444.hu, 2023. december 21.
UJ PÉTER
173.1. Pík szpesöl hangulat – egy ünnepérzék-károsult sírámai
173.1.0. Szívünket mindanzonáltal, rövidke intervallumra, ismételten, mintegy hagyományőrző módon, annuálisan mintegy, melegség önti el. (És ez így megy minden évben.)
173.1.1. Szerintem mondtam én ezt már, dehát mondtam én már annyi mindent, összehordtam hetet-havat, meg az ellenkezőjét is, és vice versa, da capo al fine, horrible dictu, szóval hogy nem túl jó az ünnepérzékem.
Mondhatnánk, hogy ez valami fogyatékosság, és akkor pozitívdiszkrimináltathatnám magam, és mindannyian jól járnénk, de így marad ez a közepesen intenzív értetlenkedés, hogy miért is kéne annyira szpesöl hangulatba kerülnöm attól, ha egy nap piros bötűvel van a kalendárban? Miért is kéne kultiválnom az átlátszóan érdekvezérelt patetikus pátoszkodást?
(Ezt az alkalmat szeretném megragadni, hogy a kedves hírlevélolvasókat csókoltatja a dunántúli áfész.)
Az ünnep konc(z)epc(z)ióját persze értem, meg azt is, miért alakult ki, miért pont ekkor, a téli napforduló környékén, hogy a természeti népeknek miért volt fontos és satöbbi, és hogy alakult az egész Jézus születésnapjává, az meg Karácsonnyá, a Karácsony meg, főpolgármester létére X-mássá, Elon Musk reklámeseményévé.
173.1.2. Végül persze, minden értetlenkedésem ellenére és közepette a szpesöl hangulat előáll, ha nem is egészen abban a steril formában, ahogy az alkalmra rendelt dalocskák, versikék, filmecskék, egyéb giccsecskék (LED-ek! LED-ek! Sőt: LED diódák! A LEd-ek nagy ünnepe ez ledinkább!) előírnák, de kétségtelenül spesöl hangulat kerekedik a beszerzési-szerzési őrület csúcsrajárásból, a dugók-sorok-tömegek cihózisából, az idegből, a stresszolásból, a napokig tartó élelemfelhalmozás/-készítés feszkójából, a fenyőfára aggatott sztaniolpapíros izéktól, és aztán a kieresztésből, a korlátlan alkohol- és zsírfogyasztásból, az avas mákos beigliből, a néhány kényszerűen összezárt családok csoportdinamikáiból meg a megannyi satöbbiből.
Néhány órával a hírlevél kiposztolódása után én a magam részéről például elindulok 16 uszkve 22 kiló halért, mert szombaton főzünk, levet, ahogy minden évben, ami azt jelenti, hogy szombat éjfélkor még tökig paprikás-zsíros koromban fogok súrolni valamit elkeseredetten a kismillió reménytelenül szennyezett konyhai eszköz és berendezési tárgy közül. Na, ezt nevezem én szpesöl hangulatnak. Pík szpesül hangulat.
173.1.3. Újságírásilag meg végképp rettenetes időszak ez. Egyrészt ott van a tradícióba szorult kényszer újságéknál, hogy na, akkor most valami karácsonyi tartalmat köll csinálni, részben racionális kényszer is, mert más most úgyse lesz, megáll az élet. Tehát akkor szóba jöhet áhítatos nagyon nagy interjú, nagyon fontos ember isteneskedjen már kicsikét, úgyse olvassa el senki, legyen emelkedett mívészi színvonal, régi idők ünnepein mélázó történelmi visszatekintés, plusz a szokásos év végi kínlódások, év izéi, hogyishívjákjai, no meg jóslatok. Abrak a dabra.
Talán ünnepérzék-károsultságom vagy csökkent ünnepképességem is oka, hogy sose gondoltam hírlapírói, hírlapi feladatnak, hogy megteremtse (sük) az ünnepek obligát bensőséges (illetve hurkakolbászt, halászlevet figyelembe véve akár belsőséges) hangulatát, hogy emeljük meg a lelkeket, mint Putyin a gázárat meg satöbbi. Ilyesmit újság nem tud tenni. Aki mégis ezt gondolja, nem gondol igazat. Az újság dolga, hogy hírt adjon, tudósítson így vagy úgy, és nem az, hogy ünnepeljen, pláne: ünneplőbe öltöztesse az akárki (az olvasó) lelkét.
Pedig sok médiákum megpróbálja, sőt, kötelességének tartja. A végeredmény minden alkalommal ugyanaz: vérciki, unalom, röhej, Reszkessetek hómelón.
A taxisoknak sokkal könnyebb: csak földíszítik a wunderbaumot.
„Karácsonyi hangulat” szakszerű megjelenítése a nyomtatott sajtó felületein, mind dizájnban, mind tartalomban. Első, baloldali példa.
„Karácsonyi hangulat” szakszerű megjelenítése a nyomtatott sajtó felületein, mind dizájnban, mind tartalomban. Második, jobboldali példa.
173.2. A posztbefaragás korszak morális kihívásai
173.2.1. Elég pocsék a memóriám, és a legpocsékabb saját írásaim vonatkozásában (tekintetében), ha egyszer túlvagyok valamin, megcsináltam, munka letudva, el is felejtem rögtön, két hét múlva saját cikkemből bekezdéseket tudok úgy olvasni, hogy nem ismerem föl.
Ennek ellenére emlékeztem, hogy megírtam valamikor az első önálló karácsonyfaállításomat, és azt is tudom azonosítani, kábé mikor lehetett, 1993-ban vagy 1994-ben, mert akkor laktunk a Bajcsyn, és a gyerek egy- vagy kétéves volt. (Tehát nem írhattam Szerdába, mert a rovat csak 1995-ben indult a Népszabadságban, ezért a Hócipőre tippelek, de az archívumát nem tudtam működésre bírni.) Persze nem is az írásra emlékszem, hanem az esetre magára, ahogy a százötös (L!) Skoda anyósülésén viszem a fenyőt (szegény hullát, Mikinek hívtam) hazafelé a latyakos időben, mocskos csíkokat húz az ablaktörlő, Őrmezőnél alig látok, aztán a másnapos küzdelemre a Bajcsy-Zsilinszky úti lakás konyhájában a talpba faragással (mert ezüstfenyőt vettem, amennyi eszem volt, de mondom, első önálló állításom, saját lakásban), a mindenféle kipányvázási kísérletekre, aztán a csúfos bukásra, amikor (jóllehet, már az ünnepi pillanatok után) a fa néhány értékesebb berendezési tárgyat magával sodorva letépte láncait.
173.2.2. Jut eszembe, ez se nincs már, a befaragás, az ünnepkör egyik fontos rítusa. Nincs térdbe vágott balta, nincs levágott kisujj, nincs tökig gyantás, összeszurkált kurvaanyázás, több százezer forintos kár okozása ruhákban, autóban, bútorokban, semmi, hanem csak odamegy a zember a fenyőárushoz, az fog valami odakészített gépet, prütty, bepottyantja a megfelelő lyukba, aztán lefóliázza szúrásmentesre. Semmi küzdelem, semmi sérülés, semmi károkozás. (Semmi sincs már, csak ikszmás, az, eloin musk.) Pedig meccsoda zégen videotéma lenne, vérző fifék tiktokszerte, mennyi szósölmédiaképes trauma- és traumatológia-lehetőség! (Nincs mit.)
173.3. A pontyszeretet ünnepén
173.3.0. Mindazonáltal egy másik karácsonyi írásomat megtaláltam, 1998-ból, ezt remixelném ide önöknek röviden, hátha megvilágít egyet s mást:
173.3.1. „Sztaniol. Sztaniol, sztaniol. A sztaniol szeret téged. Az az arany-ezüst szemét. Anyádat szeresd, gondolnám, azt is szeretem, zörögné válaszul a sztaniol, mire megadnám magamat. A sztaniol ismeri a szívedet.
Faládában vatták, illatos papírszerű (a francba, sztaniol) hulladékok, veszélyes üvegtörmelékek és – főleg! – por. Fútt-színezett bolgár szarvas, rén, egy portás jellegű, tűhegyes répaorrú hóember, parányi futballcipő sárga cérnára akasztva, a Tisza ajándéka, bőrtalppal, minden szempontból idétlen, lifegő fülű üveggömbkutya és barátja, az ágra csíptethető sárgarigó, valódi faroktollal, gólyafészek, háztető, és legalul az egész díszes társaság műanyagrubin ékköve, egyetlen gombóccá formálódva a Gordiusz fedőnevű vietkong égősor, pótégők nélkül, persze, az érintésvédelmi szabályokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyva. De mégsem, mármint nem ő, a saját farkába harapó égősor a csúcs, hanem a csúcsdísz, értelemszerűen, istenem, egy CSÚCSDÍSZ!, mindig bajos, csorba vagy szűk, de per definitionem randa, mint egy… csúcsdísz.”
(…)
„Már csak el köll kapni a kádban köröző félfulladt pontyot, és agyonverni a szikkadt bejglivel. A ponty szeret téged. Te szereted a pontyot.”
173.4. Egy meglett lett összefoglalja karácsonyu(n)k leglényegét
173.5. Ian „Lemmy” Kilmister nagybrit illetőségű, halott ikonikus rocklegenda foglalkozású lakós egyáltalán nem orbánizmuskonform karácsonydefiníciója
173.6. Ultimátus (és apppszolút orbánizmuskonform) randapulóverötlet a fa alá
Kövér László radikális felsőruházati kísérlete 1990-ből. (Megjelent a 168 Óra c. hetilap 1990. december 11-i számában.)
173.7. Kompromisszummentes, trú karácsonyi, családi tartalom két nagybrit ikonikus legendától
173.7.1. Robert Fripp, 77 éves Broad Chalke-i lakós, minden idők egyik könnyűzenegitárosa (nem mondhatnék csak úgy rockot), a King Crimson alapítója, albumok tucatjainak, talán százainak közreműködője és felesége, Toyah Willcox, 65 éves ugyanotti lakós, alanyi jogon is legendás énekesnő, színésznő, táncos a járvány alatt kezdett mindenféle házilagos, nulla költségvetésű, tréfás-zenés videótartalmakat gyártani Youtube-ra, majd később Tiktokra is (meg persze Twitterre, mindenfele). A projektet Toyah találta ki, hogy koncertek nélkül maradt férjét szórakoztassa és motiválja. A járvány elmúlt, de a videózás maradt, mert bejött nagyon. Tapasztalt filmesként, rendezőként, koreográfusként Toyah ötleteli össze és rendezi a kis klipeket meg persze a főszereplő is ő, Robert meg illusztrál, pengetget. Toyah Willcox bámulatos formában, hihetetlen energiával és életvidámsággal van jelen a képeken (persze a koncerteken is, ez a Youtube-ra kirakott részletekből elég jól kiderül), és ami miatt tényleg karácsonyi lesz minden kis videójuk: valami nagyon-nagyon mély harmónia, szeretet meg csupa ilyesmi vibrál a két ember, férj és feleség között. De nagyon. Az. Na. Great fun.
173.8. És akkor minden kedves előfizetőnknak (fenyőág, üveggömb, gyertya) áldottbékés kellemes etc.