Rahó

— Halló!

— Halló!

— Itt Katona Pál beszél.

— Csók Ede. Tessék parancsolni.

— Te vagy Csók Lajos fia?

— Igen, az vagyok. Az egyik. Miért?

— A te apád és az én apám együtt voltak hogyhívjákok.

— Tessék?

— Munkások, szolgálatosok, vagy mi a túró. A háború alatt.

— Munkaszolgálatosok. Hogy hívják önt?

— Katona. Katona Pál. Az apám volt Katona Dávid.

— Kata! Így már tudom. Te vagy a Kata fia!

— Az.

— Ó, istenem! Apa nagyon sokat mesélt apádról. Nagyon szerette. A legjobb barátja volt. Mindig azt mondogatta, nem bánta, hogy nem volt testvére, mert Kata olyan volt neki, mint egy testvér. Állítólag egészen belebetegedett, amikor megtudta a hírt… Te hány éves vagy?

— Ötvenöt leszek.

— Az hogy lehet?

— Anyám terhes volt, amikor az öreget elvitték. De semmit sem tudok, mert anyám is elpatkolt, amikor én hatéves voltam, nagybátyámék neveltek, hogy ott dögölnének meg, persze már megdögöltek. Ritka rohadt gonosz emberek voltak. De nem beszéltek a régi dolgokról soha. Engem nem is érdekel az egész. Csak hallom, hogy le lehet szakítani valami lóvét.

— Ez elképesztő. Fantasztikus…

— Mi olyan fantasztikus?

— Hogy ilyen… Ez pontosan az én esetem. Azzal a különbséggel, hogy az én anyám megmaradt… Akkor minket együtt… Minket együtt hagytak hátra, hagytak maguk után apáink… Akkor mi jóformán testvérek vagyunk…

— Kit érdekel ez már…

— És hogy találtál meg engem?

— Figyeljél. Fülkéből beszélek. Rászántam öt kilót. De nagyon fogy a pénz.

— Tudod, hogy együtt ölték meg őket?

— Nagyon jó, akkor neked is jár lóvé.

— Milyen lóvé?

— Kárpótlás. Aki harcoló alakulattal, vagy mivel, a határokon túl patkolt el, annak jár egy milla. Így hallottam. Így.

— Ne haragudj, de ez meg engem nem érdekel. Különben is az övék nem volt harcoló…

— Az nem érdekes. Azt én már levajaztam a hivatalban… Aknát szedtek, tehát harcoltak. Egy osztálytársam van ott… Régi haver, összeakadtam vele az utcán. Ezt bízd csak ide. Azt mondta, csak papír kell. Csak papír kéne, papuskám, papír. Nem maradt-e valami levelezés, valami, valami papír? Hogy hol történt az izé… baleset.

— Baleset. Tudod, hogy haltak meg?

— Ez most nem fontos.

— Derék magyar bakák véresre verették őket egymással, aztán fölzavarták őket egy fára, és onnan lőtték le őket…

— Van erről papír?

— Erről nincs papír.

— Az előbb mondtad, hogy van papír.

— Van nálam apádnak több mint két tucat levele.

— Fasza.

— Én azokat szépen időrendbe tettem, legépeltem, ahogy apám dolgait is elrendeztem…

— Na és mi van?

— És megkerestem mindenkit, aki visszajött onnan. Napra, órára tudom, hogy mi történt.

— Hol történt, apuskám, hol?

— Azt tudod, hogy apád nyelvzseni volt? Minden levelét más nyelven írta. Csak a munkaszolgálatból írt magyarul. Nyilván a cenzúra miatt…

— Ez most nem érdekes nekünk!

— Apával ezt játszották. Két tizennyolc-húsz éves nyelvzseni. Az egyik levél törökül van. Elképesztő…

— Ebből most már nem élünk meg. Én is tudok három nyelvet.

— Mit csinálsz, egyébként?

— Vállalkozok.

— Aha…

— Szóval hol történt?

— Rahón.

— Rahón?

— Igen. Rahón.

— Rahón…. Az most jó nekünk?

— Nekem nem jó. Pontosabban nekem mindegy. Mert én inkább megdöglöm, mintsem, hogy ezért pénz fogadjak el… Pláne ezektől… Tudod, testvér, ez a kárpótlás a legmocskosabb dolog, ami ebben a tíz évben itt történt…

— Na idefigyelj, pajtás! Én az előbb hazudtam neked! Nem vagyok vállalkozó, és nem vagyok nyelvzseni. Csóró csöves vagyok, érted, haver! Hajléktalan. A Duna-parton alszom a rakpart lépcsőjén, bazdmeg! Érted?

— Értem.

— Akkor hol az a kurva Rahó?

— Kárpát-Ukrajnában.

— Az melyik ország?

— Most? Ukrajna.

— Az jó.

— De nem volt mindig ott.

— Hogyhogy?

— Azelőtt a Szovjetunióhoz tartozott.

— Az is jó nekünk.

— Egy időben pedig Csehszlovákiához.

— Mindegy az. Fő, hogy túl legyen a határon.

— A határon…

— Határon, persze, a határon. Akkor lesz zsozsó.

— Zsozsó… Igen… De akkor Rahó nem volt túl a határon.

— Hogyhogy nem volt?

— Úgyhogy 1939-től Magyarországhoz tartozott.

— A francba! A francba! Biztos ez?

— Biztos, testvér.

— És közel van a határhoz?

— Elég közel.

— A francba. Hogy nem tudtak egy kicsit odébb menni…

— Nem tudtak.

— Egy millát kivettek a zsebemből, mert nem tudtak egy kicsit odébb menni.

— Ez van, testvér.

— A francba…

— A levelek nem érdekelnek?

— Milyen levelek?

— Hát apád levelei. Azok téged illetnek. Odaadom neked…

— Mit csináljak azokkal? Nem is ismertem apámat. Leszarom a leveleket. Adj egy kis zsozsót, ha mindenáron akarsz valamit adni…

— Mégiscsak az apád….

— Menjen a francba. Még azt a kis lóvét is sajnálta tőlem. Ha már egyszer meg kellett dögölnie, miért nem tudott egy kicsit odébb megdögölni?! A francba! Idefigyelj! Nem lehetne arrébb tenni valahogy azt a Rahót? Vagy nem Rahót beírni. Vagy valamit kitalálni. Csináljunk már valamit azzal a Rahóval! Hát nem mindegy, hogy Rahó vagy Moszkva, vagy Teherán a kurvaanyját. Találjunk már ki valamit… ha már így kicsesztek velünk az öregek… hogy a franc enné ki a belüket… Halló. Mi van? Letetted? Letetted, barom?! Halló!… Letette. Ez letette. Hülye köcsög, letette…