Sakkverseny

Minden érdekes.

De azt nem gondoltam volna, hogy egy sakkverseny is lehet az.

Történt pedig, hogy a múlt hét derekán fölfedezőútra indultam a Szent István körút belső mellékutcáiban.

Unosan említettem volt, hogy költözködésen estem át — de hát aki tudja, az tudja, hogy az ilyesmi igénybe veszi az embert, fizikailag és lelkileg, csak erre gondol, erről beszél, erről ír.

Újlipóciába tettem át pesti székhelyem. Laktam már a közelben, túlnyomórészt fájó emlékek kötnek a Körút túloldalán elterülő tájhoz, de hát a fájó emlék is emlék, csak jobban van bemarva.

Aki a Körút mentén lakik, az tudja, hogy az ember vagy az egyik oldalán van, vagy a másikon, átrándulni a túlpartra csak ritkán és nyomós okkal szokás.

A fájdalmat legyűrő kíváncsiság efféle ok lehet, mindenesetre végigballagtam e kánikulai délutánon az árnyas utcán, amely a nép hadseregére hallgatott sokáig, de mára visszakapta egykori, de derék zsidó hírlapíróról és nevelőről nyert nevét.

Nem volt nehéz konstatálnom az alapvető változást: öt-hat év alatt az utca végérvényesen és szinte kizárólagosan az antikvitalitás utcája lett. Műkereskedés vagy mű-műkereskedés lett minden boltból, üzlethelyiségből itt, a kávéházból lett Paprika kosztoldából, a Panni zöldségesből, a transzformátorműhelyből, a drogériából, mindenből, s nemcsak az első sarokig, de tovább is, végig a térig.

Ballagtam és ezen morfondíroztam éppen, nem nagyon persze, mert mit lehet morfondírozni ezen, így van és nincsen másképp, de azért kicsinyt morfondíroztam. amikor egy kedves, ősi barátom rám köszönt.

A mijáratra vonatkozó obligát kérdezősködés során kiderült, hogy ő sakkversenyre igyekszik, és rögtön engem is invitált oda.

Sakkversenyen még nem voltam, gondoltam, itt az ideje.

Egykor nagyúri ház grandiózus kapuzatán léptünk befele.

A harmadik emeleten székel a sakkozók szövetsége. Alighanem lakás lehetett egykor, jó néhány száz négyzetméteres, kisebb hangversenyteremmel, amelyben most sakktáblákkal, órákkal terített asztalok sorakoztak, némelyiknél ültek is már. A terem végében a sarokablakra rajzszegelt transzparens fölirattal. First Saturday Budapest.

Az összes termek berendezése igen puritán, harminc-negyven éves ócska székeken, asztalokon és a falakra kilógatott tablókon kívül semmi más flanc nem lelhető fel. (A tablók egyébként nemcsak a sakk-, hanem a politikatörténelem egykori képviselőit is megörökítik. Sőt most már a gazdaság, illetve bankvilág legújabb fejezetét meghatározó egyik volt vezetőnek is furcsán hat a színes képekről a mosolya — úgy látszik, a magyar sakkolóélet prominensének lenni nem a maradéktalan siker garanciája.)

Mindazonáltal patinás helynek tűnik a sakklakás.

De hamar kiviláglik: a látszat csal, az idő nem állt meg itt se.

A büfébe mentünk, a büfés úr is nemzetközi mester vagy micsoda, ezeket a rangokat nemigen bírtam pontosan je gyezni, de bridzsben is kiváló, évente rendeznek bridzs- és sakkversenyeket, amelyeken rendre legjobbnak bizonyul. Mindezen fölül remekül mixeli a jaffát.

A büfé a könyvtár előterében székel, megtudtam, hogy ez a három komoly magyarországi szakkönyvtár egyike.

Barátom mondta, hogy a verseny szervezője mindjárt érkezik, érdekes ember, várjak rá nyugodtan, addig nézelődjek, diskuráljak, őneki játszania kell, és tényleg leült sakkozni ebben a melegben.

Bóklásztam hát. Mindenütt bábeli nyelvharmónia, a magyar mellett az angol és orosz foszlányok ütik meg a fület leginkább, de van spanyol, francia, s lesz még egyéb is.

Egy húszéves forma mexikói fiúval kezdtem törni a magyart, két éve él itt, sakkversenyezésből és sakkokításból, ez utóbbit interneten keresztül csinálja, az interneten át kasszíroz is, van már internetvaluta ugyanis, mint megtudom.

Mellette egy amerikai fiú, aki nemigen tud a versenyre figyelni, előző este ugyanis egy Váci utcai bár őrző-védő barmai előzmény és ok nélkül péppé verték szegényt. Magára vessen, hónapok óta él itt, lehetett volna már annyira itthon, hogy a Váci utcába a lábát be ne tegye.

Aztán megérkezett a verseny szervezője, Laci.

Strandpapucsban, klottgatyában, lenge trikóban, csapzott hajjal, szakállal, jókora pocakkal.

Ha másképp alakul a történelem, most ugyanez az ember lampaszos tábornoki nadrágban feszít, arca simára borotvált, tekintete szúrósan mered az előtte felsorakozott tiszti állományra.

Pár szót vetett, ide angolul, oroszul oda, majd a sarki sörözőbe invitált. Hármasban mentünk, egy üzletembert is vittünk magunkkal, akit ő is akkor látott először, és akivel angolul diskurált. Baráti interjú, üzleti tárgyalás és borsodi sör párhuzamosan folyt.

Lacinak apja katonatiszt volt, bajor származék, édesanyja inkább zsidólány. Ő 1981-ben végzett Debrecenben vegyészetet, majd katonai főiskolán okított vegyvédelmiseknek kémiát. Aztán kiküldték akadémiára a Szovjetunióba tábornokságot tanulni. Arra tért vissza, hogy dől össze a rendszer. Hamarosan értésére adták, későn járt és rossz helyen, a gyanú többé-kevésbé hivatalosan lengi már be őt, katonai karrierje csak limitált lehet.

Elköszönt a kötelékből tehát.

Tudta, mit akar csinálni, versenyszerűen sakkozott, elhatározta, hogy sakkversenyszervezésből fog megélni.

Kapott némi végkielégítést, abból vett egy üzenetrögzítőt és elkezdett telefonálni, levelezni, tárgyalni.

Ma már csak benyom egy gombot a komputeren, és negyven országnak hatszázötven polgára kapja meg üzenetét azonnal.

1991-től rendezi versenyét, pontosabban versenyeit, amelyek szinte nonstop követik egymást, egy kivételével minden hónap első két hetében tartatik belőlük egy. A verseny díjazása nem kiugró, ezer forint körül kap az első helyezett, de lehet mindenféle pontokat szerezni, és a sakkozó annak is örül. Erős körverseny ez, ha jól értem, IV. kategóriás, mindig részt vesz benne három nagy- vagy még annál is nagyobb mester is. Hogy milyen indíttatásból, az legyen üzleti titok. Mindenesetre ők mentesülnek a nevezési díj fizetésének kötelezettsége alól, mely száznyolcvan német márka amúgy, magyaroknak a fele, de vannak egyéb kedvezmények, haladékok, gyermekeknek nyújtott szociális támogatások is.

Egyáltalában: úgy tűnt föl, hogy Laci mindenkivel alkuszik, és ővele is lehet alkudni bármiről.

Most éppen tizenöt országnak hatvanöt versenyzője sakkozott a szövetségtől bérelt termekben.

Laci a nevezési díjakból él és a szállásszervezésből húz némi províziót. Nem gazdag, de asszonnyal — ki titkárnője is —, gyerekkel a megvett szolgálati lakásban megél. Vágya még egy van. Valami jó helyhez kötni versenyét. E vágy véletlenül a harmadik úr személyében megvalósulni is látszik éppen.

Paralel folyik az üzleti tárgyalás is, elébb angol, majd orosz nyelven inkább. A harmadik, rövidnadrágos, ám azon belül igen elegáns, frissen beretvált, mosolygós úr szerbnek bizonyult ugyanis.

Ő is 1991-ben kezdett új életet, nem szívelte a háborúskodást, átjött, 1993-tól cége van, ideiglenes személyijét is mutatja, és mint kiderült, abból él, hogy szállóknak szervez vendégeket.

„Rögtön láttam, hogy szervező — mosolygott Laci —, szervező szeme van.” Most egy agglomerációban lévő szálloda ajánlatával jelent meg itt. Mégiscsak jobb egy kies hotel halljában sakkozni, utána napra feküdni, szaunázni, enni, inni, mint itt a Belvárosban színi a benzingőzt. Igaz, az utazás gond lehet, de rögtön mikrobusz kerül, és általában minden megoldható. A gyakorlatilag egy fél évre garantált táblás ház ellentételezése lenne a rendkívül alacsony, húszmárkás szobaár, amelybe teljes ellátás is értendő.

Meglepve konstatáltam, hogy a szállodaszobaár mily rugalmas dolog, Laci hatvan, nyolcvan százalékokat tud alkudni lefelé. Közben mellesleg szidták a hotelszakmát kicsinyt, mondják, egy forintért eladják a legjobb törzsvendéget is, igaz, a kollégákról is volt vélemény, állítólag már két újságíró is írt volna Laciról — némi készpénzfolyósítás fejében.

Még meghallgattam, hogy megérik a pénzüket ezek az albánok is, most jöttek Koszovóba, az imént, háromszáz éve sincs, és máris a magukénak akarják. Aztán — miután kaptam egy golyóstollat és egy kis cserépmedált, no meg a sört is — elköszöntem, s hagytam az urakat tárgyalni tovább.

Visszamentem a verseny színhelyére, figyelgettem kicsinyt, de aztán elmentem hamar. Nem szívesen néztem, amint ütik-vágják azt a sok szegény futót, parasztot.