Három megálló

Itt is csak úgy kelek, mint keltem otthon, odaát, három megállóval odébb, a lassan az idők messzi ködébe vesző kedves Erzsébetvárosomban.

Itt is csak úgy, hétkor, fél nyolc körül. De onnantól kezdve minden más.

Föltápászkodván kinézek az ablakon példának okáért, és mást látok egészen.

Ott a tíz-húsz évvel a századforduló előtt épült, egykor csicsás, eklektikus stílű hatalmas bérházak kopott, mállott, agyonlődözött, sőt most már hegyre mászók által tudatosan is szétcsákányozott homlokzatára esett a tekintet.

Itt a tízes, húszas, harmincas, negyvenes évek különféle, ám mégis harmonikusan összeillő épületei, kivétel nélkül tatarozva, festve, glancolva nyugtatják a szemet.

Mintha egy másik város lenne. Pedig csak három megállóval van odébb.

Az egyiket kitatarozták, a másikat nem.

Erzsébetváros romváros. Látszik rajta, hogy város volt egykoron. Újlipótváros olyan már, mintha város lenne.

De a kutyát le kell vinni itt is, ott is.

Kutyakultúra terén vitathatatlan viszont Erzsébetváros fölénye. Bizony a XIII. kerület polgármestere fölkapaszkodhatna a 6-osra és megnézhetné a Klauzál téren, hogyan lehet a kutyakérdést rendezni, legalábbis némiképp.

De hát az őneki messzi van. Három megálló.

Megyünk le a kutyával, úri módon, liften, lépcsőztünk mindketten eleget.

Lenn kutya, kutya hátán. Legalább kétszer annyi kutya él itt, mint a Király utca kies környékén. És mind az aszfalton végzi dolgát.

Hol másutt végezné, ha egyszer Újlipóciában nincsen e célra kijelölt, célszerűen kialakított és rendszeresen takarított hely.

Csakhogy a mi kutyánk dolgát nem hajlandó végezni betonon. Útra kell kelni a Szent István park felé.

Útközben persze nézeget az ember.

Ami legelőbb föltűnik, hogy minden kitett kukára jut kotorászó. Kifigyeltem már, hogy különösen hétfői délelőttökön nagy a tumultus a szemetesek körül.

Három megállóval odébb nem voltak ennyien. Hiába, itt értékesebb a szemét, érdemesebb kurkászni benne.

Közben ügyelni kell az autókra is, a Pozsonyi úton, de különösen a fönti, de még inkább a lenti rakparton könnyen elcsapják a bámész embert, ami nem lenne kívánatos, mert a kutya még nem biztos, hogy haza bír találni egyedül.

A parkba nem megyünk ugyanis. Legalábbis reggel soha. Azt átépítik éppen. Teli van munkásnéppel, gödörrel, betonnal, géppel.

Úgy mondják, kifejezetten és tudatosan kutyaellenes szellemben újítják meg a parkot. Hogy oda se lehessen ebet vinni. Hogy mind a betonra szokjon. Bölcs döntés. Lépjen bele naponta háromszor, aki hozta.

Mi mindenesetre nem a tér felé vesszük utunkat, hanem megyünk egyenesen a Dunának.

Nem könnyű a partra lejutni, nagy a forgalom, szalagkorlátok nehezítik a mozgást, de már kitapasztaltam a dolgot, öt perccel a kapun való kilépés után a rakodópart alsó kövén ülök, a kutya pedig vidáman kergeti a kacsákat, jó méteres kavicsos föveny van itt a nagy kövek előtt, a meredeken rézsútos kőparton a kutya nem szalad föl, és ha föl is szaladna, húszméteres tér van még az úttestig, biztonságos, nyugodalmas helyre leltem, csak akkor lesz baj, ha a vízállás megemelkedik majd, de addig csudás dolog, így kezdeni a napot, a Duna partján ücsörögve kicsinyt, nem gondoltam volna erzsébetvárosi koromban, hogy így is lehet. Őszintén szólva arra is ritkán gondoltam, hogy ennek a városnak van egy folyója is, amely koszos ugyan, de azért mégiscsak hatalmas, tekintélyt parancsoló, hosszasan nézhető.

Nézés után visszamegyünk, ki-ki tesz-vesz, kutya döglik, gazdája ír, majd lehet menni vásárolni le végre.

De az nem olyan egyszerű. Nyár van ugyanis, az újlipótvárosi boltosok egy része ilyenkor lehúzza a rolót és egyszerűen szabadságra megy. Zárva a Pannónia úti kis csemege, zárva az Ági és a Katona József utcai zöldséges is.

No ilyen az Erzsébetvárosban nemigen fordult elő. Öt éven át például a Kertész utca két kis boltja, a Sali és Schwartz úr nem volt egyetlen egy hétköznap se zárva, sőt Sali hétvégeken és ünnepnapokon is szolgált rendületlenül, nemhogy a szabadság, de még a betegség luxusát sem engedhette meg magának soha.

A boltokban az árszínvonal minimum húsz százalékkal magasabb, mint három megállóval odébb. A választék viszont hússzoros.

Schwartz úrnál volt Trappista és Pannónia — itt egy ugyanúgy családi alapon működő ugyanakkora boltban van ötvenféle sajt.

Schwartz úr is tudott volna ugyanígy szerezni, csak akkor neki kellett volna megennie mind az ötvenet.

Három megálló és máris gyökeresen megváltoznak a sajtfogyasztási szokások.

És ami alapvető különbség: itt, legalábbis eddig úgy tűnik, nincsen füzet.

A Klauzál tér tájékán be is csukhatna az a boltos, aki nem vezet füzetet. Hónap vége felé minden harmadik kuncsaft fölirat.

Újlipótvárosban fizetnek. Itt talán nem is tudják, mi az, hogy füzet.

Két külön város, külön világ. Három megálló.

Aztán lehet menni a kutyával megint. Csakhogy nyár van, és benépesült a part. Javakorabeli, ám sajnos félmezítelen újlipótvárosi hölgyek, fiatalok, párok napfürdőznek odalenn, nem akaródzik zavarni őket a kutyával, mégiscsak a Szent István parkba kell menni, ötkor levonul a munkásság, viszonylagos nyugalom honol, lehet diskurálni a többi kutyással, legutóbb például egy New York-i zsidó fiúval társalogtam, mondjuk franciául, ami a Klauzál-téren ritkán fordult elő.

Aztán hazafelé lehet megpihenni már.

Erre mostanság az egykori Dákó névre hallgató Pozsonyi úti intézmény terasza tűnik a legalkalmasabbnak. Nem oly otthonos még persze, mint volt a Dzséro, a Pompei, de már hoztak vizet az ebnek, igaz, télen be nem engedik, de már kipuhatoltam, hogy a Bécsi sörözőben vagy a Holtán utcai egykori Monitorkos névre hallgató sörözőben nem ily kegyetlen szívű a vezetés.

Most azonban még lehet ülni a teraszon és nézni a népet.

Mintha egy másik város lenne ez. Más nép, másfajta faj.

Jólfésült, nyakkendős, szépautós, a lányok csinosak, egészségesek, a többségük jól is tanul, az idős hölgyek, akik vannak rengetegen, elegánsak, diszkrétek, szituáltak.

Itt például mindenki beszél angolul. A Klauzál téren nem.

Erzsébetvárosi szemmel szembeszökő az etnikai tarkaság hiánya is. A megszokott törökök, bosnyákok, csecsenek, kínaiak, vagy a mostanság nagyobb számban föltűnt albánok — csak a mi volt házunkba tucatnyi települt belőlük pár hete — itt sehol sincsenek.

Hogy az amott már-már többségre jutó alapetnikumról, a cigányságról már ne is beszéljünk.

Ez egy másik város. A fehér emberek városa.

Biztonságosabb, unalmasabb, és persze otthonos, rokonok, ismerősök, de legalábbis ismertek laknak, jó lesz itt is, ráadásul van lift is, majd csak megszokunk.

De amikor éjjel lemegyek a partra és bámulom a csillogó vizet, a Sziget fáit, Budát, a Várat, a Mátyás-templomot, bizony, bizony azon kapom még magam, hogy hiányzik Erzsébetváros, hiányzik a forgatag, a tarkaság, az élet, a belakott utca ismerősei, az utcán élő autós haverok, akik reggel héttől éjfélig vagy autót szerelnek, vagy egy autó tetejére téve az üvegeket söröznek, hiányzanak a csinos román és ukrán prostituáltak, akik itt nyitottak szalont, de hívásra mennek persze házhoz is, hiányzik a kedves, mindig mosolygó filigrán hölgy, aki az utcában működő pornófilmstúdiót vezeti és maga újságolta nemrég, hogy a ki kellett hívni a mentőket, mert a terhesszexfilm-forgatáson a főszereplő rosszul lett és elárasztotta az egész emeletet a vér, hiányzik Erzsébet és Teréz, hiányzik a Zeneakadémiából kiszüremkedő gyakorlászsivaj, a közeli Hunyadi jó baromfisa, a Klauzál és kedves környéke és persze az esti Liszt tér, a pizzériával, ahol kitüntetett szeretet fogadta ebet és gazdáját, hiányzik Erzsébet és Teréz, ahol mégiscsak jó volt élni, szép volt, nagyon szép, istenem, de szép volt.

És de rég volt.

Másfél hete már.