Add ide a didit!

Ideje letenniük a lantot – mondja Lázár János a külföldi építővállalatoknak, ugyanis megszállás alatt állunk, szerinte. Francia, osztrák, német lánctalpak alatt nyög a magyar föld. A lant letevése úgy történne, hogy ezek a cégek eladják magyar érdekeltségüket az államnak, vagy „egy magyar vállalkozónak”. És itt kiborul a kérdések bőségszaruja, tekergőznek a kérdőjelek egymás hegyén-hátán. Nyilván a legelső, ami előbukkan, úgy hangzik, hogy vajon megőrült-e az építésügyi miniszter. Erről majd a maga idejében.

Ennél precízebb kérdés a vételár. Minden eladó, ahogy azt Andrzej Wajdától Hobóig meg­énekelték sokan, tehát Strabagot vagy cementgyárat is lehet adni-venni; viták nem ebből alakulnak ki, hanem az árcédula körül. Például azt mondja a cementgyáras bergengóc, hogy ő ezermilliárd forintra tartja a kóceráját, most cseréltette a szimmeringeket, ennyit ér, olcsóbban nem adja. A magyar állam éppen a legprivátabb testhajlataiban kaparászik pár százmilliárd után, hogy a repteret kifizesse, szóval a takarója nem találkozik a végtelenben az egyenesekkel. Szóba jöhet még „egy magyar vállalkozó”, és ahol harmincmilliárd leesik csónakra a pénzünkből, ott akadhat több is, de ez eddig csak egy gyár, és még fel kéne vásárolni az egész szektort.

Mi viszont egy regionális középhatalom vagyunk, Európa úrnemzete, szuverenitásunkon hasra esik a napsugár, tehát majd mi megmondjuk, mennyi az ára. Nem kétséges, hogy így képzeli az adásvételt nyélbe ütni, baseballütővel nyomatékosítva, ahogy bűnözők általában átvesznek üzleteket. Különben dühbe jövünk!

Ekkor kell a burgundiaknak észnél lenniük, és udvariasan kikacagni a hepciáskodó magyart. Mi is lesz különben? Nem kapnak megrendelést? És akkor ki fog építeni?

A magyar vállalkozó ugyanis, akinek át kéne adniuk a bizniszt, nem képes tulajdonképpeni munkára; ő csak pályázni tud meg lefölözni, de a konkrét építkezést már ezek a külföldi cégek végzik el alvállalkozókként. Ha például jachtok, szőke luvnyák és horvát focicsapatok beszerzése helyett cementgyárat épített volna az elmúlt évtizedben, akkor most volna neki olyanja.

Aztán volna még egy megfontolandó apróság, mielőtt lendül a baseballütő. Nincs sok versenyképes magyar vállalat a határainkon túl, de azért az OTP és a Mol elmuzsikálgat itt-ott, mintegy megszállva az érintett országok bank- és olajszektorát. Mi van, ha ők is úgy döntenek, hogy lerázzák a rabigát, és tűzzel-vassal verik ki a hun karvalytőkét?

Sőt! Mi van, ha a szorongatott nyugati vállalat telefonál a saját kormányának, az meg a szlovák, ukrán, szlovén, lengyel, bolgár barátainak, hogy ugyan etessenek már a magyarokkal egy kóstolót a saját szendvicsükből, merő szívességből és a szórakozás kedvéért? Akkor bizony jajveszékelés van, sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Az nem ér! Az más! Oá!

Ha a cementgyárat el lehet venni erővel, akkor az OTP-fiókokat és a Mol-kutakat is el lehet, sőt neadjisten a jachtot is. Ez annyira ősi törvény, hogy át is adhatjuk a szót az Úrnak, Lukács evangélista írása szerint: azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértek.

Államosítások persze előfordultak időről időre, és ezek sajátossága, hogy az elkövetőnek nincsenek a határon túlra türemkedő saját lágy részei, amelyekre rátaposva a külvilág viszonozhatná a kedvességet. Magyarország ehhez nagyon is sebezhető. Sírás lesz a vége.

A végére maradt a színes-szórakoztató téma, vagyis hogy ez az ember tehát miért öltözik bohócnak.

Ennek megértéséhez vegyünk szemügyre egy hasonló művészembert a baráti Szovjetunió­ból, Dmitrij Medvegyevet. Az ő feladata, hogy hörögve fenyegetőzzön atomcsapással, világvégével, armageddonnal, további atomcsapásokkal – és aztán ne történjen semmi. Mármost objektív mérce szerint ez egy nevetséges paprikajancsi; Hókuszpók hozzá képest Napóleon, mert ő legalább próbálkozik, ennek meg csak a pofája jár, de az szüntelen. Beígérte a vég­ítéletet két éve, másfél éve, egy éve; senki le se szarta, de azért tekeri a verklit. Látszólag semmi értelme nemhogy a munkájának, de az egész létének. Ha holnap elpusztulna, varrat nélkül záródna be a téridő a helyén.

Holott pár éve még határozottan valakinek vagy valaminek tűnt, fontos embernek, a jövő alakítójának – utódnak. Aztán kiderült, hogy nem, nem lesz már belőle semmi ennél több, ami most, az is tévedés, csak véletlenül úszott fel a szennyvíz tetejére, képesség, vízió és főleg gerinc nélkül – és bármikor lecserélhető. Hát ezért kapar, ezért vicsorog, mert talán ebben kivételes tud lenni, talán emiatt megtartják a polcon. Valaha az volt, aki talán majd a halálhír után új útra vezet. Ma mellékszereplő egy vámpírfilmben. És azzal, hogy a szerepet elfogadja, magára is zárja a koporsót.

Hazamegy, meglazítja a nyakkendőt, tölt. Hogy ment? Jól… szerintem jókat mondtam. Beolvastam. Keményen. Megmondtam, hogy… és végigfut rajta mindaz, ami itt áll fentebb, és inkább nem idézi, tölt, iszik. Addig se sír. Addig se emészti a gondolat, hogy jó lenne kiszállni ebből az egészből, és letenni a lantot.