Szabad és fair

Még mindig az alapfogalmakról. A múltkor – pardon: boldog új évet! – a demokrácia mibenlétét próbáltam tisztázni, mivel azt gondoltam, a magyar publikumnak e téren hézagos a tudása (tisztelet az örvendetes kivételeknek). Most egy részletkérdéssel kezdem.

Ismétlés: a jelenkori demokrácia – ellentétben a Magyarországon elterjedt tévhittel és a szélsőbalos ábránddal – nem a nyers számtani többség uralmát jelenti bármely kérdésben, hanem a nép kormányzását a köz érdekében („of the people, by the people, for the people”, ahogy Abraham Lincoln mondta), és ez csak képviseleti rendszerben lehetséges.

A képviseleti demokráciának pedig az egyik alapja az a mechanizmus, hogy ha a nép úgy ítéli meg, a fennálló hatalom (kormány + a mögötte lévő parlamenti többség) nem a köz érdekében kormányoz (vagy egyszerűen rosszul kormányoz), akkor lecserélhesse szabad és tisztességes választások útján.

De mi az a szabad és tisztességes választás? Itt is sűrű a homály. A nehézséget egyrészt az okozza, hogy a jelzők száma kettő, és az ember agya úgy van berendezve, hogy nem szívesen tart észben két dolgot egyszerre („minek cifrázni, nem elég, hogy szabad?”). Másrészt az, hogy a „tisztességes” szó jelentése, amit a magyar szaknyelv használ, (illetve a rövidség kedvéért alkalmazott „tiszta” melléknév) elkerülhetetlenül az egyéni morálhoz kapcsolódik, tehát azt sugallja, hogy van valamilyen, magánéletből ismerős erkölcsi szempontrendszer, amit a választásokon be kell tartani, és ez közjogilag számonkérhető.

Ami az első problémát illeti, a két jelző sajnos kikerülhetetlen, mert két különböző dologról van szó. Ami meg a másodikat, ez nem egyéni erkölcsös viselkedés, hanem erkölcsös játékszabályok kérdése, amit jobban kifejez az eredeti angol fair szó. A szabadság ugyanis önmagában nem elég.

A választások szabadsága nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy az állam nem szólhat bele sem erőszakkal, sem megfélelemlítéssel, sem adminisztratív beavatkozással, kire szavazhat a választópolgár, sem pedig abba, hogy valaki indulhat-e a választáson.

A választások tisztességes, azaz fair volta viszont, mondom, nem az erkölcsös viselkedésről szól, hanem a feltételek egyenlőségéről és pártatlanságáról. Hogy az EBESZ választási megfigyelőknek kiadott kézikönyvét idézzem:

„A választásokon indulni kívánó valamennyi jelöltnek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy indulhasson, s a törvény és a hatóságok által biztosított egyenlő és pártatlan bánásmód alapján versenyezhessen. A jelölteknek és a politikai pártoknak megkülönböztetés nélkül, akadálytalanul kell hozzáférniük a médiához, és az állami vagy közszolgálati médiának eleget kell tennie annak a különleges felelősségének, hogy elegendő, kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatást nyújtson a kellően tájékozott választáshoz. A kampányfinanszírozási szabályok nem részesíthetnek előnyben és nem is diszkriminálhatnak egyetlen pártot vagy jelöltet sem. Világosan el kell választani az államot és a pártokat, és közpénzeket nem szabad tisztességtelenül felhasználni egyetlen jelölt vagy párt javára sem.”

Azaz itt nem a választás és választhatóság szabad lehetősége a téma, hanem a mindenkire nézve egyenlő feltételek. Hogy ne legyek ilyen elvont: a hatalom (kormány + jogalkotás) nem változtathatja meg akarata szerint és nem játszhatja ki büntetlenül a választási szabályokat annak érdekében, hogy önmagát tartósítsa. Márpedig Magyarországon ez folyik már mióta.

Kéretik nem összekverni a szabályok önkényes és önérdekű megváltoztatását azzal, hogy egy kormány a hatalmának tartósítása érdekében, de közérdek ellenében kormányoz. Vagyis olyan érdekeket elégít ki hazárd módon, és olyan szenvedélyeket erősít fel, amelyek már középtávon is ártanak a köznek. De ahhoz éppen elegendőek, hogy kellő számú szavazatot biztosítsanak a következő választásra. Magyarországon – a szabályok durva megváltoztatása mellett – ez történt 2021-22-ben (is). Ezt hívják sokan populista kormányzásnak.

Mivel az ellenzék per def nem tud kormányozni, nincs más eszköze, mint a kritika és az ígérgetés. A köznek ártó kormányzásba – ismétlem, demokráciában – békés úton bele lehet bukni, ahogy az például Szlovákiában megtörtént már egypárszor, és nincs kizárva, hogy megtörténik még. Évszázados tapasztalatok szerint az emberek tömegesen és mélyen hülyíthetők, de nem a végtelenségig. Lehet, hogy az információtechnika fejlődésével a hatalmi hülyítés fegyvertára egyre halálosabb lesz, de ne induljunk ki ebből.

Ahhoz viszont, hogy a publikum megfelelően nagy és befolyásos része még egy orbitális, mindenkit megrendítő pofon előtt felismerje: a kormányzás őellene folyik, demokratikus viszonyok kellenek. Ezért fontos, hogy a választás szabad is, tisztességes is legyen. Ha egy országban ez nem hiányzik, vagy nem is értik, hogy mi az, annak az országnak annyi.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.