Hét pillangó

Egy jó regény került kezembe végre. Már annak is örültem, hogy regény volt, igazi regény, nem agyonagyalt szöveg, nem húszflekknyi tömbmondatokból álló mű mű, nem plasztikus szövegstruktúra, és más efféle zöldség, nem — ez igazi regény volt, eleje-vége-van történettel, gondosan és szeretettel ábrázolt főhősökkel, mellékszereplőkkel, korfestéssel, párbeszédekkel, bekezdésekkel, fejezetekkel, vidámsággal és szomorúsággal —, igazi, békebeli, magát olvastató regény volt, úgynevezett kulcsregény.

A fölvonuló figurák többsége valaha élt ember, olyik igen neves lett, és egy kis utánaböngészéssel — külön szórakoztató játék ez — ma is jól beazonosítható.

A regény a múlt század fordulójának Budapestjén játszódik. Cselekménye két, össze-összefonódó szálon folydogál a tragikus vég felé.

Az egyik színházi szál, iskolai szál a másik. Ami a kettőt összefogja, az — ki hinné — a szerelem. Egy színésznő és egy tanár, egy tudós-tanár tragikus végű szerelméről szól a regény ugyanis.

A színésznő modellje Esterházy Ágnes, aki száz évvel ezelőtt a pesti színházak ünnepelt sztárja volt. Sámson László alakját a szerző imádva szeretett gimnáziumi némettanáráról, a filozófus, esztéta, klasszikafilológus és kritikus Péterffy Jenőről mintázta. A közelebbről meg nem nevezett, de rendkívül részletesen bemutatott pesti színház alighanem az egykori Király Színház, a józsefvárosi iskola a Zerge utcai Főreál, amely ma Vörösmarty Mihály nevét viseli.

Elmondom most a regény meséjét — később elmondom azt is, miért mondom el.

A könyv első lapjain megismerkedünk Takács Micával, a pesti színházi élet első számú sztárjával, aki együtt éldegél Rökk Szilárd utcai szerény bérleményében barátnőjével, Maszatkával, akinek vonásait feleségétől, a kabarékban énekelt cseléddalairól elhíresült Vidor Ferikétől csente a szerző.

Mellesleg: Maszatka zsidólány volt, Mica nem az, nagyon nem.

„Takács Mica apja, a kemény magyar úr, aki többszörösen mondta:

— Hogy a falusi kocsmáros-Kóbi meg a rőfös-Móric zsidók, azt megértem. De hogy a városban úri emberek is zsidók tudnak lenni, az nem fér a fejembe.

Az anyja törékeny úrinő volt, finom és kedves, aki ha éppen a korcsmáros-Kóbi, Takácséknak a bérlőjük cselekedett valami helytelent, amiért az öregúr erősen káromkodott, halkan megjegyezte:

— Szivecském, nem szabad rá haragudni, hiszen izraelita szegényke.”

A könyv lapjain sorra fölvonulnak a korabeli pesti színház jellemző figurái, a Lehár Ferencről mintázott valcerjárású komponista, a keserű, de érző lelkű főrendező, a cinikus impresszárió, a napközben bankhivatalnokként robotoló szövegíró — Bakonyi Károlyként volt való figura a nevetést estéről estére kiizzadó komikus, aki pályájának kétharmadát vidéki színházaknál töltötte, és akinek minden pesti színházi eseményre azonnal volt egy párhuzamos esete, amely vagy Nagyváradon, vagy Aradon vagy Debrecenben történt, és amely párhuzamos eset sokkal jobb volt, mint ez a mostani, pesti.

És föltűnik a bonviván Kuliffay, akinek a szerep szerint meg kellett csókolnia Micát a színen, és aki a harmincadik vagy negyvenedik előadáson valóságosan is megcsókolja partnerét, fölébresztvén a színésznőben a nőt.

Ez az eltévelyedés elkergeti a testvéri barátnőt, Maszatkát, aki nem bírta azt elviselni, hogy az ő imádott társa szeretője legyen valakinek, ráadásul egy színésznek.

Maszatka színházi ügynökhöz megy, ahol a következő remekbe szabott párbeszéd esik meg:

„— Keresnek valahol szendét?

— Ha én akarom, akkor keresnek. Cufelig tényleg keresnek is. Krencsey Pista Aradon egy szendét kér. Boldog lesz, ha Takács Mica barátnőjét adom neki. Boldog lesz. Kezet csókol. Nemcsak Sólyom asszonynak, hanem énnekem is. Persze nem sokat kínál, nem nagyon sokat…

— Csak meg tudjak élni belőle.

— Hát… Hiszen tetszik tudni… a vidéki naiva fizetése nem úgy van kontemplálva, hogy abból, egész pontosan abból meg lehessen élni. A kontempla nem az. Az nem létezik. Krencsey négyszázat fizet a naivának…”

Ezután a korabeli vidéki színház lenyűgöző bemutatása következik.

„A színpadon Maszatka tarka csodát élt végig. Férfiak és nők egyaránt csak úgy nagy körülbelül játszották azt a darabot. A maguk esze járása szerint fordították le a mondatokat s négy-ötféle szélső magyar dialektust beszéltek. Ki-ki az országnak amelyik részéből szakadt, annak a nyelvjárását képviselte a színpadon.

És mindegyik magának dolgozott, nem törődve a másikkal. Ahányan voltak, annyiféleképp voltak kifestve és ugyanannyiképp öltözködtek. A komikus valahányszor a színpadon volt, nem hagyta élni a többit. Belebeszélt beszédükbe s ha nem tudta a partnereit szóval zavarni, akkor pofákat vágott és ugrándozott… Maszatka mindjárt az első percekben látta, hogy végszót egyik partnerétől sem várhat. Ez a darab tudniillik már régi műsordarab volt, itt a súgó nem működött túlságosan s azért azok a szavak, amelyek a darabba be voltak írva, már alig szerepeltek. Maszatkának feszülten kellett figyelnie, hogy mikor mondja a partner körülbelül azt, amire az ő szerepében a következő mondat passzol. S akkor azt a mondatot gyorsan el kellett helyeznie, mert a nélkül is továbbfolyt volna az előadás zavaros zagyvaléka… Viszont új darab bemutatóján minden jelenet inkább népgyűlés volt a súgólyuk előtt. Egyik szereplő előbb ment ki a színpadról, amikor még fontos dolgokat kellett volna meghallania, viszont egy másik bennmaradt, amikor már kint kellett volna lennie, nehogy ott legyen, amikor olyat beszélnek, amiről nem szabad tudomást vennie…

De az igazgató odavolt az elragadtatástól:

— Nagyszerű! — mondta. — Az én ánszánblém! Ilyet sehol a vidéken nem produkálnak. Pesten is keveset! Hiába, Arad nem provinc-város. Ezek a disznók mind feljárnak Pestre, ott nézik meg a darabokat. Ezek tudják, mi a színház. Azért kell nekünk ilyen nagyszerűt produkálni.”

Közben Pesten a magára maradt Mica Kuliffay elől — a Kálmán Imréről mintázott — Lengyel Fricihez menekül, aki húszévesen, a Zeneakadémia padjaiból, Bartók és Kodály mellől épp csak kikászálódva rögtön első két operettjével Európa-szerte ismert és ünnepelt lett. (Kálmán Imre Mica modelljéről, Esterházy művésznőről mintázza majd a Csárdáskirálynő Silviáját.)

Itt egyébként az író a valóságos időt összecsereberélte kissé, amihez persze joga van. Mindenesetre a Lengyel Kálmán után következő „fiú” valóságosan is és a regényben is 1899-ben emelte szájához a pisztolycsövet, Kálmán első operettjét, a Tatárjárást viszont 1908-ban mutatta be a Víg.

Visszatérve a könyv meséjére: a színésznő és az ifjú komponista közös ausztriai nyaralásra — afféle nászútra — indul. Mica azonban nem leli sem helyét, sem emberét — nőnél ez mindig egy — és egyszer csak megszökik.

Bármilyen hihetetlen, nem egyedül teszi ezt, hanem Sámson Lászlóval, a filosszal, aki itáliai vándorútjáról toppant Ausztriába szöktetni.

Sámsonról az asszonyszöktetésig, ahogy az egy regényhez illik, a közben gondosan szövögetett „másik szálon” már sok mindent megtudhat az olvasó. Sámson tanár volt, vívódó, őrlődő, különc, tudós-tanár, Gyulai Pál barátja, aki rendszeresen publikál, nem csupán kritikákat, hanem hosszú esszéket, tanulmányokat is.

Az iskolát nehezen viseli. „Nem tudott ránézni kollegáira, akik, ha konferenciára gyűltek össze a tanári szobában, azt hitték, most csakugyan az istenek tanácskoznak az Olimpuson…”

Sámson egyedül Orbókkal, a székely fizikatanárral van jóban, aki a fizikához mit sem értett, mert földrajz szakosból lett gyorstalpalón átképezve a kiegyezés után, amikor a középfokú oktatás németről magyar nyelvre váltott hirtelen, és nem volt Pesten elég magyarul is tudó szaktanár.

Orbók minden óra végén kijelentette: ,A kísérlet nem sikerült, mert a marha zsidók fecsegtek.” A székely pedagóg viszont remekül értett a különféle szeszek, likőrök, párlatok, koktélok előállításához, mely tudományát a szertárban szisztematikusan gyakorolta is.

Az egyik órán egy otromba diákcsínnyel megbántott Sámson kirohan az iskola épületéből, és a Sándor utcában belebotlik egy szerkesztőbe, aki — szintén véletlenül — megkínálja egy aznap esti operett-előadásra szóló jeggyel. Sámson jobb híján elmegy, és olyannyira lenyűgözi Takács Mica színpadi alakítása, hogy kritikaírásra ragadtatja magát, operettről ír, ő, aki csak Aiszkhüloszról, Platónról, Dantéről, Aranyról értekezett addig.

Sámsonnak egyébként van egy Arankája is, egy férjes asszony, aki két-három naponta tiszteletét teszi a könyvekkel bélelt Múzeum körúti tanárlakásban, amíg a férj a társaskörben pikétezik.

Sámson szabadulni próbál Arankától, aki bemegy utána az iskolába is, és skandalumot csinál, az áporodott folyosón esküdözik, hogy mióta Sámson van őneki, ő a férjét nem engedte magához, és persze öngyilokkal fenyegetőzik. Summa summarum, Aranka eltűnik a színről, és nincsen akadálya annak, hogy a tanár és a színésznő egymásra leljen.

Úgy lőn.

De akkor beüt, aminek ütnie be kell: a rideg valóság.

Véget ér a nyár, indul a szezon, becsöngetnek a Zerge utcában is, egy tanár és egy színésznő életritmusa alig összeegyeztethető, különösen, hogy beindul a pesti pletyka- és intrikaüzem, névtelen levelek érkeznek színházba, iskolába, otromba diákcsínyek forgatják föl az érzékeny filosz már-már meglelni vélt lelki nyugalmát, és a közben Pestre visszatért Maszatka már hiába próbál segíteni.

Minden összedől.

Sámson Olaszországba menekül, oda, ahová minden nyáron menni, menekülni szokott, az ő csudált Dantéjének gyönyörű földjére, hogy aztán hazafelé — éppúgy, ahogy az valóságosan is történt Péterffy Jenővel — a vonaton lője magát főbe.

Persze ez csak a mese, a biztos kézzel írt regény sokkal több ennél, teli van humorral, bájjal, életszeretettel, Karinthy, Molnár, Krúdy, Szerb Antal szelleme lengi át lapjait.

Tetszett is mindenkinek, aki csak olvasta.

Mindhármónknak tehát.

A regényt ugyanis — az élők közül — mindösszesen hárman olvastuk a földnek kerekén: az asszony, a nagyobbik lány és jómagam.

Előadódhat, hogy egy-két filosz, a szerzőnek valami leszármazottja még gyarapítja a regény híveinek táborát, de még így sem számlálhat az tucatnyi tagnál többet. A regényt először és utoljára ugyanis hetven éve, 1918-ban adta ki Dick Manó.

Hogy azóta más miért nem, annak okát alighanem a szerző személyében kell keresni.

A szerző Gábor Andor ugyanis.

A vidéki szatócs 1884-ben született fiából érettségire féltucatnyi pesti újság állandó munkatársa lett, aki tökéletesen beszélt és olvasott németül, franciául, olaszul, angolul és latinul.

Az egyetemen, ahol együtt jár a legendás Négyessy-szemináriumra Kosztolányival, Babitscsal, Juhásszal, még komolyan hezitál, hogy a tudományos, avagy az irodalmi pályát válassza. Mindenesetre lefordítja a múlt századi Mistrál Mireio című eposzát — provanszál nyelvről, és nekiveselkedett a Roland-éneknek is, ez a munkája azonban töredékben maradt.

A rendkívüli műveltségű Gábor Andor a századforduló Budapestjének első számú kuplé- és operettszöveg-írója lett, akinek verseivel éneklik mind a mai napig a Csárdáskirálynő és a Mágnás Miska dalait, őszerinte leszünk boldogok túl az Operencián, ő állította azt, hogy a lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok, és ő nyilatkozott oda, hogy Hajmási Péter, Hajmási Pál.

Gábor 1919-ben kommunista lett, a fehérterror alatt egy időre lecsukták, az itt szerzett élményeiből fakadón gyűlölte meg Horthy rendszerét, később a nemzetközi mozgalom oszlopos tagjaként lakta be Bécset, Berlint, Moszkvát, majd a fölszabadulás után hazatért és itthon megalapította a Ludas Matyi című lapot egyebek között.

1953-ban halt meg.

Hosszú, kalandos és rendkívül munkás élete során, a sokezernyi vers, tízezernyi cikk, tanulmány, operettlibrettó, sok száz novella, megszámlálhatatlan tárca, pamflet, kroki, jó néhány színdarab mellett mindösszesen három regényt írt. Mindhármat 1918 előtt. Kettő — az Untauglich úr és a Doktor Senki — az első kiadás óta megjelent már nemegyszer, a harmadik, a szóban forgó, a Hét pillangó című 1918 óta még soha. Amikor Gábor műveit megjelentették — az ötvenes évek végén —, akkor a polgári tárgyú műnek szólt a negatív megkülönböztetés, később a kommunista szerző került indexre — s maradt ott máig, és marad még nyilván sokáig.

Nem baj az — a Széchényi Könyvtár őriz egy példányt a Hét pillangóból is —, aki akar olvasni valami szépet, annak csak a Várba kell föllifteznie.