Az arisztokrácia új fényben

A magyarországi arisztokrácia a korabeli Európa egyik, ha nem a leggazdagabb, politikailag különösen befolyásos képviselője volt, amely még a két háború között is komoly vagyoni erővel és némi politikai befolyással, de ekkor már csökkenő társadalmi presztízzsel rendelkezett. Miként maradhatott fenn vajon – zárvány módjára – a főnemesi gazdasági-társadalmi és politikai túlhatalom, amikor 1848-ban megtörtént a jobbágyfelszabadítás (az egyenjogúsítás), és 1867-ben bevezették a polgári alkotmányosságot, ami együttesen szabad utat nyitott a tőkés gazdaság- és társadalomfejlődés előtt?

Az arisztokrácia a hagyományosság, a történetiség bélyegét viselte magán egy olyan korban, amikor többé már nem a jogi státusz, hanem a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek jelölték ki az egyének és csoportok társadalmi helyét. A születési arisztokrácia a Habsburg-uralkodó által adományozott rangok és címek, a hozzájuk társuló egyéb privilégiumok birtokában képviselte az elitet. Nem minden főnemesi ranggal és címmel felruházott személy és család tartozott az elithez ebben az időben, a főnemesség egésze azonban 1945-ig végig döntő alkotóeleme maradt a vagyoni (kevésbé a jövedelmi) és a politikai elitnek.

Miként vélekedünk ma minderről? Elfogadjuk vajon Erdei Ferenc és a marxista történészek meggyökeresedett ítéletét, mely szerint az arisztokráciával tovább élt a feudalizmus a modern időkben? Kár lenne tagadni az arisztokrata kézen lévő uradalmak működésének számos anakronisztikus vonását, mindenekelőtt a cselédrendszert, amely egyáltalán nem emlékeztetett a modern bérmunkarendszer jogi és társadalmi világára. Ugyanakkor az sem vitatható, hogy a jobbágyfelszabadítást követően hamarjában megindult az uradalmi termelés és működés modernizálódása, ami lehetővé tette a szektor számára, hogy sikeresen élje túl az európai, sőt a világméretű gabonaválságot a XIX. század végén, és hogy az uradalmak viszonylag háborítatlanul elviselhessék a magyar kormányok iparpártoló gazdaságpolitikáját a századfordulón. Sőt, közülük számosan még a trianoni megrázkódtatás után is a felszínen tudtak maradni. Trianon súlyos csapást mért az utódállamok helyben maradt arisztokráciájára, kivált a felvidéki és a romániai hányadára, és azokra a trianoni magyarországi arisztokratákra is, akik uradalmainak egy része az utódállamok területén feküdt. Ez a veszteség azonban nem rendítette meg végzetes módon a trianoni Magyarország arisztokráciáját.

A túlélést – annak idején – a hiteltőke könnyebb megszerezhetősége biztosította az uradalmi gazdálkodás számára, szemben a középbirtokos volt nemesi és a paraszti birtokosok ily értelmű lehetőségeivel. Egyben arisztokrata mintagazdaságok is létrejöttek, melyek pontos száma azonban ma még ismeretlen. Nem mellőzhető továbbá, hogy milyen komoly a súlya az arisztokrata uradalmi gazdálkodásban a bérleti rendszernek, ami alól még a hitbizományok sem képeztek kivételt. Különösen a zsidó nagybérletek üdvös szerepe emelhető itt ki, amelyek 15–25 éves bérlési időre szóltak, és nyereséges termelést folytattak a járadékos arisztokraták kiterjedt birtokain. Végül: nálunk érdemben soha nem veszélyeztette a földreform réme a latifundiális nagybirtokot, ami kizárólag a Trianonnal elcsatolt területek arisztokrata kézen lévő birtokállományát kurtította meg jelentős módon. A főnemesi földbirtok monopóliumának majd csupán az 1945-ös magyarországi földreform vet véget végérvényesen.

Persze ekkoriban is akadtak veszteséges arisztokrata uradalmak, hátterükben a pazarló életmóddal, a hányaveti és nemtörődöm gazdálkodással, valamint a földbirtok – örökösödés miatti – osztódásával. A hitbizományi rendszer, miközben védte az arisztokrata gazdasági szektort a külső piaci hatásoktól, aközben gátolta is ennek a birtokállománynak a sértetlen fennmaradását: hiszen a kötött birtok kevésbé szabad, kevésbé innovatív gazdálkodással járt együtt a magánkezelésű birtokállományhoz képest, ráadásul annak az örökölhetőségét is korlátozta, mivel az elsőszülött fiúnak és egyáltalán a férfiágnak tartotta fenn. 

Szembetűnő az arisztokraták mértéktelen hatalmi befolyása politikai értelemben, ami Magyarországon, de szintúgy a Monarchia egészében, átható volt. Erre vall a törvényhozó hatalom (a kétkamarás parlament), a végrehajtó hatalom (a kormányok) és a helyhatósági hatalom egyértelmű arisztokrata dominanciája. Az utóbbi a központi hatalmat helyben képviselő főispánokon keresztül valósult meg. Kérdés ugyanakkor, hogy ez mit jelentett a politika tartalmában. Tisztán arisztokrata osztálypolitikai hatalom érvényesült vajon a dualizmus idején és a Horthy-kori Magyarországon (és az Osztrák–Magyar Monarchiában)?

Semmiképp sem beszélhetünk egy rendi eredetű gazdasági-politikai elit öncélú osztálypolitikájáról ez időben. A dualizmus kora a politikai szabadelvűség időszaka volt, amely többnyire arisztokrata részvétellel zajló, de hamisítatlanul liberális gazdaság- és társadalompolitikát folytatott. Az arisztokrácia még egy épkézláb konzervatív parlamenti pártot sem tudott akkoriban létrehozni. A Néppárt XIX. század végi megalakulása sem változtatott ezen a dolgon: mint ellenzéki párt meglehetősen súlytalan volt, és a vele szimpatizáló főnemesek némelyike is inkább a civil társadalmi szerveződés, a lobbitevékenység útját választotta, ahogy az OMGE és gr. Károlyi Sándor példája fényesen igazolja.

Újabban vitatott kérdés történész körökben, hogy mennyire tartós az arisztokraták fölénye a politikai döntéshozatalban. Péter László londoni historikus váltig állította, hogy a századfordulót követően a dzsentriként nevesített valamikori nemesi középosztály és a vonzáskörébe tartozó értelmiség vette át a főbb hatalmi szerepeket. A húszas évek, az ún. Bethlen-korszak még ígérhetett némi restaurációt a főnemesség politikailag aktív része számára, valójában csak az utódállamok politikailag korábban kevésbé prominens, erre az időre elszegényedett tagjai, a Bethlenek, a Telekiek, a Bánffyak és a Csákyak használták ki a számukra ekkoriban megnyíló lehetőségeket az országos politikai érvényesülésre. A harmincas évek az arisztokrácia gyors és szinte teljes politikai térvesztését eredményezték. Az arisztokrata származású két háború közötti politikusok a múltbelihez képest kevésbé liberális, inkább konzervatív, de nem szélsőjobboldali beállítottságúak voltak; az utóbbiak legföljebb néhány személyt számláltak.

Az arisztokrácia nem kizárólag a vagyonossága és a politikai befolyása, de sajátos életformája és mentalitása révén is kitűnt a sorból. Gyermekkori szocializációja külön kasztként konzerválta a réteget: a kastélybeli otthoni iskolázás, amelyet a többnyelvűségre való oktatás egészített ki, messzemenő exkluzivitást kölcsönzött számára. A fiúk rendszerint felekezeti gimnáziumi képzést nyertek, amire gyakran jogi felsőfokú iskoláztatás következett. Polgári (például ügyvédi vagy köztisztviselői) foglalkozást azonban nemigen folytattak közülük, legföljebb – egyre apadó számban – katonatiszti, és ritkábban papi pályára léptek. A jogi diploma a politikusi közszereplés elengedhetetlen kelléke volt. Kevesen részesültek közülük a szakszerű gazdaságirányítás által megkövetelt agrárgazdasági felsőfokú képzésben, az egyik utolsó pozitív példa hg. Esterházy Pál volt a XX. században. Az arisztokraták női leszármazottainak iskolai képzése szinte kivétel nélkül megrekedt az elemi, esetleg a lányiskolák szintjén, miközben mindegyikük tanult otthon zenét és festészetet.

A sajátos arisztokrata életforma a kastélyok, az 1860-as évektől pedig már sok esetben a fővárosi paloták világához (is) kötődött. A kastélyépítészet két nagy korszaka ismert: a XVIII. századi barokk és a XIX. századi, főként a század második felében viruló historizmus kori kastélyépítési hullám. A magyarországi kastélykultúra európai jelentőségű fejlemény volt, amely egy sűrű, sok épületet felölelő kastélyhálózatot szült, elsősorban az ország szűkebb magterületén. Jóllehet jelentős a peremvidékek (Felvidék, Erdély, Délvidék) kastélykultúrája is.

A budapesti arisztokrata palotaépítészet a belső-józsefvárosi palotanegyed XIX. század végi kiépülésével függött össze; ehhez társult a hagyományos budai várbeli és az újonnan emelt budai Duna-parti palotaövezet. Az arisztokraták nagyvárosi jelenléte ellenére a nagyobb vidéki városokban nem nagyon találni főnemesi palotát; a kivételt Erdély jelentette. A fővárosi palotatulajdonos főnemesség bérházakat is épített nyerészkedési céllal, egyszersmind élvezte az őt kiszolgáló társasági infrastruktúrát, a Nemzeti Casinót, a Park Clubot vagy a Városliget melletti lóversenyteret. A vidéki kastélyokbeli egyhangú életet a folytonos vendégjárás, a séjour, és mindenekelőtt a vadászat élénkítette, amely az arisztokrácia kezén lévő kiterjedt erdőkben folyt. Az arisztokraták alkalmanként folytattak erdő- és vadgazdálkodást, ezt azonban alárendelték a vadászat céljainak. Ugyanakkor csak elvétve űztek ipari fagazdálkodást, mint ahogy – néhány kivételtől eltekintve – ipari és bányászati befektetésre is legföljebb hébe-hóba gondoltak. Viszont már a dualizmus kései szakaszában akadtak példák az ipari részvénytársaságok szervezeti pozícióinak megszerzésére, a két háború között pedig szép számban találunk arisztokratákat menedzseri pozíciókban.

Az arisztokrata életforma szélsőségesen belterjes és exkluzív volt, ami kézzelfogható módon mutatkozott meg a párválasztásnál. Az endogám házasodás a törvény erejével hatott, mésalliance-ra, rangon aluli házasságra elvétve került sor, amely éppúgy, mint a válás, szenzációszámba ment, bár válásból azért több is akadt. Az arisztokrácia zárt kasztot képezett, belülről mégis tagoltnak bizonyult: területi, felekezeti, vagyoni és a rangfokozat szerinti belső elkülönülések szabályozták a rokoni kapcsolatok létesítését, és ezek szabták meg a társas érintkezés gyakorlatát is. Végül, a politikai orientáció szintén számított valamelyest.

A főnemesség szorosabban vett magját a latifundiumtulajdonos grófok és hercegek adták, akiket néhány főhercegi család egészített ki. A kozmopolita, alkalomadtán az osztrák, a cseh-morva és a német főnemességgel összeházasodó arisztokraták közül egyesek – járadékosként – tartósan külföldön éltek; az itthoniak maguk is rendszeresen utaztak külföldre pihenni, szórakozni, nyaralni. A fiatal arisztokrata férfiak nemegyszer külföldön végezték egyetemi tanulmányaikat, és itthoni megállapodásukat megelőzően hosszabb külföldi tanulmányutakat tettek. Ráadásul többnyire csak felnőtt életkoruk kései szakaszában lettek mint örökösök a földbirtok tulajdonosává; addig – anyagi téren – a szüleiktől függtek.

A nagybirtokos arisztokrácia és a kevés földű, sőt nemegyszer birtoktalan főrangúak olykor külön identitást is vindikáltak maguknak, ami elsősorban valamilyen szellemi tevékenységre sarkallta őket. Az arisztokrata (alkotó) értelmiségről az ÉS hasábjain korábban már írtam (Arisztokrata értelmiségiek, ÉS, 2023/30., júl. 28.), ezért ezt a témát most átugrom.          

Az arisztokraták műpártolásban és mecenatúrában kifejeződő művészetkedvelése is élénk volt. A kastély- és palotaépületek és enteriőrök szintúgy művészi alkotások voltak, ehhez olykor tudatos és ambiciózus műgyűjtés és műpártolás járult. Jó példáját adják ennek az Andrássyak egymást követő nemzedékei. A leggazdagabb, Európa-hírű műgyűjtemény pedig gr. Pálffy János birtokában volt. És ez még csupán a jéghegy csúcsa.

Az arisztokrácia patrónusi ténykedése szociális téren is megnyilvánult. A főúr a birtokán kegyúri jogokat gyakorolt az egyházfővel egyetemben, egyúttal a templomépítésben, iskolaalapításban és -fenntartásban, kórházalapításban, valamint a karitatív tevékenységek egyéb fajtáiban is jeleskedett. Ennek ellenére a réteg imázsa többnyire kedvezőtlen volt. A szépirodalom arisztokráciaképe például egészében negatívnak mondható. Már Jókai Mór is ekként jelenítette meg nábobregényeiben a XIX. század eleji-közepi magyar arisztokratákat. Mikszáth Kálmán a Beszterce ostroma című regényében karikatúra jellegű képet festett egy felvidéki főnemesről, sőt még Justh Zsigmond, az arisztokrácia nagy barátja és jó ismerője is folytatta ezt a hagyományt A pénz legendája című regényében. A XX. században – a trianoni sokkhatás nyomán – főként az erdélyi arisztokrácia modern kori sorsának az irodalmi megjelenítése került előtérbe, amely még annak enyhébb formájában, gr. Bánffy Miklós Erdélyi történet című regénytrilógiájában is, és kivált Tamási Áron Czímeresek, valamint Wass Albert Farkasverem című regényeiben lehangoló volt az erdélyi főnemességre nézve.

Az arisztokráciának a publicisztikai és a tudományos imázsa sem különbözött ettől, amit egyebek közt a konzervatív szemléletű szociológus, Weis István prezentált a két háború között. Az arisztokrácia ritka nyilvános önreflexiója szintén ezt az irányt erősítette: az osztályával végérvényesen szakító emigráns gr. Károlyi Mihály, de az osztályától elszakadni nem kívánó Csekonics grófnő és mások is már 1945 előtt megfogalmazták ezt. Az arisztokrácia plebejus társadalomkritikai megítélése pedig, amit például a népi írók hangoztattak, különösen ellenséges volt irányukban.

A második világháború után előbb a földreform tette semmissé a főnemesi gazdasági erőforrásokat, majd pedig a törvényhozás likvidálta a főnemesség rendi jogállását, hogy végül megannyi súlyos atrocitás kíséretében lehetetlenné váljék a réteg itthon maradt tagjainak élete. Az arisztokraták többsége a háború utolsó hónapjaiban, majd 1946–47-ben elmenekült az országból, az itthon maradtak zöme az 1956-os forradalom leverését követő hetekben és hónapokban távozott Nyugatra. Az utóbbiak különösen sokat szenvedtek a bebörtönzések, internálások, kitelepítések és a munkaerőpiaci diszkrimináció folytán. Így ért véget szűkebb és tágabb hazánkban, a Kárpát-medencei Magyarországon az arisztokrácia valamikori tündöklése.

(Az MTA-KAB kolozsvári tudományünnepi rendezvényén 2023. november 16-án elhangzott előadás rövidített szövege.)