Pávakakas

1998. július 10-én délelőtt tizenegy órakor Gold Jenő egy deszkát festet feketére, a pulthoz, amit éppen épített.

Ez volt a hatodik pultja, vagyis olyan plafonig érő enkézzel eszkábált bútordarabja, amely egészében a konyha és a nappali elválasztására — összekötésére, alsó fertályával melléülésre, felső részével pedig poharak tárolására szolgál.

Hogy egészen pontosak legyünk, Gold Jenőnek magamagának csak a harmadik pultja volt ez, de szülei pultjában is tevékenyen részt vett, az utolsó közöset, a nagy piros pultot — megfáradt anya intenciói nyomán, de — már egyedül építette egészen.

Ez a nagy pult aztán kettévált, az egyik maradt piros, a másik fekete lett, öt év múltával aztán mindkét pult szétszedetett és készült belőle egy új megint. Ez a pult is fekete lett, tehát a piros pultból kitermelt és újrafölhasznált deszkákat le kellett mázolni feketére hozzá.

Rengeteg deszkája volt amúgy Gold Jenőnek, és majdnem mind piros. Piros deszkák álltak garmadával az egyik szekrényben, az ágy alatt, piros deszkák kerültek a kamra zugába, piros deszkák a falusi padlásra, ólba, piros deszkák voltak mindenütt.

Gold ügyelt a deszkára mindig, deszkát soha nem dobott el. már akkor sem, amikor még nem is tudta igazán, hogy a deszkáknak is megvan a maguk sorsa.

És számos deszkasorsnak immáron csak ő a tudója egyedül.

Mert honnan is tudhatná példának okáért az az új lakó, aki beköltözik majd a most odahagyott erzsébetvárosi lakásba, hogy az a jóféle vaskos deszka, amely a spájzbéli polcrendszer fundamentumaként szolgál, nyolcvan évvel elébb Gold Jenő nagyapja, Gold Sámuel ágyának oldaldeszkája volt. Később polc lett belőle Gold húgának gyermekszobájában, majd még vagy öt helyen nyert alkalmazást, hiába, ritkán lelni ilyen erős, vaskos deszkára.

De ki is gondolná azt, hogy például azok a kecses kis polcok, amelyek a kispesti Gránit-gyárból való piros csészekészletet tartják, egykor egy karmester míves ruhásszekrényének fiókjai voltak. Masszív szekrény volt, alig bírta Gold az anyjával széjjelverni.

Aztán a falusi szeparé könyvespolcáról is csak ő tudhatja már, hogy az 1943-ban készült az atyai nagyszüleinek Október 6. utcai lakásába az ablak alá, abból a pénzből, ami a dédpapa, Romlaky Zalán novelláskötetének honoráriumaként kasszírozott be Gojszi és a három Romlaky gyerek.

Mára már csak deszka maradt mindből.

Erre gondolt Gold, miközben mázolta a deszkát.

S miközben mázolt és gondolt, megfigyelte, hogy a piros réteg alól itt is, ott is kitüremkedik már előző színe a deszkának, a kék.

Mi más is szüremkedett volna ki — bólintott Gold.

Testvérén kívül ezt is csak ő tudja már. Hogy minden kék volt egykor. Kék volt a pult, a polc, a fal, kékek a függönyök, kékek a szőnyegek, kék volt az ágy, az ágynemű, az ágyterítő is, kék az asztal, az abrosz, a szalvéta, az eszcájg, minden kék volt.

A kékfestők miatt.

Valamikor a hatvanas évek végén érkezhetett az első kékfestő a házba.

Kicsiny terítő volt, fehér mintákkal.

Gold gyerekféle volt még, hetedikes, nyolcadikos, nem sokat hederített efféle dolgokra.

Amúgy a lakás sárga volt ekkoriban, narancsszínű főképp, harsány sárga függönyökre emlékezett Gold Jenő, amelyeken vidáman árad be a napfény, de sárga volt az ebédlő hosszú asztala, amelyet Gold Boldizsár saját kezével barkácsolt, tönkre is ment a csuklója belé, akkor még nem voltak fúrógépek, kézzel kellett a csavart, a furdancsot tekerni, és sárga lett a négy pad is mellette és sárga volt a lámpaernyő és sárga az óriási Van Gogh-virág a falon.

Aztán egyszer csak mint több kékfestő tűnt föl a lakásban, került az asztalra abrosznak, lett párnahuzat, függöny és kezdett a mind nagyobb és nagyobb kékfestőkhöz hozzákékülni minden.

Kék lett a Gold lakás.

Aztán egy szép napon a nappali — munka — és hálószobában, ahol az egymásra tett laticelek mellett két rajztábla és két zongora volt — a Gold szülők, a két egyetemi tanár közül egyiknek sem jutott külön dolgozószoba soha —, feltűnt a falon egy hatalmas kékfestő textília.

Egy pávakakast mintázott meg a művész azon. Csuda egy páva volt. Háromszor kétméteres legalább. Kék-fehér virágok százaiból, ezreiből volt kirakva, liliomok, tulipánok, rózsák, margaréták mintája pompázott benne, büszke, rátarti, fönséges, méltóságteljes, gyönyörű kékfestő kakas volt, aki diadalmasan uralkodott mindenek felett.

Gold Jenő, aki nemigen adott a kékfestőre addig, menten beleszeretett a pávakakasba. Gyakran feküdt az ágyon és csak nézte, ámulta a hatalmas kék madarat, amely mintegy megkoronázta az akkor már csupakék lakást.

A tizenhárom, tizennégy éves gyerek persze arra nemigen figyelt föl, vagy inkább nem akart figyelni arra, hogy anyja mind gyakrabban rendezgeti a könyveket, mind több receptet vagdos ki és szortíroz füzetbe, dobozba, mind többször lát neki varrni és mind többet sírdogál mindeközben.

Gold Jenő nem bírta látni, ha sír az anyja, így hát igyekezett nem látni.

Aztán kiállításra kellett menni váratlanul.

Ez nem volt bevett szokás. A Gold szülők — mindenféle, akkoriban, úgy látszik, elkerülhetetlen szövetségi tagságuk folytán — naponta kaptak mindenféle meghívókat, de ezeket a borítékokat általában azon bontatlanul elnyelte ad acta a lépcsőházi szemetesveder.

Kiállításra Gold Jenőt imádott rajztanárja hordta, nem egykor művészettörténésznek készülő anyja.

De egyszer mégis kiállításra kellett menniük.

Kékfestők lógtak a kiállítási terem falán, hatalmas, gyönyörű kékfestők, minták, virágok, és az egyik falon hat darab hatalmas, kékfestő pávakakas, épp olyan büszke, erős, hatalmas.

Ott volt a művész is, aki a kékfestőket csinálta. Művésznő volt, pontosan.

Gold Boldizsár odavitte a hölgyhöz családját. A két gyerek kezet fogott a büszke művésznővel és kezet fogott vele anyjuk is.

Amikor a két asszony keze összekulcsolódott, a falon mind a hat kék pávakakasnak hatalmas villámot szórt szeme hirtelen.

Pár héttel később Gold Boldizsár háromhetes koncertturnéra utazott a Szovjetunióba. Felesége és a két gyerek kikísérték Ferihegyre.

Tavasz volt, éppen szünidő.

Másnap Goldné, született Malovecz Erzsike két hatalmas szatyor festékkel tért haza.

— Meglepjük Misit — mondta cinkosan. — Új rendet csinálunk.

Azzal egy létrával odalépett a falhoz, és óvatosan leszedte a kék pávakakast és összehajtogatta.

Majd szétszedette a pultot, az asztalt, a szobát, szétszedetett mindent, majd összerakta másként, aztán kinyitogatta a festékdobozokat, ecsetet adott gyermekei kezébe és befestett-festetett mindent, de mindent pirosra.

Piros lett a pult, piros lett a polc, piros a konyhaasztal, piros lett a nagykredenc, piros a szék, az ágy, a Lonci nénitől örökölt kihúzható asztal. Gold Jenő szobájában még a fal is piros lett, piros Wallkyddal lett befestve, piros könyvesbolt került rá, épp csak a könyvek, azok nem lettek pirosra kenve.

Pirosban éltek aztán vagy húsz éven át.

Aztán meghalt a zöm, csak a piros maradt.

Aztán kezdődött a festés megint. Mert festeni kell. Mert az élet színes.

De az nem igaz, hogy nem maradt kékfestő semmise. Maradt. Nem is kevés, épp elég ahhoz, hogy Gold Jenőék falusi házának konyhája kék lehessen, maradt kékfestő párnahuzatnak, terítőnek, polcszegélynek épp elég.

Csak a hatalmas pávakakas, az tűnt el örökre.

Igaz, nem is kérdezett rá senki soha, tán el is felejtette mindenki, aki tudott róla egyáltalán.

Gold Jenőnek is csak most jutott eszébe, amikor festette feketére a deszkát, amelynek kopott pirosa alól kikandikált a kék, festette a deszkát a fekete pulthoz, amellyel a sárga konyhát-nappalit kell balanszírozni, mert sárga lesz a szín megint, sárga a frizsider, a tűzhely, a polc, az abrosz, sárga a váza, a kancsó és sárga lesz a függöny mindenekelőtt, amelyen vidáman süt majd át a nap remélhetőn.