Népszabadság, 1998. szeptember 5.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Ki vagyok én? — kérdezte váratlanul Pál. — Csak azt szeretném tudni, ki vagyok én.
Kati némán nézte őt.
Nézte, és apját kereste. Keresett valamit legalább. A barna szem mélyén mindig ott búvó szomorúságot. A száj szegletében mindig ott rejtezkedő fölényes, magabiztos és mégis gyermeki mosolyt. A kéz hosszú, finom ujjait, amelyek nem remegtek meg soha.
De hiába nézte testvére arcát, nem talált semmit, semmi apait azon.
A férfi ötvenéves volt, szinte teljesen kopasz. Fülei mulatságosan elálltak hosszúkás fejétől, kék szeme zavaros vizenyőben ázott, orrának két lyukából szőrcsimbók feketéllett elő.
Egyedül a szomorúság, az volt benne szép.
Akkor már második órája beszélgettek.
— Nem sokat változtál — mondta Pali.
— Én viszont nem ismertelek volna meg. Megöregedtél. Megfáradtál. Nem ilyen voltál. Erős voltál és vagány. Féktelen. Féltünk, hogy börtönben végzed.
— Nem tudom, milyen vagyok, nem tudom, ki vagyok — mondta Pali. — Azért jöttem, hogy megtudjam: ki vagyok én?
1962 őszén látták egymást utoljára. A fiú tizennégy éves volt akkor, Kati huszonhat. Katinak kétéves volt a lánya, terhes volt a második gyerekkel, férje rengeteget dolgozott — nem bírták már el Palit.
— Jöhetsz, amikor akarsz, de ezeknek a vasárnapi hamisebédeknek legyen vége. Mi ezt nem tudjuk vállalni — mondták neki.
Még egyszer-kétszer felugrott Pali hozzájuk, mielőtt eltűnt véglegesen. Csak a hír jött felőle, hogy valamikor ’70 körül disszidált. Azután Palinak nem maradt híre sem.
— Pali vagyok. Itt vagyok Pesten. Akarsz-e látni?
Másnap ültek egymással szemben. Féltestvérek.
— Mit csinálsz?
— Sofőr vagyok. Teherautó.
— Család?
— Két fiú. Németek. Hát neked?
— Egy lány és egy fiú. A lány huszonhat éves korában meghalt.
— Jaj, istenem, Katikám. Hát Zoli?
— Ő tavaly halt meg.
Pali megfogta Kati kezét, és sírni kezdett.
Apjuk nőgyógyász volt, neves.
Kati anyját Dunába lőtték.
A házat, amelyben lakásuk volt, porrá freccsentette a bomba.
A nőgyógyász papa ott maradt a két gyerekkel. A fiút, Dávidot magához vette az anyai nagypapa, a lányt, Katit intézetbe tették.
A papa a kórházban kapott kies szobát. Abban élt jó pár éven át. Egyedül. A nőgyógyászaton. Nőgyógyász professzor. Sármos, csudaszép, bűbájos, életerős, varázslatos, ellenállhatatlan férfi. Meleg barna szemének mélyén mindig ott bújt a bú, szája szegletében mindig ott rejtezkedett a fölényes és mégis gyermeki mosoly, kezének hosszú, finom ujjai meg nem remegtek soha.
Az asszony a Dunában.
Képzelhetni.
1948-ban kerített szép házat a professzor, és magához vette két gyermekét.
Boldogan éltek, viszonylag.
Remek apának bizonyult a doktor.
Azután — valamikor ’50 táján — a tizenhat éves Dávid levelet kapott. Elolvasta, és rosszul lett. Pár hétig vibrált a levegő a házban. Kati tizennégy éves volt, energikus, határozott, ő volt a nő a házban, ő tartotta össze a családot, ő volt az anya, nővér, asszony egy személyben.
Követelte, hogy mondják meg neki is, mi van.
Apa és fia megmutatták a lánynak is a levelet.
Ti jól éltek, dőzsöltök, kistestvéretek pedig éhezik és nyomorog. Ez állt a levélben.
A féltestvér kétéves volt ekkor.
— Ha így van, akkor így van — mondta Kati. — Akkor most fizessél, és hívd ide őt is és az anyját is.
— Az anyját nem — mondta a papa.
De a gyereket elhozta a következő vasárnap.
Pali rongyos volt és koszos.
Kati rendbe hozta, tisztába tette, és ezt ismételte minden, de legalábbis minden második vasárnap éveken át.
Az apa vitt, majd küldött pénzt és mindig ideges volt.
— Ki vagyok én? Ki vagyok én?
— Te apa fia vagy.
— Apa fia. De hát apa egy úr volt, én pedig proli vagyok. Apa öt nyelven beszélt, én harminc év alatt nem tanultam meg rendesen németül. Apa… Apa… Olyan jó volna, ha élne. Megkérdezhetném tőle, ki vagyok.
— Anyádtól nem kérdezted soha?
— Anyám nem beszélt. Anya vert minket. De ő legalább kézzel. Barnás viszont szíjjal. Kivert engem az országból. Világból. Magamból. Barnás véresre vert, ha nem kaptam elég pénzt apától.
Az apát 1955-ben elvitte az infarktus egy vasárnap. Szerdán már levél jött, ügyvédi fenyegetőzéssel. Kifizették az örökségből Pali mamáját.
Kati akkorra már emberére lelt. Jóra. Aki mondta Palinak, jöjjön vasárnaponként, ha már testvér, ha fél is, de testvér, hát jöjjön.
Pali jött. Eleinte csak pénzt kért, de később már arra is kérte, hogy mondják azt, hogy ő itt járt, és elment. A tizenéves kamasz zűrös dolgokba keveredett. Zűrös haverság került köréje, zsebéből egyszer három óra esett ki. más kor százasok keveredtek piszkos zsebkendője mellé. Jobb lett nem tudni, mit csinál Pali.
A jó ember azt mondta, ezt már nem. Jöhetsz, testvér, de nem menetrend szerint. Hébe-korba.
Nem jött a Pál hónapokig,
— Ezért jöttem — mondta most az ötvenéves Pali. — Hogy megtudjam, ki vagyok.
— Mit tudok segíteni, Palikám?
— Mondd meg, ki vagyok!
— Nem láttalak negyven éve. Nem tudom, ki vagy — mondta Kati, pedig tudta már.
— Ki vagyok én? — sírta el magát megint Pali. — Bele fogok ebbe dögleni.
— Nem fogsz, Palikám — ölelte át testvérét Kati, pedig már tudta, hogy bele fog.
— Ö… izé… Kati, nem kell pénz? — mondta Pali búcsúzkodáskor.
— Nem kell — mondta Kati, és mosolygott.
Nem volt több mondanivalójuk.
Megölelték, megcsókolták egymást, és Pali elment.
1957 decemberében halt meg Pali anyja.
Öngyilkos lelt. Bevette a gyógyszert, és belefeküdt az alsó komódfiókba. Ott lelt rá a legkisebb gyerek.
Kati és jó embere úgy döntöttek, elmennek kondoleálni.
Szilveszternek délutánja volt. Az Akácfa utcai ház második emeletéről hangos muzsika szólt. Buli volt Paliéknál.
A mama halálának hetében. Mulatott a papa, mulatott az öt gyerek, és mulatott még vagy húsz hozzájuk tartozó.
— Anya ezt már előbb is megtehette volna — mondta Pali. Hangjában gyűlölet remegett.
Kati ekkor látta utoljára Palit.
És ekkor látta utoljára — és először is, persze — Barnást, Pali anyjának férjét is.
Furcsa ember volt Barnás. Szinte teljesen kopasz, hosszúkás fejű, fülei mulatságosan elálltak, kék szeme zavaros vizenyőben ázott, orrának két lyukából szőrcsimbók feketéllett elő.