A kulcs

A presszó kis, kerek asztalánál egy negyven év feletti férfi és egy harmincas éveinek vége felé járó nő ült. Fogták egymás kezét.

Rajtuk kívül csak egy asztalnál volt vendég, ült egy öregúr, aki újságot olvasott.

Délelőtt volt, tizenegy óra. Esett az eső odakinn.

— Nem — mondta a férfi, és szomorún, de mégis magabiztosan mosolygott. — Jó lenne, de nem.

Erősnek érezte magát és tisztának, alapvetően.

— Tudod, én már nem vagyok mai gyerek — folytatta.

— Nocsak — mondta a nő szenvtelenül.

— Nincs kedvem.

— Mihez?

— Ehhez, ami… izé..

— Mihez?

— Ehhez…

— Mihez?

— Tudod, olyan jó most nekem mászkálni a városban… Csak úgy, összefutni bármikor, bárkivel, nem bújva járni, nem lesni, hogy ki jön szembe, ki lát meg, ki kérdi, hová igyekszem, honnan jövök.

— Igen.

— Tudod, én már nagyon sokat voltam illegalitásban.

— Nocsak, a kis veterán.

— Nem jó vagyok, csak kényelmes. Lusta. Kispolgár. Rendre vágyó. Unalmas.

— Túl vagy már mindenen.

— Egyen s máson.

— Dolgozni akarsz.

— Le vagy szarva.

— Jól van, no. Ne haragudj. De akkor miért mondtad?

— Izé. Megrészegedtem. Tévedtem. Elborult az agyam.

— Szép vagy.

— Te is. De nem. Nem. Ne haragudj, nem. Végre jól tanul a Lajos. Nem akarom, hogy megbukjon kémiából megint. Nincs kedvem ahhoz, hogy benyúlj a táskádba és elővégy egy kulcsot, egy lakáskulcsot, ami a Laci lakásának a kulcsa lesz. És persze a lakás egy gyönyörű, kosztolt pesti körgangos bérháznak a lépcsőháztól legtávolabb lévő lakása lesz majd. És nyolc, hokedlin borsót pucoló öregasszonynak kell kezétcsókolommal köszönni, amíg elverekedjük az ajtóig magunkat. Hogy aztán a volt szeretőd lakásán megcsaljuk a férjedet.

— Te a feleségedet, bocsánat.

— Na látod, ahhoz sincs kedvem. Minek a másikat bántani? Megcsalni, elárulni, hazudni szegénynek. Nincs kedvem hazudni. A liftben a szvetteremről a hajszálakat rémülten szemezni. Nincs kedvem rohanni, futni, pendlizni, éppen odaérni és elkésni mindig. Nézd, most nincs is órám. Nem akarok órát nézni folyton. És nem akarom azt sem, hogy a te Zsuzsid megbukjon kémiából. Minek? Az pedig, hogy csak egyszer, kétszer összefussunk, hát az úgyse menne.

— Hát az nem.

— Ha meg már háromszor, akkor rendszer lesz belőle úgyis. És akkor kezdődik a verkli, amiben mindkettőnknek volt részünk épp elégszer, ugye.

— Hát volt.

— A telefon. Olyan jó, hogy nem kell félnem a telefont, fütyülök rá, ki hív, nem rezzenek össze, ha megszólal, nem csapok rá, mint gyöngytyúk a takonyra, ha fölveszem, nem súgom bele, hogy majd visszahívlak, és nem hazudom azt, hogy igen Józsikám, hétfőre viszem a részletrajzot, és nem vonulok félre, ha beszélek is, másik szobába, zugba, fürdőbe, klotyóra…

— Elhiszem.

— Mert az úgyse menne, hogy egyszer vagy kétszer.

— Persze.

— Akkor már háromszor, aztán minden kedden, szépen, menetrend szerint, kedden egy és három között, és akkor, amilyen hülye vagyok, szerelmes leszek beléd vagy valami hasonló, mindenesetre folyton izzadok majd, akár a ló, és futok a vén fejemmel, mert mindig késésben leszek majd, és futok és izzadok, és izzadok és futok, és persze percenként az órát nézem lopva, hogy el ne késsek, de elkések mindig, rohanok folyton, és izzadok és iszom, és persze te is viseled majd a viselendőt, hiába rendes Jenő, mert az rendes nagyon, és hiába tesz úgy majd, mint aki mit se tud, elébb-utóbb csak belebotlik valamibe, beleáll a szemébe valami gerenda, vasdarab, miegymás, amiről már nem mondhatja, hogy nem látja, és akkor majd le kell vonnia a konzekvenciákat, mert Jenő azokat levonja mindig…

— Sokra megy vele, szegény.

— És akkor még ott vannak a gyerekek, akik már kapitálisan meg lesznek addigra kémiából bukva mind, de hát Judit csak rád szól majd, mert ő olyan, és megkér, hogy hagyd abba végre, és akkor te abbahagynád, de már nem megy az se…

— Igen.

— Egyre később megyek majd haza, aztán egyszercsak nem is megyek, és aztán kezdődnek a botrányok, cirkuszok, jaj de sablonos dolog ez, és akkor letépem majd a csillárt megint, és rohanok el, és viszem a két gatyát és hálok matracon és mehetek a gyerekkel állatkertbe, és kémiázhatok vele, mert megbukik kémiából, szegény, aztán lehet költözködni megint, válogatni szét a könyveket, és aztán persze téged utállak meg, amiért odahagytam a családot, és aztán kirúglak és kuncsorgok vissza megint, de persze ki kell vágnom a talonpasast elébb, akit begyűjt közben az asszony, aztán bőgünk meg néhány hatalmasat, még izzadok egy kicsit, aztán minden úgy lesz, mint most van, csak mégsem úgy, mert sokkal többet kell kémiáznom, hát kinek jó ez, mondd, kinek jó, ráadásul ki nem állhatom a kémiát…

A nő, aki mindvégig nézett a férfi szemébe merőn, most elmosolyodott.

— Na, gyere — mondta, a táskájába nyúlt és kivett valamit onnan. Zárt öklét fölfelé fordítva az asztalra tette. Lassan kinyitotta. Egy kulcs volt a tenyerében, egy lakáskulcs, biztonsági záras.

A férfi sóhajtott, és intett a pincérlánynak.