A geröstet máj

Egy kis magyar faluban történt még tavaly, Szent István napján, amely egyben a búcsúnak is ideje ott, hogy a polgármester és a lelkész úr közös kezdeményezésére falunap tartatott. Tudni kell ehhez, hogy a falut német ajkú földművesek lakták egykoron, derék református svábok.

Az őslakosok egy kisebb része önként — és alighanem jó okkal — 1944-ben hagyta el szülőfaluját. A többséget pár évvel később vagonba rakták és Németországba zsuppolták. Csak egy töredék tudott így-úgy megmaradni, de az sem németnek, el vegyültek, szétolvadtak a mindenhonnan — Alföldről, Szlovákiából, Bukovinából — érkező telepes nép között.

Kevert lett a falu, gyökértelen, szegény.

Mostanában kezd kicsinyt föltámadni, a megfogyatkozott református gyülekezet élére új lelkész került, nemcsak a halódó egyházat, de az egész falut próbálja, akarja a tespedtségből fölrázni. Ő kezdeményezte a falunapot is, amelyre — tavaly először — összetrombitálták a világban szerteszéjjel élő egykori őslakosokat.

Jöttek is a németek szép számmal, házaknál szállásolták el őket. Balog Józsefnél tán húszan laktak azon a hétvégén.

Nyugdíjas volt már Balog, nem vetette föl őket a pénz, velük élt még a nyolcvannyolc éves Balog mama, a gyerekeket is támogatniuk kellett, fiuk munkanélkülin volt, a varrodában dolgozó lányuk is ritkán kapott kézhez többet húszezernél, lehetett segíteni a három unokán eleget.

Balogné viszont, Kati néni, német volt, Adler lány volt, született Adler Katalin.

Két bátyja élt odakinn.

Az öreg Adlernek, Adler Konrádnak, vagy ahogy a faluban mondták csöndesen, az agyonvert Adlernek három gyermeke volt.

A nagyobbik, Henrik először jött szülőfalujában 1944 óta, amikor is fess, fekete SS-egyenruhában elhagyta. Münchenben kétszer is vendégül látta Kati húgát, aki a második alkalommal férjét is vitte volna magával, ezt azonban megtiltotta Henrik.

— Balog az én házam küszöbét nem lépi át soha! — mondta persze németül.

Balog József így nem járt Münchenben, viszont eljutott Amerikába, ahol a másik Adler fiú, a János élt.

Anyjával és húgával kitelepítették őt is, a két nő visszaügyeskedte magát, ő viszont Tennesseeig meg sem állt.

Kati azután hozzáment Balog Jóskához, aki végtelenül csinos fiú volt, és mellesleg az egykori Adler-házban lakott. Az öreg Adler mama tehát mégiscsak a saját egykori házában halhatott meg 1971-ben.

A három „gyerek” most gyűlt össze először.

Henrik — hírlett igen beteg lett — váratlanul rászánta magát átlépni a Balog-Adler küszöböt.

A hatvanöt éves Kati néni és negyven éves lánya már keddtől sütött, főzött, kitakarították a szobákat, kértek székeket, Jóska, aki asszonyánál fiatalabb volt három évvel, szerzett olcsó bort, húsz litert, betett a pincébe két láda Szalon sört is.

Péntek estére egy jókora autó és egy mikrobusz állt Balogék udvarában. Balog nem is tudta, hányan jöttek és kicsodák, de hát az nem is volt az ő dolga, neki a két öreg Adlerrel kellett foglalkoznia.

Kati néni már hetekkel előbb mindenkinek kiosztotta ugyanis a feladatát, kijelölte kinek kire kell majd ügyelnie, megadta a szükséges koordinátákat, információkat is ehhez, mert bár sokan tudtak sokat, de mindent csak ő tudott a családról, faluról, múltról.

A felkészítésnek alapelve volt, hogy a múltat ne merje bolygatni senki.

— Ami megtörtént, megtörtént — hangzott szóban és levélírásban egyaránt. — Kész! Vége van! Tessék elfelejteni!

Jóskának még külön lelkére kötötte:

— Ne utáld őket, mert németek, mert nem tehetnek róla. Ne utáld őket azért sem, mert gazdagok, mert arról sem tehetnek. Megvan nekik is a maguk baja. Foglalkozz velük, tessék inni, mulatni. Most berúghatsz, látod, most be.

Jól is indult minden.

Az első délelőtt a három férfi végigsétált a falu utcáin, a két német sorolta, melyik házban ki lakott egykor. Balog pedig mondta, ki a mostani lakó.

De azért sok mondandó maradt benn, jó néhány ház előtt csak némán, fejet lehajtva sétált el a három öreg.

Utána a kocsmába mentek, ott is hallgattak elég sokat.

Délután templomba vonult mindenki, fölavatták a németség adományaiból felújított orgonát, történt mise is ez alkalomból, a lelkész úr és a megyeszékhelyről jött püspök is szépen beszélt az együttélésről, megbékélésről, múltról, amelyet nem kell feledni, de amelynek sebeit fölszaggatni sem szabad.

Erre jót aludtak.

Szieszta után ünnepi vacsora volt a „Kultúrban”. Persze Balogék belépőjét is a németek fizették, háromezer volt egy jegy, igaz, benne foglaltatott a három fogáson túl öt üveg sör is. De a hosszú asztaloknál nemigen ült más, csak idegenbe szakadt vagy annak pereputtya.

Vacsora után bál indult, sramlizenével, de játszott a két ügyes cigány — svábzene kart nem leltek a közelben — mást is, ha kellett.

Az asszonyok és a fiatalok éjfél körül hazamentek a bálról, és lefeküdtek aludni.

A három férfi, Adler Henrik, Adler János és sógoruk. Balog maradt.

Ültek az asztalnál az egyik sarokban, itták a sört, itták egyik üveggel a másik után, hallgattak, és mind többet ittak, annál jobban hallgattak.

Hajnali kettő felé már szinte széthasította az ő némaságuk a harsány zenét.

Három után értek haza.

A beivott ember igen kívánós tud lenni. Balog is a konyhába lépve, a jégszekrényt nyitotta rögtön.

— A mindenit, elől maradt a máj — mondta. — Ez megromlik holnapra. Még tegnapelőtt lett elővéve a fagyasztóból. Megcsinálom.

— Csináld — hagyta rá János, és lerogyott a konyhaasztal mellé.

— Szeretitek a resztelt májat?

— Mi az? — kérdezte Henrik.

— Resztelt máj — magyarázta öccse. — Talán geröstet máj, die Leber, minálunk a front előtt nem volt ilyen, a májat belefőztük a hurkába mindig.

— De volt — mondta erre Henrik keményen —, apánk csinált.

Csönd lett.

Balog gyorsan megtisztított három szép fej hagymát, laskára vágta, a kisbödönből jó kanálnyi zsírt csapott a lábas aljára, és kezdte a hagymát azon pirítani.

Mire a hagyma üveges lett, János felszelte a jó kilónyi májat, mehetett a lábasba az is.

Ekkor Balog két cső paprikát és két szem paradicsomot vett ki a kosárból, és deszkán kezdte szelni föl.

— Mit csinálsz, te? — horkant föl Henrik.

— Vágok bele paprikát, paradicsomot.

— Mibe?

— Hát a resztelt májba.

— Abba nem kell!

— Már hogyne kéne.

— Azt mondtam, nem kell.

— De kell!

Henrik erre az asztalra csapott:

— Nem!

Balog megdühödött:

— Ne csapkodj itt nekem! Ez itt az én házam! Az én házam, az én májam!

— A tied, a kurva anyádat, mert bele másztál! Miután megölted apánkat.

— Nem én voltam!

— Apád volt!

— Verekedtek!

— Megöltétek apánkat, szétvertétek a falut, elvettétek mindenünket, Rothadt parasztok! — hörögte Henrik.

— Hagyd abba! — kiáltott rá János — A Kati férje. Kész. Különben is, ha nem randalíroztok akkor, talán minden másként lett volna. A piszkos Volksbundoddal kezdődött az egész…

— Mi németek voltunk, és vagyunk, és…

— Ti németek, kutyák — üvöltött Balog vörös fejjel fölvet titeket a pénz, és akkor még idejöttök leblamálni minket…

— Rohadt paraszt.

— Náci!

— Sváb!

A három öregember már állt a konyha közepén, mindegyik fogta a másiknak ingnyakát, Balog kezében villant a kés, amivel a paprikát szelte volna…

Ekkor kicsapódott az ajtó, és a konyhába robbant Kati néni hatalmas, hálóinges alakja.

— Mit csináltok itt?

— Resztelt májat — nyögte ki Balog.

— Resztelt májat? Most? Meg vagytok őrülve — azután végignézett a három férfin. — Megmondtam! Megmondtam, hogy ezt nem! Nem megmondtam. Azonnal leültök!

S ezt úgy mondta, hogy a három férfi leült, akár három megszeppent gyerek.

— Resztelt májat! És nem boldogultok. Nem is csodálom. Ilyen állapotban.

Azzal kikapta ura kezéből a kést, és azzal a deszkáról a rotyogó májba seperte a paradicsomot és paprikát.

De hiába készült el a resztelt máj nyolc perc alatt, és hiába lett jó, addigra mind a három aludt már, Henrik a konyhai dikóra dőlve, János és Jóska a viaszkos vászonnal fedett asztalra borulva.

Kati néni lefedte a májat, kigombolta Jóska hasán a nadrágot, elhúzta az inget, megnézte a ráncosodó bőrre ragasztott ki csiny zacskót és legyintett:

— Eh! Félig van. Ez még reggelig kitart.

Betűrte az inget és visszament a szobába aludni.