót. Sajnos, csak részben sikerült. Ahol nem tudták, százak váltak hajléktalanná.
Az emberi szív, az együttérzés, azt követelte tőlünk, a veszély pillanataiban és most is, segítsünk ahogy tudunk. Nem voltunk ott, nem láttuk, de elképzeltük a rádióban hallottak után s ki hogy tudott néhány forinttal, vagy egyébbel segítette, vagy még ezután segít a pusztító ár áldozatain.
Meghatotta a hír a turkevei Dózsa Termelőszövetkezet tagjait is. Nem gondolkoztak egy pillanatig sem, hanem azonnal cselekedtek. Az egyik összejövetelen Pesti László, a szövetkezet elnöke megkérte a tagokat: mindenki tehetségéhez mérten adjon segítséget, ő maga szalonnát ajánlott fel. Példáját követték tagtársai: Papp István, Hudák József, Tóth István, ifj. Vad Lajos és még számosan, akiknek a nevét sem tudom, búzát, Balázs István, B. Nagy Imre, Karabélyos Gyula és többen csöves tengerit, Kelemen József szalonnát, Tóth Ferenc, Barna Lajos. Hajdú Gábor, Túri Sándor, Takács Lajos lisztet ajánlott fel a károsultaknak.
Mikor összegyűlt a több tíz mázsa termény és élelem, úgy határoztak, hogy a szövetkezet gépkocsiján elküldik egy árvízsújtotta termelőszövetkezetnek.
A múlt héten az egyik hajnalon megrakodva indultunk Turkevéről azokhoz, akiket mindenüktől megfosztott a könyörtelenül rohanó víz. Elkísértük őket. Megállás nélkül értünk Bajára. A járási tanácsházán az elnökhelyettes lehajtott fejjel csak ennyit mondott:
— Hercegszántóra menjenek az elvtársak, a Dózsa Termelőszövetkezetbe, ott majd meglátják, mennyire szükség van a segítségükre. A tanácsháza körül megtalálják a szövetkezet tagjait.
Elindultunk Hercegszántóra. Amint a városból kiértünk, megdöbbentő látványt tárult elénk. A látóhatár széléig vízben úszó tanyák, csutkakazlak, fák. Hol közelebb, hol távolabb a kövesúttól gazdátlan szekerek vártak a hullámzó vízben. A kövesút szélén egymásra rakott homokzsákok és deszkapallók jelezték a védekezés helyét.
Hercegszántón mint egy megbolygatott méhkas, olyan volt a tanácsháza környéke. Itt voltak azok a szövetkezeti tagok is. akiket kerestünk. A turkevei Dózsa Népe Tsz megbízásából Szurcsik István agronómus adta át a terményt és élelmet. Az árvízsújtotta szövetkezet tagjai a meghatódottságtól alig tudták megköszönni a segítséget. A termény lerakása után beszélgetni kezdtek a két szövetkezet tagjai. Tóth Béni, Erdei Kálmán, Szurcsik István a kár után érdeklődtek.
— Itt nem tudunk megmutatni semmit — kezdte a tájékoztatást Vígh József, a Dózsa Tsz elnöke —, hanem menjünk ki Hódunára, mert ott van a mi szövetkezetünk tanyaközpontja.
Beleegyeztünk és indultunk a falu széle felé. A gyengébb kis vályogházak már itt is összeomlottak. A nád- és a cseréptetők közül csak a lécek meredeztek ijesztően, amint úsznak a vízben.
A kövesúton nem lehetett tovább menni. Az árokban egy zöldre festett motorcsónak, itteni nevén „rocsó” volt egy cölöphöz kötve. Ezzel folytattuk az utunkat a kövesúton is és a földeken át is. Igen jól mondom, mert a kövesutat itt másfél méteres víz takarta. Hideg szél fújt, hatalmas hullámokat korbácsolt a szennyes vízen. Messze magunk mögött hagytuk a falut, amikor megszólalt Vígh József, az ottani Dózsa Termelőszövetkezet elnöke:
— Itt kezdődik a mi földünk, erről a facsoportról ismerem meg. Az árvíz előtt két nap még tervezgettünk, boldog gondolatokat szőttünk, most csak azt gondoljuk, hogy mi hol van, mert nem is látjuk.
Egy fás részhez értünk. A fák között piros cseréptetők látszottak ki a vízből.
— Ez itt Hóduna — mondja az elnök — a szövetkezetünk tanyaközpontja. Itt volt valamikor Albrecht herceg uradalma, most mi vettük birtokunkba.
Lassított a rocsó, az elnök magyaráz:
— Tizenhárom új ház épült ide egymás után másfél évvel ezelőtt, a Dózsa Tsz tagjaié voltak. Mindegyikben villany, rádió, legnagyobbrészt új bútor és mindenkinek a padlásán újig való élelem. Semmi sem maradt.
Az egyiknél megálltunk:
— Itt laktam én ebben a házban családommal együtt — mondja Hegedűs Pál, a szövetkezet állattenyésztője. — Egy héttel az árvíz előtt vettem új konyhabútort Bajáról 3100 forintért. Most se pénz, se bútor, az is szűkösen, ahova a fejem lehajtom. Apró, színes ruhadarabokat hoz a csónakhoz a hullám. Egy bottal közelebb húzza őket — a kislányom babájának ruhái, mindenünk itt veszett. Annyi maradt, amit rajtunk látnak —, mikor felegyenesedik, könnyes a szeme és elérzékenyülten teszi hozzá — azt sem tudjuk, mihez kezdjünk.
(Folytatjuk.)