A birodalmak és mi

Szokása szerint a magyar miniszterelnök megint filozofált a múlt péntek reggeli rádióinterjújában, ami nem interjú. A bölcselkedésnek a szokásosnál is kevesebb értelme volt, már ha értelemnek a jelentést nevezzük, vagyis a valóságnak azt a szegmensét, amire a szavakban megfogalmazott állítás vonatkozik. Ilyen szegmens ugyanis nincs.

Magyarország miniszterelnökének tétele a legújabb megfogalmazásban a következő: „[K]örülöttünk mindig is nálunk nagyobb birodalmak voltak. (…) És nem mi akartunk beléjük harapni sohasem, hanem ők akartak mindig belénk harapni. Ez már csak ilyen. Ilyen a történelem, ilyen az emberi természet, és ilyen a birodalmak törvénye. Mi azt a taktikát választottuk, hogy persze ők is próbálnak belénk harapni, de mi meg úgy mozgunk, hogy minden birodalom temetésén részt tudjunk venni. És ott is voltunk mindegyiken.”

Ezzel látszólag állít valamit a magyar nemzetről és az európai történelemről, de valójában nem az a célja, hogy állítson valamit, hanem hogy mozgósítson a most zajló „szuverenitásvédelmi” kampány keretében. Állításnak színtiszta ostobaság.

Nézzük csak. Milyen birodalmakkal volt dolga Magyarországnak, amióta létezik? Ha jól számolom, összesen héttel.

Először, még a középkor mélyén a viszonylag fiatal Német-római Császársággal. De amikor ezt Napóleon 1806-ban hivatalosan felszámolta, már rég nem harapott, és csak jogilag létezett. Nem voltunk ott a temetésén.

Bizánccal többnyire jó volt a Magyar Királyság viszonya (voltunk perszonálunióban is, és a Szent Koronán ott a bizánci kettős kereszt); ha háború tört ki, azt nem a görögök beleharapós kedve okozta. Annak a birodalomnak a többrendbeli temetésén sem vett részt magyar küldöttség.

Aztán jött a mongol invázió, de egyrészt a hódítók kitakarodtak maguktól, másrészt ennek az alakulatnak egyáltalán nem volt temetése. Szétesett, mert nem lehetett egybe tartani, amihez szintén nem volt semmi közünk, sem taktikailag, sem máshogy.

Elég sok dolgunk volt továbbá a Habsburg Birodalommal, amivé a Szent Római Császárság transzformálódott. Ennek ugyan ott voltunk a temetésén mi magyarok, sőt tevőlegesen részt is vettünk benne, de Trianont, ami a birodalom vesztével együtt járt, majd a legitim király elkergetését nem nevezném a mindent túlélő magyarság ravasz taktikai fegyvertényének.

Közben belénk harapott az Oszmán Birodalom is, de akármilyen hősiesen „mozogtunk”, saját erőből nem tudtuk kiverni. Ellenkezőleg, tankönyvi tisztelettel övezett, utcanévadó magyar történelmi figurák szövetkeztek vele. Hogy ennek a birodalomnak a bukását mikortól számítjuk, kicsit bizonytalan, de ha a balkáni hódítások feladását jelentette, abból Magyarországnak nem sok haszna származott, ha pedig a szultánság megszűnését, nos, az egyfelől a párizs környéki békerendszer keretében, másfelől az ellen lázadva történt. És azon a temetésen szintén nem voltunk jelen, mivel ugyanabban a háborúban voltunk vesztesek, mint a törökök.

Következő súlyos geopolitikai tapasztalatunk az volt, hogy a magyar elitet területek odaadásával megvette és lekötelezte (ez lett volna a beleharapás?), egy újabb német birodalom, ezúttal a harmadik. Majd bevonult az országba, de jogilag nem szüntette meg a szuverenitását. (Nem volt német katonai közigazgatás, a kormányhivatalok a helyükön maradtak, a diplomáciai képviseletek nem zártak be.)

Ami az úgymozgást és a taktikát illeti, ez abban merült ki, hogy nem tágítottunk a nácik mellől a népirtás idején, sem akkor, amikor már nyilvánvaló volt a vereségük. Természetesen nem voltunk ott sem a feltétel nélküli kapitulációnál, sem Németország megszállási övezetekre darabolásánál, sem a kettéosztásánál.

És végül egyre több dolgunk volt az Orosz Birodalommal (hivatalos születési éve: 1721) és jogutódjával, a Szovjetunióval meg ennek a jogutódjával, az Oroszországi Föderációval. Ez esetben még nem volt temetés, meg hát kérdéses, hogy azon Orbán részt kívánna venni. De itt is sor fog kerülni rá, ugyanis ha van a birodalmaknak „törvénye”, akkor az nem az, hogy beleharapnak a szegény, védtelen és taktikusan mozgó Magyarországba, hanem hogy előbb-utóbb összeomlanak. Kivétel nélkül. Az orosz impérium is össze fog omlani.

Orbán tehát színtiszta ostobaságot beszél. De az állítássorozat maga nagyon tanulságos, mivel a szokottnál is tisztábban mutatja propagandájának működését. Az állítás mélyszerkezete a következő: 1. Vagyunk mi magyarok, és van egy ellenséges hatalom. 2. Törvény, sőt természeti törvény, hogy az ellenséges hatalom minket bánt. 3. Mi magyarok azonban okosabbak életrevalóbbak és jobb taktikusok vagyunk, ezért végül majd mi járunk jobban, csak türelem. Mármost hogy az élet és a történelem ezt ezerszer és nagyon cáfolta, mindegy. Fő, hogy a megcélzott közönségnek jól esik hallania.

Nehogy félreértés legyen, a fentieket nem azért írtam, hogy mutassam, mennyivel jobban ismerem a magyar történelmet, mint a nemzet miniszterelnöke. Színtiszta ostobasághoz képest nem nehéz. Fogalmam sincs arról, mennyire ismeri Orbán Viktor a magyar történelmet. Csak azt látom, hogy feltételezi: a hallgatósága nem ismeri, és ez így van jól.

Más szavakkal rettenetesen lenézi azokat az embereket, akiket a magáncéljaira felhasznál. Még egyszer: a fenti szerény történelmi áttekintéssel nem gúnyolódni akartam, és végképp nem cáfolni Orbánt, hanem újból szemléltetni: ez egy olyan rendszer, ahol a tudatlanság és a színtiszta ostobaságok gátlástalan állítása nem hiba, hanem a belpolitikai győzelem kulcsa. Erre neveli az országot. A gúnyolódás vagyis a cáfolat ezen nem változtat.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.