Letojt tyúk

Még valamikor tavasszal történt, hogy hátrakóricálva a falusi kert végibe, átpillantottam a szomszédba, és egy különleges lényre lettem figyelmes Lizi néni kövér, hízott, butaságukra büszke, csillogó, tömött tollú tyúkjai közt.

A szörnyű micsoda körülbelül feleakkora volt, mint egy tyúk.

Vöröses, rücskös bőrét nem borította se szőr, se toll, pontosabban ez utóbbiból három meredt ki sebekkel borított hátsó részéből, mint valami megtépett-taposott törpepávának szomorú maradéka.

Karma hatalmas volt neki, de nem sok. Egyik lábán három, másikon négy talán.

Tetején piros taréjnak valami szakadt maradéka fittyedt kopasz fejére. Csőre horgas volt, de félrehordott, alsó és felső nem passzolt össze igazán. Két hatalmas, merev, üveges szem komplettírozta halálmadárrá a lidérces horrorfilmből előtotyogó szerencsétlen dögöt.

— Hát ez mi? — kérdeztem Lizi nénit döbbenten.

— Letojt tyúk, kisszívem — mondta. — Tudja, amit ilyen nagyüzemben csinálnak. Két évig tartják, aztán, mikor már letojt, kisszívem, eladják. A Jóska vett húszat, abból átadott hármat nekem, kisszívem.

Elszörnyedtem. Így fest a nagyüzemi baromfi. Ez lesz a csirkéből, a tyúkból, kakasból, ha sötét pléhhangárban, drótketrecben cseperedik ezred-tízezred-magával. És ilyen szörnyszülöttet veszünk ki a bolti hűtőből és eszünk meg naponta jóízűen.

Megfogadtam, hogy én fagyasztott, bontott csirkét többet nem veszek magamhoz, csak erős, egészséges, büszke, falusi baromfit falok eztán. A nyár első kétharmadában Pesten marasztaltak bajos dolgaim, csak augusztusban tölthettem pár hetet falun.

Ott viszont az első napon, Lizi néninél vizitálva, hiába kerestem a letojt tyúkokat.

— Pedig ott vannak, kisszívem. Csak magukhoz tértek. Már nem lehet szétválasztani őket a többitől. — mondta Lizi néni, s egy kis büszkeség csengett ki szavából.

Lám — gondoltam —, mit tesz az, ha valaki oda kerül, ahová való. Mit tesz falusi levegő, fű, kukorica, napsütés, napszakok szép ritmusa és a szabadság mindenekelőtt: két hónap alatt tyúk lett a szörnyből, a letojtból.

Pár nap múlva, mikor átmentem megint, a konyhából finom illat csapott meg.

— Kóstolja meg, kisszívem, tyúkpörkölt — és már került is elém egy jó zaftos combdarab.

— Finom, Lizi néni — mondtam, és nem hazudtam. — Látszik, de még az ízén is érződik, hogy ez Lizi néni nevelte tyúk, nem afféle letojt.

— Téved, kisszívem, ez letojt. Jóska megint hozott hatot, de az egyik már nagyon kókadt volt szegény, hát gyorsan levágtam, kisszívem.

Egy pillanatra megállt a falat a számban. Kipillantottam az udvarra a konyhaajtó üvegén, mert mintha valami kapirgált volna odakinn a gyöpön.

Hatalmas merev félszem nézett vissza egy teljesen kopasz csirkefejből, melynek tetején, mint valami elnyűtt kapedli-maradvány, fityegett a taréj.

Hiába, no, nem kell okoskodni annyit.

Bächer Iván