A nagy átverés

Lapzártakori hír szerint Emmanuel Macron Párizsba hívta Orbán Viktort. Ez nyilván összefüggésben van azzal, hogy a magyar kormányfő – a Bloomberg amerikai csatorna értesülése szerint – levelet írt Charles Michelnek, az Európai Tanács elnökének, arra kérve őt, hogy törölje a jövő heti uniós csúcstalálkozó napirendjén szereplő, az uniós költségvetéssel és az Ukrajnával folytatandó csatlakozási tárgyalások megkezdésével kapcsolatos pontokat.  Orbán egyre több uniós diplomatát fordít maga ellen, és tegyük hozzá, egyben Magyarország ellen. Macron szerint még van remény, azért is hívta Orbánt, hogy kompromisszumra jusson vele.

Mielőtt Magyarország még az unió határán kívül találja magát, idézzük fel, honnét indult Orbán, és milyen utat járt be, mígnem lépésnyire került attól, hogy az országot nyugatról visszavezesse keletre, ahol nyilván tárt karokkal várják a neki már régóta szimpatikus utódállami féldiktátorok, a csodált török és belarusz elnök, nemkülönben az általa korrekt vezetőnek nevezett Vlagyimir Putyin.

2009-et írunk, a Fidesz még ellenzékben, de már készül az uniós választásokra. Programja egyik fejezete ezt mondja: „Sokszor kerültünk abba a helyzetbe, hogy a magyar polgárok érdekeit éppen Brüsszel képviselte a magyar kormánnyal szemben (…) A Fidesznek ugyanakkor meggyőződése, hogy közös értékeink és elveink érvényre juttatását nem lehet mérlegelés tárgyává tenni. Fel kell tehát ruházni az Európai Uniót eszközökkel. (…) Ha elvárjuk az uniótól, hogy vegye rá a normakövetésre a tagállamok kormányait, ne vonakodjunk attól, hogy ehhez a szuverenitásunkat esetleg csorbító felhatalmazást adjunk” (A Fidesz európai választási programja, 2009, 28. és 35. oldal). Vagyis ahhoz, hogy Európa erősödjék, nem szabad vonakodni a nemzeti szuverenitást esetleg csorbító felhatalmazástól.

Aztán 2010-ben a Fidesz–KDNP-pártszövetség megnyerte a választásokat, és az Orbán vezette kormány energikusan nekilátott az általa két évvel korábban még védelmezett értékek fölszámolásának: a médiaszabadságot, véleménypluralizmust, bírói függetlenséget érintő, kétharmados parlamenti többséggel meghozott törvények nemcsak a jogbiztonságot, de a jó ízlést is sértették.

Már 2012-ben szóba került a Magyarországgal szemben felhasználható hetes cikkely, pedig hol voltak akkor még a menekültek, melegek, a nemátalakításról szóló kormányzati spekulációk meg az azokra épülő hibbant konzultációs levelek! Az eljárásról a miniszterelnök így beszélt nagy nyilvánosság előtt, egyben tájékoztatva az EP-elnököt: „Magyarországon eddig a közvélemény majdnem teljes mértékben Európa-párti volt, de ami most zajlik, az megváltoztatja a hangulatot az országban. Nekem ez nem tetszik. Megpróbálom a jobbközép szavazókat Európa-párti vonalon tartani, de ez hatalmas feladat, ami egyre nehezebbé válik.” Jó nagy hazugság volt ez már akkor is! Ha a rendszerváltás utáni időt nézzük, egy biztos: a magyar társadalom többsége uniópárti. Sőt, ma is az. Ha ez gyengült, nem magától gyengült, hanem épp Orbán többnyire voksszerző beszédeitől.

Az évtized közepére előáll a furcsa és lehetetlen helyzet: az uniós szabályokat folyamatosan sértő, távolról sem jogkövető kormány zsarolni kezdi a teljes európai közösséget azzal, hogy ha a magyar kormány nem folytathatja a jogsértéseket, akkor nem szavazza meg a költségvetést. És az unió alkudozni kezd. Még akkor is, amikor Orbán Tusnádfürdőn bejelenti, hogy illiberális államot épít. Amerikai lapok teszik föl a kérdést: az esetleges szankciók eltéríthetik-e Orbán Viktort a Tusnádfürdőn bejelentett antidemokratikus elképzeléseitől, másként föltéve: a lehetséges uniós fellépés megmentheti-e Magyarországot attól, hogy végleg, ahogy mondani szokás, kiiratkozzon a demokratikus államok köréből. A nyár közepén a Wa­shing­ton Post Magyarország „illiberalizmusát” nem szabad válasz nélkül hagyni című cikkében közölte a szerkesztőség álláspontját. A legsúlyosabb állítás szerint „amit Orbán új politikai modellként fest le, az a valóságban ugyanaz, mint amit gonosztevők és sarlatánok gyakoroltak a huszadik század folyamán – beleértve Magyarország nácibarát második világháborús rezsimjét. Közben az Európai Unió köztiszteletben álló tagja maradhat.”

Egy évvel később, 2015-ben Aleppo orosz bombázása után jöttek a menekültek, Orbán számára a pávatáncos, inkorrekt politizálás kimeríthetetlen tárházát adva. Az orosz–ukrán háború kitörése után úgy nyilatkozott, kormánya sem az ukránok, sem az oroszok pártján nem áll: ő a béke pártján van. Ez a gondolat legalább annyira látszhat szimpatikusnak, mint amennyire ténylegesen aljas. Egy BBC-interjúban Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár, amikor a riporter arról kérdezte, jól értelmezi-e: a magyar kormány nem támogatja azt, hogy Ukrajna fegyverrel védje meg a saját területét, Kovács úgy válaszolt, igen, jól értelmezi. „Meg vagyok rökönyödve, hogy ilyen dolgokat mond itt velem szemben ülve” – reagált a riporter. Ma már nem rökönyödne meg, még ha ezen a tarthatatlan állásponton a kormány is változtat néha, ahogy érdekei kívánják.

Nehéz ezt kimondani, mert az ember a hazájáról beszél, de Magyarország pillanatnyilag alighanem menthetetlen. Kormánya döngő léptekkel menetelve viszi országát az európai közösségből egy nagyon is bizonytalan világba, ahonnét amúgy ellenzékből még Orbán Viktor is igyekezett kifelé. Indítékai világosak: azt az antidemokratikus rendszert, amit kiépített saját hasznára, nem lehet az unió keretei között fenntartani. Az unió ugyanis Orbán és Szijjártó állításaival ellentétben, összes hibájával együtt többnyire jogkövető szervezet. Ilyen közegben viszont az Orbán-kormány halálra van ítélve. Csodálhatják elbűvölten egyre pufókabb ideológiai szállítói, de amit a kormányfő most épp bejár, az annak az értékzavaros pályának a része, amibe saját magát navigálta. És sajnos, ahova vele együtt az ország is jut. Adott Európában egy ország, amelyik időről időre megmentésre szorul. A kérdés – bár ez is fontos – nem elsősorban az, hogy kinek kell megmentenie Magyarországot, hanem miért kell időről időre megmenteni. A nyugati világ megint aggódva figyel, miként lesz a keleti autoriter gondolkodásnak előretolt bástyája Magyarország. Orbán most Macronhoz utazik. A francia elnök szerint még van remény.

Ignotus Kelet népe című esszéjében a „Mit ér az ember, ha magyar?” kérdést teszi föl. „Ha nem is alkot maradandót – mondja –, azért legyen szeme a nagyvilágra, legyen számítása magáról, és legyen tisztában önmagával. Soha ne váljon idegenné, maradjon mindig magyar, mert csak ez az övé. A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart.” Vagy nem.