Mi is az a demokrácia?

Írtam a múltkor az ÉS-be egy cikket, ami azzal zárult, hogy Ukrajnában demokrácia van, Magyarországon viszont nincs, és mivel az utóbbi ország ezt tűri, kár reménykedni abban, hogy az EU majd megmenti saját magától. Ezen többen megrökönyödtek: „mekkora baromság”.

Főleg azt kifogásolták, hogy Ukrajnát demokráciának neveztem. Emögött részben az a tudat dolgozott, hogy Ukrajna semmiben sem lehet jobb Magyarországnál, részben bizonyos tényleges – noha a magyar politizáló közösségre jellemzően gyér és hézagos – ismeretek az ukrán állapotokról.

Az orosz ihletésű és a magyar kompenzáló nemzettudattal összhangban lévő gyűlöletszlogeneken túl két fő érvet szoktak felhozni amellett, hogy Ukrajnában nincs demokrácia.

Az egyik az, hogy elnyomják a magyar kisebbséget. Valóban szerzett jogokat vettek vissza, és nemzetközi egyezményeket sértettek, de amint az ukrán parlament módosította végre az idevágó jogszabályokat – amiről a magyar kormány gondosan nem vett tudomást –, fölerősödött a másik szólam: Ukrajna kirívóan korrupt ország, maroknyi oligarcha kezében van a gazdasági és ennélfogva politikai hatalom. Ebben is van igazság, nem kevés, csak hát az Európai Unió legkorruptabb országa felkent vezetőinek a szájából, akiknek különben semmi bajuk nincs azzal, ha az oligarcha orosz vagy oroszbérenc, ez az érv eléggé disszonáns

Hivatkoznak még azokra az intézkedésekre, amelyek a háborús helyzetben alapjogokat korlátoznak, s ezek is joggal bírálhatók, de az ukrán sajtószabadság nemlétének tételezése megint csak disszonáns annak a kormányzatnak és propagandistáinak a szájából, amelyik mindent megtesz a sajtószabadság magyarországi legázolásáért, továbbá egy rossz szava nincs a sajtó ellen alkalmazott fasiszta módszerekről, ha azokat kedves moszkvai szövetségese alkalmazza, mely egyébként Ukrajna háborús ellensége.

De visszatérve a lényeghez: a demokráciának nem kritériuma a 0,4 százalékos nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartása, sem a korrupció alacsony szintje, sem az, hogy háborús helyzetben nem korlátoznak bizonyos alapjogokat (megint csak: ez üvöltően disszonáns egy olyan hatalom szájából, amelyik bármit képes megváltoztatni a jogrendszerben a háborúra való hivatkozással, miközben Magyarországon nincs háború, és nem is állunk hadban senkivel.

Demokráciákban vannak korrupciós botrányok. (Éppenséggel az mutatja a demokrácia hiányát, ha a korrupcióból nem lehet botrány.) Ezer példa van rá, hogy demokráciákban diszkriminálnak kisebbségeket. Az se jó továbbá, ha az állam erőszakot alkalmaz polgáraival szemben, de az állam erőszak-monopóliuma civilizációs fejlemény, és a demokráciák védtelenek lennének, ha éppen a demokratikus államot fosztanák meg erkölcsi hivatkozással ettől a monopóliumtól.

Itt ugyanis nem erkölcsről vagy helyes viselkedésről van szó, hanem egyéni jó- vagy rosszindulattól független intézményekről. A demokrácia egy politikai rendszer, olyan kormányzati forma, ahol a nép gyakorolja a hatalmat.

Ezen a ponton is van egy közkeletű magyar tévedés: minden létező, azaz minden újkori demokrácia alapja a képviseleti rendszer, már hogy a nép a hatalmat választott tisztségviselők útján gyakorolja, miközben a hatalmi ágak el vannak választva, s egymást fékezik és ellensúlyozzák. A direkt demokrácia utoljára az ókori Athénban volt alapforma, és nem lett jó vége. Az, hogy a kormányzási döntéseket a pillanatnyi számszerű többség ízlése és akarata szerint hozzák, nem magasabb rendű a képviseleti demokráciánál, viszont egyrészt veszélyes a politikai közösségre, teret nyit a manipulátoroknak és vezérszerepre törekvőknek; másrészt nem működik.

A létező demokráciák tehát képviseleti demokráciák. Mégis, mi akadályozza meg, hogy ezekben a rendszerekben minden hatalom egyetlen személy vagy egy szűk kör kezében összpontosuljon? Két dolog. Az egyik, folyamatos jelen időben, a hatalommegosztás és ezzel összefüggésben a fékek és ellensúlyok rendszere. A hatalom eleve több kézben van. A másik, feltételes módban, az, hogy a végrehajtó hatalom meg tud bukni, a törvényhozó hatalom pedig megváltozhat. Ennek az eszköze a szabad és tisztességes választás.

Magyarországon mind a két feltétel hiányzik. Sőt, a hatalommegosztás nem egyszerűen hiányzik, hanem a hatalmat egyedül kézben tartó személy és köre mindent megtesz az ellen, hogy bárki másnak bármennyi hatalma legyen. És a magyar politikai rendszernek ezt a világunikum sajátosságát az ellenzék képtelen észrevenni, nem hogy tudatosítani magában.

A kritikusok és szakértők politikai képzelete sokáig nem terjedt tovább a 2004 és 2010 közötti felállásnál, ahol is az akkori ellenzék könnyedén felhasználhatta a legkevésbé sem demokratikus módon, színfalak mögötti alkuk eredményeként pozícióba ültetett alkotmánybírósági többséget a kormány fékezésére, a demokratikus procedúrában megválasztott törvényhozás döntéseinek ellensúlyozására és végül – a háromigenes népszavazás alkotmányosnak minősítésével – a képviseleti demokrácia szétverésére.

Az ellenzék – különös tekintettel némely alkotmányjogász szakértőjére – azt szűrte le mindebből, hogy hatalommegosztásnak/fékeknek és ellensúlyoknak annyi elég, ha egy tudós jogászokból álló testület keresztbe tehet a kormánynak.

Egy árva hang sem tiltakozott, amikor a 2011-es törvény településkozmetikai egyletekké fokozta le a helyi önkormányzatokat, és végképp kiüresítette a megyei önkormányzatokat – hangosabb volt a tiltakozás, amikor a megyéket visszakeresztelték vármegyére, na, az feltűnt. Az ellenzék 2022-es közös programjában végre felbukkant a gondolat tizenkét, illetve harminckét év után, hogy az elnököt válasszák közvetlenül (mint szomszédságunkban szinte mindenütt) – ez is egy lépés lenne a végrehajtó hatalom megosztása felé, de nem hajtják nagyon, mert „nem érdekli »az embereket«”.

Nem fogadja harsogó röhögés Orbánéknak azokat a kijelentéseit, hogy nálunk parlamentáris rendszer van – miközben a parlament maga semmiféle hatással nincs a jogrendszer alakulására, és semmiféle módon nem ellenőrzi a kormányt, ellenben annak a hajtószíja.

Nem hiányolja senki az elválaszthatatlan és szélsőségesen központosított végrehajtó/jogfabrikáló hatalom fölötti lehetséges társadalmi kontroll olyan intézményeit, mint a szakszervezetek vagy a független sajtó. Ellenkezőleg. Senkit nem zavar, hogy miközben az EU-ban a szakszervezeti tagok átlagos aránya 25 százalék, Magyarországon 10 (és azok nagy része is állami alkalmazott). A független sajtót sikerült úgy megnyomorítani és a szakmát annyira lejáratni, hogy az újságírókat a közvélemény semmibe veszi, és a zöm viszolyog tőlük (a 2010-es médiatörvényekből egyébként hiányzik az „újságíró” fogalma; törvényen kívüliek vagyunk).

A demokráciának ez a pillére tehát hiányzik Magyarországon, vagy csak a neve van meg, alibinek. Mi a helyzet a másikkal? Három választás létezik: országgyűlési, önkormányzati és európai parlamenti. Az utóbbit Orbánék legszívesebben kiiktatnák, mert mi az, hogy nem az általuk kijelölt nemzeti mamelukok kerülnek a strasbourg-i házba? Az önkormányzati választásoknak legföljebb szimbolikus jelentőségük van, mert a) pénzügyileg az „ön”-kormányzatok a központi állam függvényei, b) jogköreiket a központi jogalkotó bármikor a saját érdekei szerint, önkényesen módosíthatja.

Maradna az országgyűlési választás. Ez egyrészt aránytalan, az erősebbnek kedvez durván, másrészt annyira nem tisztességes, hogy már szabadnak is csak névleg mondható. A kormány kontroll nélkül és büntetlenül vásárolhatja meg a lebutított adófizetők szavazatait a saját pénzükből; a lebutításnak pedig szintén nincsenek korlátai, a kormánypropaganda tűzoltócső, szemben az erőtlenül folydogáló ellenzéki médiával. Végül: az egyik fél úgy változtathatja meg saját érdekében a választási jogot, ahogy akarja, és meg is teszi. Az érdeke pedig az, hogy leválthatatlan legyen.

Magyarországon nincs hatalommegosztás, és nem szabadok, de végképp nem tiszták a választások, ezért nincs demokrácia. Itt tartunk most. Hogy mi ez a politikai rendszer, arról lehet fogalmi vitát folytatni, ám demokráciának elfogadni: önbecsapás. Ukrajnában létezik hatalommegosztás, valamint a „méltóság forradalma” (Euromajdan) utáni választások szabadok és tisztességesek voltak. Ezért ezer bajával együtt van demokrácia. Tudom, hogy nehéz tudomásul venni a különbséget, de nem ártana elgondolkodni róla.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.