Babfejtés

Augusztusban történt, hogy nem láttam Lizi nénit kerek négy napon át.

Falun időztem akkortájt pár hetet, és mint mindig, hamarosan akklimatizálódtam, fölvettem a békés falusi ritmust, amelyet nem a kutya tagol, mint városon, hanem a természet maga, a napszakok váltakozása, no meg a bolt és a kocsma nyitva tartása, Karcsi barátom elfoglaltsága és Lizi néni.

Mindenesetre délelőtt — akárcsak Pesten — azért próbálom valami székhez, asztalhoz, szöveggyártó masinériához szorítani magam.

Reggel és délelőtt nem megyek a boltba sem, lehetőleg nem megyek, ha nem muszáj, akkor nem megyek, az mindig veszélyes, találkozik az ember, szóba elegyedik, adódik valami megnézni-, csinálni- és mindenekelőtt mennivaló, menni pedig mindig szívesen megyek, nem szeretek ülni, legtöbbször még a kertbe, sőt még a gangra sem megyek ki, nehogy észrevegyek valakit, nehogy fölkerekedjek véletlenül.

A helyi barátok, ismerősök, szomszédok is megszokták, hogy kettőig nem kell jönni, ha nem muszáj, persze én lesem az ablakon át az utcát, hátha valakinek mégis muszáj, és bizony adódik úgy nemegyszer, hogy jön valaki, akivel hál’ istennek menni kell.

De azért öt napból három-négy délelőttöt csak benn töltök a szobában. De kettőt biztosan. Hacsak nem tudok egy alatt végezni.

De akármi is van, kettőkor nyikordul a kapu, fölugat a kutya — jön drága szomszédunk, Lizi néni.

Minden délután pontban kettőkor jön.

Órát lehet igazítani hozzá.

Bebotozik a kapun, a kutya mindig ugatja szegényt, a bot miatt, de azért nem bántja.

Lizi néni nehezen jár, nagyon nehezen.

Mikor föllép a két lépcsőn a gangra, már igyekszem elébe, mert mindig hoz valamit, mikor minek van szezonja, zacskó borsót, vödör uborkát, krumplit, répát, fölfogott surcban tucat tojást, megyek segíteni, végigkísérem a gangon, aztán az asztalnál leülünk szépen, én ilyenkor már bemehetek gyorsan egy fröccsért, őt nem is nagyon kínálom már, mert tudom, hogy úgysem kér.

Lizi néni szervezetében még nem vendégeskedett alkohol.

De nem kér mást sem, szörpöt sem, vizet sem, Lizi néni nem kér semmit.

Csak szót. Szót kér.

Egyedül él Lizi néni, egészen egyedül, nagyon-nagyon egyedül — szomjas hát a szóra.

Leülünk, és azt kérdezem tőle:

— Hogy van, Lizi néni?

Mire ő azt mondja:

— Lassan, kisszívem, csak lassan.

Ezzel kezdünk el beszélgetni, minden alkalommal ezzel kezdünk, és aztán diskurálunk egy félórácskát, legtöbbször betegségről, rákról, halálról, mert mindketten konyítunk az efféle dolgokhoz, de beszéltetem néha régi dolgokról is, csak régi dolgokról, mert új dolgok nincsenek, ha pedig vannak is, azok nem érdemesek a szóra.

Lizi néni hozzátartozik a falusi naphoz, mint a hajnali kakasszó, a déli harangszó, az esti békakrutyogás.

Ezért is lepett meg, mikor Lizi néni egyszer csak elmaradt.

Hiába lett két óra, fél három, négy, nyolc — nem jött Lizi néni egész nap, és nem jött másnap és harmadnapon sem.

Szerda délután négy körül átmentem megnézni, mi van.

Lizi néni ült az ő gangján, az asztal mellett egy hokedlin és babot fejtett.

— Hogy van, Lizi néni?

— Lassan, kisszívem, csak lassan.

— És mit csinál, Lizi néni?

— Babot fejlek, kisszívem.

— És miért nem jön át?

— Mert babot fejtek, kisszívem.

— És akkor már nem is jön át?

Bocsánatkérő mosoly szalad szét arcán.

— Ezt már megcsinálom, kisszívem. Nem szeretem itthagyni.

Kikérdeztem, kifigyeltem, hogy is van Lizi néni evvel a babbal.

Lizi néni, éppúgy fél hatkor kelt ezekben a napokban is, mint máskor, elkészült, kiengedte a tyúkokat, aztán szép lassan, nyögve, egyik kezében a bottal, másikban a gereblyével hátracsoszogott a kertbe.

A gereblyével nagy nehezen összekapirgált egy kicsiny boglyányi babot, ami ebben az állapotában bokornyi, kusza gezcmice.

Akkor visszament a kosárért, mert azt nem tudta kivinni az első fordulóval, a kosárral visszament a kertbe a fölszedett babhoz, azt beleügyeskedte a kosárba és nehezen, alighogy a bottal, kosárral visszakeveredett a gangra.

Ott lehányta a babot a hokedli mellé a kőre, leült és elkezdte a babfejtést.

Belemarkolt a babkócba — az előző nap szedett babhalomba, mert egy napot szárította a leszedett babot — föltett az asztalra egy porciót, szépen leszedte a gezemicéről a hüvelyeket, a gazt ledobta a hokedli túloldalára, az évtizedes halványzöld mintás viaszkos vászonnal fedett asztalon lévő babot gondosan szétválogatta, a zsengébb darabokat félretette, a többit szépen kifejtette egy kisvájdlingba.

Mikor egy adaggal végzett, markolta a következőt.

Mikor a kisvájdling megtelt, beleöntötte egy nagyvájdlingba.

Ezt csinálta Lizi néni reggel hattól este nyolcig három napon át.

Közben kettőkor talán eszébe jutottam Lizi néninek, de a babfejtést persze nem hagyta, nem hagyhatta abba. Mert különben nem végzett volna vele. Megcsinálhatta volna csütörtökön is, pénteken is, következő héten is, nem romlik az a bab, ha megcsinálhatta volna. De nem csinálhatta volna meg. Mert akkor elmaradt volna. Ő pedig nem maradhat el.

Mondtam neki, hogy csütörtökön átmegyek, megcsinálom, kifejtem neki a maradék babot, de mikor csütörtök délelőtt átmentem, már végzett.

Félig lett teli a nagyvájdling szép, tiszta, kisszemű, fehér babbal. Lehetett az egész talán nyolc kiló.

Csütörtökön már jöhetett volna kettőkor, de nem bírt, annyira elfáradt a babfejtésben. Alig tudott fölkelni az ágyból. Alig tudott járni.

De megvolt. De nem maradt el.

Nagyon rosszul éreztem magam.

Haragudtam őseimre.

Annyiféle keveredést produkáltak ők, annyiféle fajból vagyok való, ebből a vérből miért nem jutott egy kicsi legalább.

Kaptam mindenféle jót, mit tudom én mit, zsidóságtól, tótságtól, székelységtől, csak ezt az egyet nem kaptam senkitől: a „sváb” erkölcsét a munkának.

Délután gondoltam, nekiülök, megírom ezt legalább, de akkor nyikordult a kapu, szaladt az eb, a fene egye meg, megint jöttek, hál’ istennek, kellett menjek segíteni, valami rönköt emelni odébb, aztán meg kellett beszélni a dolgokat, aztán kellett csinálni lecsót, elszaladt a nap megint, és nem írtam meg még ezt se.