A kommunista

Volt egy kommunista. Ez a kommunista nem volt hülye. Élete alkonyán reálisan számot vetett azzal, hogy minden eddig szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer előbb-utóbb a „nincs és a nem működik” általános állapotához, áruhiányhoz, viszonylagos vagy teljes nélkülözéshez, a fizikai és szellemi erőforrások pazarlásához, az évezredes emberi értékek részleges vagy abszolút tagadásához, a polgári szabadságjogok korlátozásához, és diktatórikus, gyakran fasisztoid hatalomgyakorláshoz vezetett.

Természetesen azzal is tisztában volt, hogy mindennek ellenére itt-ott azért mégiscsak történt egy és más, csakhogy ezt az „egy és más”-t a valaha meghaladni vélt társadalmi berendezkedés is fel tudja mutatni.

A kommunista — aki példának okáért pedagógus volt, magyar–orosz szakos tanár — azt is jól látta, hogy pártjának vezetői napról-napra gátlástalanul megsértik a pártdemokráciát, semmibe veszik a párt szervezeti szabályzatát (tulajdonképpen a párttagság megkérdezése nélkül hatályon kívül helyezik azt), nem igénylik a párttagság véleményét sem apróbb sem alapvető kérdések eldöntésében, és cinikus megnyilvánulásaikkal a párt ellen hangolják a lassan türelmét vesztő nép hangulatát.

A kommunista azt is kénytelen volt megdöbbenéssel konstatálni, hogy a pártja által támogatott kormányzat — válsághelyzetben — sorra hozza az ép ésszel fel nem fogható, semmiféle gazdasági haszonnal nem járó, viszont felmérhetetlen politikai károkat okozó rendeleteket, és hogy ez a kormányzat, amely magabiztosan és szenvtelenül ismerteti meg gyermekekkel az éhezést, öregekkel a nyomort, sőt egyes intézkedéseivel közvetlenül tör állampolgárok életére, ez a kormányzat minden ígérgetés ellenére két év alatt egyetlen radikális lépésre nem volt képes a gazdasági válságból való kilábalás érdekében,

A kommunista azonban, annak ellenére, hogy mindezt látta és tudta, sőt még ennél sokkal többet látott és tudott, nem lépett ki a pártból, és nem is lépett be máshová, sőt, ez még csak meg sem fordult a fejében.

Talán azért, mert megszokta már az ő párttagságát negyven év alatt, hozzánőtt ez a dolog valahogy, és anélkül, hogy magának megfogalmazta volna, érezte, hogy ettől már nem tudna megválni; ha kilépne, akkor is már élete nagyobbik része benn maradna, hát akkor most már maradjon csak benne az egész, de az is lehet, hogy úgy érezte, a süllyedő hajóról nem ildomos a társakat hátrahagyva menekülni, ez állítólag a patkányok szokása, igaz, hogy ehhez a hajóhoz a patkányok szívósan ragaszkodnak, dehát a kommunista nem is hozzájuk hűséges, igen, talán ezt a szót kell használni, a kommunista mindenekelőtt hűséges maradt, nem valami Eszméhez, Párthoz vagy Ügyhöz, hanem egy sokszor megcsúfolt, mégis élő igazságérzethez, egy már csak romos maradványaiban élő kultúrához, egy a múlt zavaros ködéből fénylő ifjúsághoz és mindenekelőtt ahhoz a két öreg barátjához és egy idős barátnőjéhez, akivel hétfő esténként össze szoktak jönni, és akikkel színházba, hangversenyre járt, és akik — annak ellenére, hogy kommunisták — soha nem végezték ki és nem jelentették fel embertársaikat, soha nem múlatták az időt vadászházakban, pártkasszából fizetett kurvákkal, soha nem nyaraltak aligai lakosztályokban, soha nem javították fel komájuk kölykének érdemjegyeit, soha nem jutottak háromszáz forintért telekhez, és akik éppen olyan jól látták, tudták, érezték, mint ő, hogy most, legalábbis egy jó időre, nagyjából-egészében minden, amiben addig hittek, az odavan. Hát ha már minden odavan, legalább ezt az egymáshoz való hűséget igyekeztek megőrizni magukban.

Egyszóval lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, de a kommunista mindennek ellenére szépen, lelkiismeretesen eljárt a taggyűlésekre, ahol társaival megvitatta azt, amit éppen meg kellett vitatniok, ha kellett szavazott is, szinte minden alkalommal fölszólalt, ilyenkor igyekezett gondosan fogalmazni, bár mindig is törekedett erre, vigyázott, hogy soha ne ragadják el az indulatai — a kommunista tudta, hogy a történelem egy hatalmas, szenvtelen, makacs állat, amelyet nehéz, és egyre nehezebb domesztikálni, mert hisztérikus és roppant könnyen megvadul —, és akkor nemcsak az őt jóindulatúan szelídíteni szándékozókat, hanem a közelebb és távolabb álló gyanútlan bámészkodókat is hajlamos eltaposni.

De annak ellenére, hogy a kommunistának a zsigereibe ivódott az a tapasztalat, hogy errefelé a rosszból igen könnyen lehet még rosszabb, ő is, akárcsak többszázezer társa, már hosszú évek óta szenvedélyesen harsogta bele a jegyzőkönyvekbe, hogy baj lesz, hogy ezt így nem lehet, hogy ezt abba kell hagyni, és hogy el kell kezdeni…

Persze az a pár ezer, aki a jegyzőkönyvek kivonataiból készült rövidített összesítésekből meríti társadalmi tapasztalatait, és akit állítólag a kommunista választott meg, de akivel ő soha személyesen nem találkozott, csak a tévében látta egyiket, másikat, meg a rádióban hallotta és a sajtóban olvasta formás nyilatkozataikat, ez a pár ezer egészen addig azt hitte, hogy ez így lehet, hogy ezt nem kell abbahagyni, hogy nem kell elkezdeni, és hogy nem lesz baj — amíg csak baj nem lett.

A kommunista azzal igyekezett magát vigasztalni, hogy a világ végtelenül bonyolult, szinte semmi sem biztos benne, csak az, hogy ő a jelzőcsöngetéskor megáll a tanterem ajtaja előtt, és a becsöngetéskor belép az ajtón. Ez a biztos. És ez a fontos. Ez a legfontosabb dolog a világon.

Pontosabban ez volt a legfontosabb dolog a világon, addig a napig, amikor is a kommunistát eltették napközis tanárnak, ugyanis az orosz nyelv tanítását megszüntették, mondván, hogy az sérti a nemzeti érdekeket, és hozzátették, hogy ez reform.

Aztán a napközi is megszűnt, ugyanis az egész iskolát átadták a karthauziak szerzetesrendjének, ugyanis kiderült, hogy ez is reform. Így aztán a kommunistát elküldték nyugdíjba, viszont adtak neki egy szép lámpaernyőt.

Maradt tehát — a körzeti alapszervezet mellett — a család.

Ezzel kapcsolatban azt kell megemlíteni, hogy — ez még évekkel korábban történt — egy szép napon a kommunista arra lett figyelmes, hogy a béréből nem tud megélni. Gyermekei cseperedésnek indultak, szülei viszont rohamos öregedésbe kezdtek, a Papával még nem volt baj, mert hamar meghalt, de a Mama igencsak szívósnak bizonyult, és ez egyre több pénzbe került. Ekkor a gyerekek előálltak azzal a javaslattal, hogy a nagymama nagy állami lakását el kell cserélni egy kisebbre, sőt talán egy kisebb öröklakásra, mert hát a jövőre is gondolni kell. Erre a kommunista azt mondta; „Nem. A nagymama negyvenhét éve él abban a nagy bérlakásban, onnan ment első férje Ukrajnába, hogy soha már ne jöjjön vissza, onnan ment a nagymama második férje a kórházba, hogy ő se jöjjön vissza, ott vannak a nagymama megszokott szomszédai, bútorai, tárgyai, annak a lakásnak megszokta minden szegletét, neszét, szagát, abban a lakásban van a nagymama egész élete. Különben is — tette hozzá akkor a kommunista —, én nem kívánok lakástulajdonos lenni.”

Erre a gyerekek csak legyintettek, és azt mondták a kommunista háta mögött; „A Papa hülye. Hülye komcsi.”

Aztán a nagymama meghalt, a nagy bérlakásba pedig beköltözött a kerületi tanács általános elnökhelyettesének a szomszédjának a sógorának a fia.

A bútorokat eladták, és a pénz segítségével elcserélték a kommunista lakását kettőre — az egyik gyerek jól házasodott, és volt már lakása, ő egy kis pénzt kapott.

A kommunistának még így is maradt egy kis másfél szobás hajléka, mondták is neki a gyerekek, hogy vegyen magához albérlőt. „Én munka nélkül nem kívánok jövedelmet húzni, inkább majd tartok magánórákat” mondta a kommunista és egy kicsit elszürkült az arca, de aztán tényleg adott órákat, egyre többet és többet, mert igen jó órákat adott és ennek hamar híre ment a városban. Ez a tanítás különösen a nyugdíj időszakában jelentett nagyon sokat, nem is annyira anyagilag, mert a kommunista bevallotta minden jövedelmét, úgyhogy mikor eljött az ideje, és papírjai az APEH-be kerültek, össze is csődültek a hahotázó hivatalnokok: „Nézzétek, ez hülye!” „Biztos valami komcsi” mondta egy idősebb úr, akit nyugdíjasként vettek föl, és aki már sokat tapasztalt.

Még a nyugdíj előtt történt, hogy a gyerekek előálltak azzal a javaslattal, hogy a kommunista menjen el egy GMK-ba felvételi előkészítőt tartani, egy volt tanítványa is igen kapacitálta erre, aki ott valami főnökszerűség volt, és aki világosan az értésére adta, hogy ott a fizetésének az ötszörösét is megkeresheti, persze vigyázni kell, a GMK három főből áll, a többi negyvenről nem szabad beszélni…

„Nem megyek — mondta a kommunista —, én már csak egy állami ember maradok.”

„De hát, drága Papa — mondták a gyerekek teljesen kétségbeesve —, hát ez az állam, ez a te államod vinnyogva röhög rajtad, és naponta orcán köpdös téged, drága Papa!”

„Sajnálom” mondta erre a kommunista, és tényleg sajnálta.

Aztán — ez már a békés nyugdíjas időszakban történt — csörgött a kommunista telefonja. „Maga az? Emlékszel még, te bitang, hogy mit írtál az én dolgozatomra? Hogy azt írtad, te szemét, hogy én nacionalista vagyok! Mert azt írtam arra a vérbajos alkoholistára, hogy, nem emlékszel mit mondtam, írtam, te rohadt komcsi? Lejárt a ti időtök! Eleget garázdálkodtatok negyvenöt évig, porba taposva ezt a drága nemzetet!”

„Sajnálom” mondta a kommunista, és letette a kagylót.

Pár hónappal ezután a kommunistát meglátogatta a kisunokája, és megkérdezte: „Mondd Papa, tényleg kommunista vagy?” „Tényleg” mondta erre a kommunista. „Aha. Szóval te tettél tönkre virágzó országokat. Te hajtottál rabigába népeket. Te oltottad ki millió és millió ártatlan ember életét. Temiattad volt Csernobil, Pócspetri, Kolima, Korvin-köz, Ljubljanka, Lóránt utca, Eritrea, Recsk, Andrássy út, Katyin, Köztársaság tér, Peking, Phnom-Penh, Jamburg, Koszovó, Prága, Remete-kert Gdansk, Bős–Nagymaros, Szumgait, Brassó és a többi, és temiattad nincsenek mohamedánok Bulgáriában, indiánok Nicaraguában, magyarok Erdélyben, abházok Grúziában, németek Lengyelországban, románok Moldáviában, és a többi, és temiattad éheznek, reszketnek és rettegnek Romániában, temiattad bomlik atomjaira Jugoszlávia, temiattad röghöz kötöttek a keletnémetek, temiattad állnak sorba egy életen át a lengyelek, temiattad nem kapni Moszkában már káposztát sem, temiattad lett a cseh balkáni nép, és a többi! Hát kedves Papa, te tömeggyilkosok elvtársa vagy. Ordasok Komája. Hóhérsegéd. Gyűlöllek téged, mint a patkányt! És nem akarlak soha, de soha többé látni téged, drága Papa” mondta a kisunoka és távozott.

És valóban, ezután egy jó ideig a kommunista nem is találkozott a kisunokájával. De aztán egy szép napon így szólt a kommunista fia: „Te, Papa! Na… Hát hogy is mondjam… Itt van ez a szép kis lakás. A Lacinak meg … izé… na … hát… szóval… Hát miért legyen a tanácsé?” „Persze” — mondta a kommunista, aki így aztán mégiscsak látta a kisunokáját minden hétfőn, mikor az jött este hatkor, és sokat köhécselt, krákogott az ajtó előtt a folyosón csöngetés előtt, és levitte mindig a szemetet, és eldiskurálgatott Lujza nénivel a szomszédban, aztán nézte a tévét, majd tizenegy körül távozott. De a következő hétfőn jött megint.

De már nem kellett neki sokat jönnie, ugyanis egy szép nyári estén, mikor szokásos sétáját végezte a háztömb körül, a kommunistának három fiatalember kiverte hét fogát, eltörte állkapcsát, medencecsontját, és elvette százhetven forintját. Hiába, mondták a gyerekek sokszor, hogy egyre rosszabb a közbiztonság, persze még nem olyan rossz, mint például New Yorkban. A kórházban töltött negyedik napon viszont ellopták a kommunista tárcáját, amiben a negyvennégyben elpusztult négyéves kislányának egyetlen megmaradt fényképe volt. A nővérke mondta, hogy bizony lopnak, még szerencse, hogy csak ezer forint volt a tárcában.

Aznap éjjel már rettenetes fegyelem kellett ahhoz, hogy a kommunista ne aludjon el ébren várja ki, amíg minden elcsendesül, hogy aztán óvatosan, orrából, karjából kitépje a csöveket.

Dehát a kommunista fegyelmezett ember volt.

Nem is okozott több gondot ezután soha senkinek.