Az állami homlokzatú oligarchikus önkényuralom politikai gazdaságtana

2400 évvel ezelőtt Arisztotelész Politika című művének negyedik könyvében így írt: „Ami pedig az oligarchiát illeti: ha többeknek van bizonyos vagyona, de az csak szerényebb és nem túlságosan nagy, ez az első formája az oligarchiának: megengedik, hogy akinek a megkívánt vagyona megvan, részt vegyen a közügyekben, és mivel nagy számban vannak azok, akik a kormányzatban részesek, ebből szükségszerűen következik, hogy nem az emberek uralkodnak, hanem a törvény (…és ha sem annyi vagyonuk nincs, hogy gondtalan anyagi függetlenséget élveznének, de másrészt nem is olyan kevés, hogy a városállam segítségére szorulnának; szükségszerűen annál is inkább ragaszkodnak hozzá, hogy a törvény legyen az uralkodó, és ne ők maguk). Ha azután azok, akik a vagyont kezükben tartják, még kevesebben vannak, mint az előbbi esetben, de viszont vagyonuk nagyobb, akkor létrejön az oligarchia második formája: ti. a vagyonosok nagyobb erőre kapván, egyre többet kívánnak, ezért aztán maguk választják a többiek közül azokat, akik az uralkodó rendbe lépnek, másrészt azonban, mivel még mindig nem olyan hatalmasak, hogy törvény nélkül is kormányozhatnának, elismerik a törvényt hatalomnak. Ha aztán még szigorúbban alkalmazzák ezt az elvet azáltal, hogy még nagyobb vagyont még kevesebb kézbe gyűjtenek, akkor az oligarchia harmadik fokozata jön létre, az ti., mikor a vezető tisztségeket a maguk kebeléből látják el, de oly törvény alapján, amely elrendeli, hogy az elhaltak helyét fiaik foglalják el. Végre, ha vagyonukkal és párthíveik hatalmas táborával túlságosan nagy jelentőségre tesznek szert: ez a fajta oligarchia már közel jár a monarchiához, s itt a legfőbb hatalom már az embereké, nem pedig a törvényé, s ez az oligarchia negyedik formája, amely megfelel a demokrácia utolsó fokozatának.”

Három elem fontos számunkra most ebből a nagyszerű leírásból. Egyrészt az, hogy az oligarchia mint uralkodó kormányzati forma változó tartalommal bír, ahogy a hatalmat gyakorló emberek száma vagyonuk növekedésével csökken. Másrészt az, hogy a kezdetleges oligarchiában, ahol a kormányzásban viszonylag sokan vesznek részt, éppen a résztvevők számából, azok viszonylag csekély vagyonából és a vagyon gyarapítását célzó elfoglaltságból az következik, hogy nem annyira az egyes személyek, hanem az emberi akaratnál és szeszélynél stabilabb törvények uralma a döntő. Végül, de nem utolsósorban pedig az, hogy az oligarchiát megelőzheti a demokrácia, abból idővel kifejlődhet az oligarchia, noha a szerző maga azt elsősorban az arisztokrácia elfajult válfajának tekintette.

Ma, a huszonegyedik században az oligarchia fogalma némi átalakításra szorul. Erre tett termékeny kísérletet David Lingelbach és Valentina Rodríguez Guerra, amikor új könyvükben így fogalmaztak: „Az oligarcha olyasvalaki, aki megszerzi és újratermeli a vagyont és a hatalmat azáltal, hogy az egyiket a másikra átváltja” (The Oligarchs’ Grip. Fusing Wealth and Power, De Gruyter, 2023). Mindkét pillér – tehát a vagyon és a hatalom – megléte egyaránt fontos, de a döntő az, hogy ezek egymást támogatják; így emelvén tartóssá és örökletessé mindkettőt. Az oligarcha egyfelől vagyonára támaszkodva megszerzi, megerősíti politikai hatalmát, másfelől politikai befolyását és uralmát vagyona védelmére és további gyarapítására használja föl. Az oligarchikus uralom stabilitásának az alapja tehát a vagyon és a politikai uralom hézagmentes összefonódása.

Fontos felismerni, hogy a kapitalista piacgazdaság folyamatosan újratermeli a jómódú embert. A versenyben egyesek anyagilag gyarapodnak és győznek, mások vagyona pedig elolvad; ők lesznek a vesztesek. Mindez a piaci verseny természetes következménye. Más a helyzet viszont akkor, ha a verseny győztese vagyonát politikai hatalomra váltja, éppen azért, hogy vagyonát többé ne veszélyeztesse senki. Fordítva is előfordul: szegényebb ember hatalmat szerez, amit rögvest politikai befolyás révén szerzett anyagi gazdagsággal támaszt alá. Többé nem kell piaci hatékonyság ahhoz, hogy valaki győztesként kiemelkedjen és aztán tartósan fölül maradjon, mert a kisajátított politikai hatalom révén a piaci és politikai verseny egyaránt megkerülhető, korlátozható, felszámolható.

A kapitalista piacgazdaságot keretező jogállami demokráciában nem minden vagyonos ember vagy befolyásos politikus válik oligarchává. Bojár Gábor és Angela Merkel nem oligarchák. Bojár soha nem váltotta gazdasági hatalmát politikaira, Merkel a maga politikai befolyását nem használta vagyonszerzésre. Lényeges azonban, hogy a kihívás és a kísértés óriási. Rupert Murdoch például jelentős lépést tett az oligarchává emelkedés útján, amikor hatalmas sajtóbirodalmát részben politikai befolyása növelésére használta, ha másért nem, legalább megszerzett vagyona védelme végett. Elon Musk a legújabb oligarcha. Amikor a Tesla és más sikeres befektetések révén multimilliárdos lett, még csak gazdag és híres volt; a Twitter (ma X) megvásárlásával azonban már jelentős politikai hatalomra tett szert. Érdekes, hogy Musk a Twitteren sok milliárd dollárt vesztett. Mivel nem ostoba, ezért nyilvánvaló, hogy ezzel a befektetéssel nem saját vagyona további gyarapítása, hanem valami egészen más célja volt.…

Különösen termékeny talaja volt oligarchák keletkezésének, kiemelkedésének és zárt oligarchikus rend kialakulásának a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet Közép- és Kelet-Európában, a volt szovjet tagállamokban, de még Kínában és Vietnámban is. Korábban ezekben az országokban a piac vagy nem létezett, vagy nem volt a rendszert meghatározó; nem érvényesült semmiféle szabad és tisztességes verseny, továbbá versenyt élénkítő, monopóliumokat széttörni igyekvő állami szabályozás. A hihetetlenül felkészületlen, rendszerint gyenge és korrupt új demokratikus vagy autokratikus kormányok pedig könnyen áldozatul estek az újgazdag emberek nyomásának, vagy tagjaik közül egyesek pont arra törekedtek, hogy rövid és bizonytalan politikai uralmukat maguk is az oligarchiába való beépülésre használják föl. Az oligarchia kialakulásának és megerősödésének tehát rendszerint tartós és erős gazdasági és társadalmi mozgatórugói vannak. A kérdés elsősorban az, hogy a demokratikus jogállam, ha egyáltalán van ilyen, milyen ellenerőket képes és akar az állam foglyul ejtésére törekvő oligarchia formálódásának, megerősödésének állandóan ismétlődő jelenségével szembeállítani.

Kézenfekvő, hogy az oligarchikus rend kialakulásának folyamatával szemben éppen a demokratikus jogállam, annak alkotmánya, jogrendje, intézményei, szabályozási gépezete, egész szellemisége, kultúrája és erkölcse a legfontosabb akadály. A szabadságelvű népuralom (liberális demokrácia) keretei között a nyugati civilizációban ez – állandó küzdelmek árán, de – bizonyos mértékig fennáll. A probléma azonban jelesül éppen az, hogy ha az oligarchia – akár szabad és tisztességes választásokon, akár erőszakkal, de – egyszer megszerezte a politikai hatalmat, akkor legfőbb törekvése lesz, hogy az államot saját képére formálva saját céljai és érdekei szolgálatába állítsa. („Egyszer kell győzni, de akkor nagyon.”) Ilyen esetben az állam elfajul pontosan úgy, ahogy Arisztotelész jelezte, és a közjó helyett immár kevesek uralmának eszközévé silányul.

Nem feudalizmus

Vannak, akik a hazánkban 2010 óta feltornyosuló oligarchikus önkényuralom láttán a nehezen meghatározható rendszert a feudalizmushoz hasonlítják. Nos, szabad legyen itt megvédenem az európai középkor eme fontos termékét, amit leginkább Szűcs Jenő szavainak idézésével tudok megtenni. Szűcs tudta, hogy a hűbéri hűség a feudalizmus alapeleme, és ez az oligarchikus rendben ugyanígy van. De a feudalizmus hűbérisége egy másik fontos vonással is rendelkezett. „Ilyen specifikus vonás a vazallitás sajátságos »szerződéses« jellege. A hűbéri ceremónián mindig egy hatalmasabb és egy esendőbb lépett viszonyba, maga a viszonylat tehát eleve egyenlőtlenek kapcsolata volt; a »hűség« egyoldalúan a vazallust kötelezte. De a hűbérúrnak is megvoltak kezdettől fogva a maga szokásszerűen rögződött kötelezettségei, sőt maga a fidelitas is feltételes volt, függvénye annak, hogy a hatalmasabb partner betartja-e szerződésszerű kötelezettségeit; ha nem tartotta be, éppúgy fennállt a felonia, a szerződés megszegésének esete, mint ha a vazallus lett »hűtlen«” (Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, 1983).

Az oligarchiában a hűség egyoldalú és feltétlen, az alárendeltnek nincsenek jogai. A legfőbb oligarcha nemcsak a társadalmat, hanem a kisebb oligarchákat is függőségben és kiszolgáltatottságban tartja. Ez a kiszolgáltatottság korlátlan és kiszámíthatatlan, mert a legfelső oligarcha napi szeszélyes önkényén alapul. Az alárendelt csoportok saját jogú horizontális megszerveződése nem lehetséges. Nincs sem jogalap, sem lehetőség semmiféle szervezett, jogvédett ellenállásra. A rendi jelleg ebben a társadalmi rendszerben kizárt, míg a feudalizmus jelentős részben ezen alapult. Az oligarchia tehát semmiképpen sem feudalizmus.

Nem kapitalizmus

A szabad versenyes kapitalizmus, ahogy a neve is jelzi, a szabad versenyen alapult, aminek nélkülözhetetlen feltétele az olyan állam, ami egyrészt megvédi a magántulajdont, másrészt kikényszeríti a szerződések teljesítését. Adam Smith gyönyörűen leírta ennek körülményeit A nemzetek gazdagsága című művében. Ő maga és utódai rámutattak arra is, hogy a verseny szabadsága mellett annak viszonylagos tisztasága is fontos, ami feltételezi az óhatatlanul keletkező, politikailag alátámasztott mesterséges monopóliumok széttörését.

Nos, az oligarchia nem szabad versenyes kapitalizmus, de nem is kapitalizmus. Egyfelől nem védi a magántulajdont, sőt azt az oligarchia mindig szeszélyes kisajátítással fenyegeti. Az oligarchiában a magántulajdon nem szentség, nem munkával és saját erőfeszítéssel megszerzett jog, hanem kegy és kiváltság. Adható és elvehető a legfőbb oligarcha kénye és kedve szerint. Összefügg az előbb elemzett hűséggel. Aki folyamatosan bizonyítja hűségét, az megőrizheti és gyarapíthatja vagyonát és hatalmát, aki hűtlenné válik, hamarosan elveszti azokat.

Másfelől az oligarchián belül legföljebb politikai hűségverseny van, nem pedig piaci verseny, ami a fogyasztói kereslet hatékony kielégítésén alapuló eredmény szerint választja ki a nyerteseket és a veszteseket. Gazdasági értelemben az oligarchia alapvonása nem a piaci verseny, hanem a politikailag alátámasztott mesterséges monopóliumok építése, megerősítése, máskor azok uralmi ihletésű és büntető jellegű felszámolása. Ha esetleg létezik is formálisan valamiféle versenyhivatal, maga a szabályozás és a hivatal kiszámíthatatlan tartalmú és irányú egyedi beavatkozásai legtöbbször a politikailag képzett mesterséges monopóliumok védelmét szolgálják.

Végül, de nem utolsósorban az oligarchia csak a neki kedvező szerződéseket kényszeríti ki, de a szerződéses kötelezettségek betartását általában nem ismeri. Ehhez mindenekelőtt a jogállam elpusztítására van szükség, ami a jog politikai eszközzé silányítását és az igazságszolgáltatás függetlenségének felszámolását igényli. A szabad és tisztességes kapitalizmusnak viszont a jogállam abszolút nélkülözhetetlen föltétele. Mivel az oligarchikus önkényuralom szükségképpen elpusztítja a jogállamot, így nem működhet a szabad és tisztességes kapitalizmus talaján.

Tulajdon

Ludwig von Mises, az osztrák közgazdasági és szociológiai iskola legjelesebb képviselője tudta, hogy a magántulajdon és a köztulajdon két fogalmi véglet; a gyakorlatban a vagyontárgyak és erőforrások fölötti tényleges rendelkezésben fokozati különbségek figyelhetők meg. A szabad versenyen alapuló kapitalizmus igyekszik a lehető legnagyobb mértékű rendelkezési szabadságot biztosítani a magántulajdonosoknak, a klasszikus sztálinista szocializmus pedig az államnak.

De az élet rengeteg köztes megoldást ismer. Van olyan társadalmi rendszer, ahol formálisan, jogilag megmarad a magántulajdon, de az elvileg korlátlan és korlátozhatatlan állam azt jelentős mértékben kiüresíti. Mises előre leírta a náci hadigazdaságot, ahol a „tulajdonosok” a formálisan kezükben hagyott termelési eszközök felett jórészt csak az állam utasításai szerint rendelkezhettek. „Ha a kormány dönti el, hogy mit és hogyan kell termelni, kinek és milyen áron kell eladni, akkor a magántulajdon már csak nevében létezik; (…) a vállalkozók és a tőkések gazdasági tevékenységét többé nem a nyereségvágy hajtja, hanem a kötelezettségek és a parancsok teljesítése” (Liberalismus, Fischer, Jena, 1927).

A modern oligarchia ennél kifinomultabb. Az oligarchia mai állama rendszerint nem fogalmaz meg konkrét „tervutasításokat”, és az oligarchává silányult vállalkozók tevékenységét is bizony javarészt a nyereségvágy hajtja. De a burkolt utasítások vagy az elvárt viselkedés abszolút feltétele a nyereségnek, sőt a feltételes magántulajdon megtartásának és gyarapításának is. Az oligarchikus önkényuralmi rendszerben az oligarchián belüli és a színfalak mögött zajló politikai verseny az uralkodó, nem pedig a nyílt és a piaci. Mivel a piaci hatékonyságból származó nyereséget vagy annak hiányából fakadó veszteséget az állam képes nagymértékben felülírni, ezért amire a vállalkozóknak a nyereség érdekében törekedniük kell, az nem a piaci hatékonyság, hanem az oligarchia által osztogatott kegy és kiváltság.

Költségvetés, adók, támogatások

Az oligarchikus állami beavatkozás legfontosabb eszköze az észszerű alapjától megfosztott, szerkezetében értelmetlen, átláthatatlan és követhetetlen állami költségvetés. Míg a versenyelvű kapitalizmusban az állami költségvetés mérete és szerkezete a viszonylag jó minőségű és jórészt egyenlő esélyű hozzáféréssel nyújtandó közszolgáltatások költségétől és intézményes megoldásaitól függ, addig az államot foglyul ejtő oligarchia költségvetése mindenekelőtt az uralkodó csoport vagyonának megőrzését és gyarapítását, valamint politikai hatalmának alátámasztását, meghosszabbítását szolgálja. Az adófajták szaporodnak, az adók széttörnek és egyediekké válnak. Ugyanazon ágazaton és tevékenységen belül is különböző közteher rakódik a formálisan még létező piac szereplőinek vállára. A támogatások ugyancsak egyediek, és elsősorban a politikai hűséget jutalmazzák. Odaítélésükben a gazdasági hatékonyság szempontjai nem játszanak szerepet. A közbeszerzési pályázatokat eleve az oligarchikus hatalmi kör tagjaira szabják. A közbeszerzések rendszeresen és nagymértékben túlárazottak; a közbeszerzés nem más, mint az oligarchia érdekét szolgáló jövedelemátcsoportosítás újabb csatornája. A korrupció intézményesített, ráadásul nem csúszó aprópénzen alapul, hanem olyan egyenlőtlen hatalmi helyzeten, amit a jog szentesít. Az oligarchia által különösen gyümölcsözőnek ítélt és számára végtelen anyagi hasznot hajtó beruházásokat kiemelik a nyilvános, általános, de jórészt formális szabályok alól, és hétpecsétes államtitokká nyilvánítják. Az oligarchia államának nyilvános költségvetése csak részben tükrözi a társadalomban az oligarchia javára folyamatosan végbemenő jövedelem-újraelosztás forrását és mértékét.

Az oligarchikus kormány, miközben a harsogó nacionalizmust a társadalom félrevezetésére használja, általában nem üldözi a külföldi befektetőket. Különbséget közöttük a hűség alapján tesz. Azokat, akikre politikai hatást nem gyakorolhat, de szüksége van rájuk, mértéktelen költségvetési támogatásokkal nyeri meg. Mivel ezek a beruházások piaci értelemben sohasem térülnek meg, szembeötlik, hogy a piaci hatékonyság nem szerepel az oligarchia céljai között.

Az áttekinthetetlen, egyszerre szűkös és pazarló állami költségvetés, az adók széttörése és a támogatások egyedivé tétele a vállalkozókat és befektetőket az állam járszalagjára fűzi olyan körülmények között is, ha magántulajdonukat formálisan megtarthatják, gyarapíthatják. Persze ez a tulajdon sohasem védett, mindig bizonytalan marad, mert nincs jogállam, és a rablóállam mögött vicsorgó oligarchák azt bármikor tönkretehetik, vagy éppen elvehetik, elkobozhatják, „törvényes eszközökkel” kisajátíthatják. Ennek a típusú magatartásnak tipikus áldozata a termőföld, elsősorban azért, mert fekvésétől és minőségétől függően jelentős mértékben és gyakran a természetes monopólium jellegét ölti magára. (Az állam és az Európai Unió pénzéből szépen gyarapodó „földesurak” kihívó viselkedése és a vidéki népesség, a paraszti tömegek végzetes lecsúszása, kiszolgáltatottsága láttán jut eszébe egyeseknek, hogy itt valamiféle feudalizmus épül. Mint láttuk, ez hamis elképzelés; a helyzet ennél sokkal rosszabb…)

Az állam bekebelezése

Az oligarchia ezen túlmenően különösen szereti és szaporítja az állami vállalatokat. Az államiság homlokzata veszteség esetén jótékonyan eltakarja a mögötte megbúvó óriási tőkevesztést. Mesterséges monopóliummá emelhető, érdemtelenül hatalmas nyereséggel működtethető állami vállalatok esetében pedig újabb csatornája a jövedelem oligarchikus elvonásának.

Nem baj, ha az állami vállalat formálisan veszteséges, mert a veszteség jól eltakarja a lopást. Az állami vasút nemcsak azért veszteséges, mert alacsony árakkal érdemes vonzania az utasokat, hanem azért is, mert a veszteséget fedező költségvetési támogatások egyedi érdekű beavatkozásokra kínálnak lehetőséget. Minél nagyobb a veszteség, annál nagyobb a támogatási igény, annál több állami közbeszerzés sorolható abba a kategóriába, amely újabb oligarchikus jövedelemátcsoportosítás lehetőségét nyitja meg.

Ami az oligarchia által fejőstehénné avatható mesterséges monopóliumokat illeti, itt elsődleges szerepet játszanak azok az ágazatok és területek, amelyeket természetes monopóliumelemek terhelnek. Ilyenek elsősorban a bányák és a közüzemek, ezen belül is főleg az energia- és vízszolgáltató, a közlekedési, valamint a hírközlési vállalatok. Ezek mind valamiféle hálózatos infrastruktúra részét alkotják, amelyek központjában egy olyan gazdasági egység található, aminek a piacára a belépés a dolog fizikai, technológiai, földtani, biológiai stb. korlátjai miatt szinte lehetetlen még szabad verseny körülményei között is. A villamosenergia-iparban ilyen elem a nagyfeszültségű távvezeték, a kőolaj- és gáziparban a nemzetközi csővezeték, a vasútnál a sínhálózat, a hajózásban és a repülésben a jó fekvésű kikötő, illetve repülőtér. Nem véletlen, hogy ezek azok a területek, amelyek leginkább monopóliumellenes szabályozásért (az árak, a hozzáférés esélyegyenlőségének szabályozása stb.) kiáltanak. Jogállamban ezek a területek az államtól a legnagyobb mértékben független szabályozó hatóságok felügyelete alatt működnek. Oligarchikus önkényuralomban azonban a látszatra független felügyeleti szervezetek éppen ellenkező szerepet játszanak: a verseny élénkítése helyett annak torzításával, a monopóliumok széttörése vagy legalább gyengítése helyett azok építésével és megerősítésével foglalkoznak.

Fentiek alapján úgy tűnhet, hogy az oligarchia állama valami nagyon erős és önálló gazdasági-társadalmi tényező lenne. Erről szó sincs. Fontos felismerni, hogy az oligarchikus önkényuralom állama puszta homlokzat. Önálló szerepe a társadalom életének szervezésében és szabályozásában nincs, de nem is lehet. Az oligarchia javára történő folyamatos vagyoni és jövedelmi átcsoportosításon kívül szerepe elsősorban a társadalom megtévesztése. Nemcsak a társadalom paternalizmusban nevelkedett zöme, hanem a tőkések nem lebecsülhető hányada is fél a piaci verseny elemi fenyegetésétől, mert belsőleg érzi, hogy tehetsége, tudása, tapasztalata és teljesítménye (4T) a nyílt versenyben való helytálláshoz nem elegendő. A versenyképtelen vállalkozó önként és dalolva menekül a versenyt torzító, mesterséges monopóliumokat építő oligarchikus önkényuralmi állam kívánatosabbnak tűnő védőernyője alá. A politikai hűség nyilvánítása kevesebb erőfeszítést igényel, mint a hatékony munka.

Mivel az oligarchikus önkényuralomban az állam puszta homlokzat, nem pedig önálló szereplő, ezért az oligarchia állama mindig gyenge. Az állam járszalagjára fűzött tőkés nem a globális kapitalizmus önérdekű és szabad akaratú játékosa, hanem a hazai oligarchia gyámoltalan kiszolgálója és korrupt haszonélvezője. Gyenge állam és elgyengített vállalkozói osztály. Nem a felzárkózás receptje.

A társadalom foglyul ejtése

Az államtól szigorúan megkülönböztetendő a társadalom. Ennek is az a része, amelyik nem alkotóeleme az államot bekebelező oligarchiának, attól távol áll. Ebbe a csoportba tartoznak a független és piaci hatékonyságot felmutatni képes vállalkozók, a külföldi befektetők mozgékony és rugalmas csoportjai, leginkább azonban a bérből és fizetésből élő csoportok, a magán- és közalkalmazottak, a mezőgazdasági munkások, a napszámosok, az alkalmi munkából tengődők, a munka- és a földnélküliek, a nemzeti vagy etnikai kisebbségek, a többszörösen hátrányos helyzetűek és a szegények. Századunkban minden társadalomhoz hozzátartoznak immár a kivándoroltak és a bevándoroltak is.

Érdemes ez utóbbiakkal kezdeni. A tömeges kivándorlás minden oligarchikus önkényuralom sajátja, mert a legjobban képzett, mozgékony és fiatal rétegek tűrik a legkevésbé a felemelkedés monopolista korlátozását, amit a zárt tömbként terpeszkedő oligarchia önérdekből nem engedhet fellazítani. Noha a kivándorlás általában visszaveti a gazdasági növekedést, amit az oligarchia előszeretettel tol föl sikermutatóként, ez mégis érdeke az oligarchiának, mert elsősorban azokat távolítja el a hazai pályáról, akik leginkább elégedetlenek, és leginkább képesek lehetnek valamiféle ellenállás szervezésére. A mai világban, ahol a szovjet típusú zárt társadalmat már nem lehet visszaépíteni, a kivándorlás biztonsági szelep a társadalmat is egyre inkább foglyul ejtő önkényuralom fönntartása végett.

Az oligarchiából kizárt hazai, külföldi vállalkozói réteg és a tehetősebb polgárság esetében két dolog jellemző. Egyrészt a tőkefelhalmozási képesség korlátozása (büntető adók, az oligarchiába szépen betagozódott versenytársak tisztességes eszközökkel soha nem ellensúlyozható előnyökben való részesítése) a szabad verseny keretei között elvileg ismétlődően megnyíló esélyek szűkítése. Másrészt a politikai tiltakozás és a tengődő civil társadalom támogatásának a lehető legnagyobb mértékű kizárása. Ehhez kínál előnyös eszközt a nemzetbiztonságra való hivatkozás (szuverenitási törvény), a külföldi adományok elfogadásának tilalma vagy ellehetetlenítése, az ilyesmiben részesülők jogi megbélyegzése, a hirdetési piac bekebelezése, a civil egyesületek társadalmi támogatásának korlátozása stb. Az oligarchikus önkényuralom tehát mindig totalizáló hajlamú. Lassan, fokozatosan, de módszeresen elsorvasztja a tőle független gazdasági és politikai szervezeteket, civil kezdeményezéseket.

Hasonló sorsra jutnak a korábban javarészt független, vagy legalábbis érdemi autonómiával rendelkező szakszervezetek, munkaadói érdekképviseletek, szakmai szövetségek, tudós testületek, művészeti alapítványok. A köztisztviselők és a közalkalmazottak esetében a helyzet viszonylag egyszerű, mert elbocsátással fenyegetve ők könnyen beterelhetők olyan államfüggő hivatásrendekbe, amelyek az oligarchikus uralom engedelmes eszközei. (Ezeket ne tévesszük össze a feudális rendiséggel, mert jogfosztottak lévén sokkal inkább a fasiszta állam korporációira hasonlítanak.) A nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szakmai szövetségek, kamarák, az úgynevezett szabadfoglalkozásúak (orvosok, mérnökök, ügyvédek, újságírók, művészek, tudósok) közösségei, a tudományos és művészeti akadémiák a „furkósbot és a mézesmadzag” finom alkalmazásával szelídíthetők meg. Az oligarchia rendre kihasználja, hogy az általa tudatosan túlfejlesztett értelmiség silány része irigyli a világszínvonalúak teljesítményét, anyagi helyzetét, nemzetközi kapcsolatait és hírnevét; önmagukat érdemtelenül mellőzöttnek kikiáltva örömmel elfogadják az állami júdáspénzt. A tehetségtelen és teljesítményhiányos túlméretes értelmiség szembeállítása szakmájukban sikeres kortársaikkal kiválóan alkalmas minden politikai ellenállás leszerelésére. Ráadásul az oligarchia által megvásárolt lakájértelmiség képviselői örömmel vállalkoznak az önkényuralom fasizmusba hajló, gyűlöletkeltő és kirekesztő ideológiájának a terjesztésére is. Ahogy Ungváry Rudolf gyönyörűen megírta: „érvényes a kirekesztés és vele a gyalázás elve. Mindenki kirekesztett, aki nem ért egyet a rendszerrel, azaz nem rekeszt ki” (Amit ki kell mondani, Népszava, 2023. november 22.).

Megosztás és kirekesztés

Noha a társadalom megosztása leginkább az értelmiségen belül látványos, de az alsó, szegényebb, kiszolgáltatottabb rétegeknél igazán tragikus. Éppen ezt célozza az oligarchia társadalompolitikája, amely a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szociálpolitikának. Az adórendszer és az ezzel tudatosan összekevert családi támogatási rendszer mindenhol és egyértelműen a magasabb jövedelmű és vagyonos rétegek legalább passzív belenyugvásának megvásárlását célozza. Az oligarchia nem ismeri a rászorultsági alapon nyújtott célzott támogatásokat. Alapelve a jutalmazás és a büntetés, ami csakis kegyek és kiváltságok, illetve hátrányok és terhek kiosztását jelentheti. Az alanyi jogok elsorvadnak, minden bizonytalan, bármi bármikor adható és elvehető. Az oligarchikus rend legbelső lényege az állami önkénytől való függés folyamatos fenntartása.

Ennek egyik legfontosabb intézménye a választási csalás, amit az oligarchia elsősorban az önálló szerveződésre képtelen vidéki lakosság körében gyakorol. A fogyó és öregedő népességű, kiüresedő területeken a megfelelő képzettség és munkalehetőség nélkül tengődő emberek száz százalékig az oligarchiát szolgáló elöljáróktól, földesuraktól, vállalkozóktól függenek. Éppen ezeken a területeken, ahol a leginkább érezhető az oligarchia által teremtett és tartósított nyomor, vehetők rá leginkább a kiszolgáltatott emberek arra, hogy kiszolgáltatottságukat önként meghosszabbítsák. Két módszer tipikus. Papíron történő szavazás esetén kapnak egy kitöltött szavazólapot, amit be kell dobniuk az urnába, és kihozni az üreset. Elektronikus szavazás esetén vagy a mobiltelefonok korában már dívik az is, hogy a saját szavazatot le kell fényképezni és bemutatni. Közmunkát, segélyt, alamizsnát csak az kap, aki a szavazólapot „helyesen” töltötte ki.

A többpártrendszerű, választásokkal tarkított demokrácia természetesen üres homlokzat. A fentebb leírt eljárások minden választáson gond nélkül biztosítják az oligarchikus önkényuralom meghosszabbítását. Segédkezet nyújtanak hozzá az oligarchia által létrehozott és támogatott álpártok is, amelyek ügyesen hozzájárulnak a társadalom megosztásához, jelentős rétegek kirekesztéséhez.

És ha mindez nem lenne elég, a maradék piszkos munkát elvégzi a tudat- és lélekmérgezés. Az oligarchikus önkényuralom állama maffiaalapon szerveződik (Magyar Bálint, Madlovics Bálint), de egyszersmind erősen ideologikus jellegű. Bárhogyan írjuk is le az adófizetők pénzéből harsogó pártpropaganda ideológiai töltetét, célja mindig a megosztás és a kirekesztés. Az oktatás és a kultúra tudatos elsorvasztása, áramvonalasítása nyomán a kiszolgáltatott kisemberek félelme könnyebben felkelthető, ami az irigység és a gyűlölet látványosan habzó együttesévé korbácsolható fel. A fasisztoid mutáció (Ungváry Rudolf) minden mai modern oligarchikus rend megkülönböztető jellegzetessége.

Az önellátó birodalmi nagygazdaság sajátosságai

Oligarchikus társadalmi és uralmi szerkezet legkönnyebben a zárt, önellátó és nagy méretű országokban alakul ki. A méret számít, de nem minden. Kell még hozzá a kiaknázható nyersanyagok, energiahordozók, a jó minőségű termőföld viszonylagos bősége, ami sokkal egyszerűbben kisajátítható, monopolizálható, mint a feldolgozóipari ágazatokban tevékenykedő, a világméretű versenynek kitett vállalatok zöme. Kedvezőbb az oligarchikus önkényuralom kialakulásához az olyan társadalom, amelyben „sokkal több a láncfonal, mint a keresztfonal” (Richard Pipes: Russia Under the Old Regime, Vintage Books, New York, 1974), gyenge a társadalmi kohézió és szolidaritás, ahol a demokratikus hagyományok szinte teljesen hiányoznak.

Az ilyen gazdaság még közepes fejlettségi szinten is csaknem teljesen önellátó. A bőven rendelkezésre álló nyersanyagok, energiahordozók, élelmiszer kivitele fedezi a legfejlettebb technika és az oligarchia holdudvarába tartozó törékeny középosztály luxusigényeinek kielégítését szolgáló behozatalt, sőt rendszerint külkereskedelmi mérlegtöbblet keletkezik. Ez elegendő ahhoz, hogy a nemzeti valuta átváltható legyen, ez utóbbi pedig lehetőséget biztosít külföldi utazásra, a vagyon egy részének vagy egészének kimentésére. Ha az állam birodalmi jellegű, az oligarchia ideológiája pedig nemzeti vagy vallási felsőbbrendűséget hirdet, akkor minden együtt van akár imperialista háború indításához is. Mindez nem feltétlenül ássa alá az oligarchia önkényuralmát, az szinte korlátlan ideig meghosszabbítható. A népesség jóléte nem nő, de az oligarchiát ez nem érdekli.

A nyitott és beágyazott kisgazdaság sajátosságai

Oligarchikus önkényuralom létrejöhet kis méretű, gazdaságilag és politikailag jelentéktelen országban is. Ehhez elegendő valamiféle történelmi baleset. Tipikus, hogy a korábbi demokratikus kormány gazdasági válságba hajszolta az országot, a csőd szélére sodorta az államot, és a szegényedő népesség messiást lát az oligarchikus ellenzék képviselőiben. Természetesen nehézséget okoz az, hogy a kialakuló oligarchikus hatalom – belföldön kitermelhető nyersanyagok, energiahordozók híján – rászorul olyan termékek és szolgáltatások kivitelére, amelyeket csak hatékony, a világméretű versenyben is helytállni képes vállalatok tudnak előállítani. A kézenfekvő megoldás a gazdasági szerkezet megkettőzése. A feldolgozóipari exportszektort, a pénzintézetek jelentős részét, a szakmai és személyi szolgáltatások zömét átengedik a külföldi tőkének, sőt az oligarchikus rendre más tekintetben jellemző versenyképességi hátrányok ellensúlyozására mértéktelen költségvetési támogatásokat kínálnak. Előnyben részesítik a hasonszőrű oligarchikus államokból származó cégeket, mert azok nem vetnek föl kényelmetlen kérdéseket a gazdasági jogállamiság hiánya miatt. Bőséges kedvezmények esetén azonban még a nyugati szabályozási környezetben felnőtt vállalkozók jelentős része is szívesen hozzásimul az oligarchikus hatalomhoz.

Az oligarchikus önkényuralom a gazdaság belföldi piacra termelő részét teljes egészében aláveti saját hatalmának akár közvetlen – felépített vagy kisajátított – magántulajdon, akár homlokzati állami tulajdon formájában. A lényeg minden esetben a piac foglyul ejtése, mások belépésének kizárása, a fogyasztói választás lehetőségeinek korlátozása, mesterséges monopóliumok építése, megerősítése. A közvetlen gazdasági cél – mint láttuk – az oligarchia javára történő folyamatos jövedelemátcsoportosítás, ami nemcsak a vagyon gyarapodását, hanem az oligarchia politikai hatalmának megőrzését is szolgálja.

Ennek a berendezkedésnek azonban több gyenge pontja van. Ha a kis egység korábban nyíltan beágyazódott egy nála jóval nagyobb és szabadon kereskedő versenygazdaságba (EU), akkor ennek előnyeiről (széles választékú behozatal, szabad tőke- és munkaerő-áramlás, utazás, gondolatcsere stb.) nagyon nehéz lemondani anélkül, hogy ez a hazai gazdaság sebezhetőségét és leszakadását ne fokozná. A nemzeti valuta átválthatósága, ami a birodalmi nagygazdaságban békeidőben nem okozott gondot, jelentéktelen kisgazdaságban inkább hátrány lesz, mert az oligarchikus rendnek alávetett jegybank büntetlenül nem ronthatja szabadon a nemzeti valuta értékét (vö. Bokros Lajos: A jegybankpénz rejtélye, ÉS, 2023/31., aug. 4.). A jelentéktelen kisgazdaság oligarchikus kormánya kénytelen bizonyos mértékig észszerű gazdaságpolitikát folytatni, ami azonban gyakran ütközik az oligarchia céljaival és érdekeivel. Ez állandó bizonytalanságot, kapkodást szül. A kialakuló káosz viszont felszámolja a gazdasági folyamatok kiszámíthatóságát, elriasztja a befektetőket, fékezi a gazdaság növekedést, vagy rendre aláássa az amúgy is törékeny külső és belső pénzügyi egyensúlyt. A gazdaság versenyképessége látványosan romlik, a termelékenység visszaesik, a hatékonyság elvész. Be van programozva a leszakadás, ami itt számít.

Ismerjük föl, hogy oligarchikus önkényuralmat ellentmondásmentessé tenni csupán (I.) a határok lezárásával és (II.) a nemzeti valuta átválthatóságának megszüntetésével lehet. Ez a két lépés még hiányzik a jelentéktelen, kicsi ország oligarchikus felépítményének hatalmi eszköztárából. A jelentéktelen, kis ország oligarchiájának uralma ezért egyelőre csak autoritariánus, nem totalitárius. De a szándék megvan, hogy erre haladjon. Ez leginkább a nemzetközi kapcsolatok irányultságában érhető tetten. Ha egy jelentéktelen ország oligarcha vezérének a példaképe a zárt birodalmi nagygazdaság, és annak nyíltan erőszakos, politikai gyilkosságtól sem visszariadó rendje, akkor biztosan tudható, hogy a fasisztoid mutáció totalizáló törekvéseinek hazai érvényre jutását már csak a nyugati versenygazdaságba való tényleges és erőteljes beágyazottság, valamint a nyugati politikai szövetségben vállalt formális tagság akadályozza meg.