Utasfajták

Utazni jó, noha nem nagyon.

Nem nagyon jó, mert nincs otthon az ember, jó viszont, mert hazamehet. Addig jobb híján tanulmányozhatja utastársait.

Mert ahány ember, annyifajta utas.

Említettem talán már, hogy nemrégiben kisebb tanulmányi kirándulással sikerült abszolválnom az idei nyaralást — őseim, pontosabban egyik ősöm földjére, Erdélybe esett családi-baráti mikrobuszozás.

A mikrobusz jó dolog, de veszélyes.

Igencsak össze van benne zárva az ember. Senki sem különülhet el. Mindenki mindenki mellé kerül. Mindenki mindenkivel viszonyba lép. Mindenkinek osztatik szerep. És mindenki közelről tanulmányozható.

Mikrobuszban bölcs ember mai gyerekekkel nem utazik.

Csak olyanokkal, akik már ismerik a dörgést, tudják, mitől döglik a légy, és nem újdonság nekik karón nagy madár.

Legnehezebb persze az ősanya dolga.

A legkönnyebb is persze, hisz csak azt kell tennie, amit máskor is: autót, feszültséget vezetni, kávét, lelket önteni, koldust, villámot hárítani, mindent és mindenkit viselni, tűrni, gyűrni, bírni.

Mindenekelőtt az akaratos, erőszakos, barom ősmostohát.

Ez a szerep nekem jutott ez úton.

Igyekeztem alakítani derekul. Gondoltam, tudatosan jámbor utas leszek.

Már hetekkel, sőt hónapokkal elébb megfogadtam magamban, hogy semmin nem fogom magam idegesíteni, semmit sem akarok látni, sehová nem akarok eljutni ezen a túrán egyetlen célom volt, hogy az épp nagykorú gyerek, aki a világ három földrészének kéttucat országában járt már, még az én életemben eljusson egyszer Erdélybe is.

Miután célomat elértem, tartottam is magamat az előzetes tervhez.

Csöndesen kucorogtam a busz legutolsó sorának legeldugottabb zugában, azon az oldalon, ahol nem volt ajtó, atavisztikus klausztrofóbiámat öt napon át egyszer sem emlegetve föl, egy ízben jutottam pár órára egy sorral elébb, de hát arról nem is álmodhattam, hogy a sofőrülés mellé valaha is fölkapaszkodhassak, az a gyereknek volt természetadta helye.

Fegyelmezetten húztam meg magam, tehát az egész úton, meg-megkapaszkodva egy-egy ursus föliratú medveitalos palackba, nem volt semmi baj velem, mondták is utóbb, hogy jól viselkedtem, igazán nem is gondolták volna.

Igen ám, de egyáltalán nem tűntem ki jó magaviseletemmel.

Kiderült ugyanis, hogy a többiek is hasonló elhatározással vágtak az útnak. Hogy ők visszafogják most magukat, nem akarnak semmit sem elérni, nem akarnak semmit még csak akarni se, viszont jól érzik majd magukat öt napon át, történjék bármi is.

Tudatosan jámbor utas volt például barátunk, aki jó évtizedes amerikai kinnélet után települt haza, és aki életében először járt Transzilvánia tájain, de készült, és így hiába szokott, sőt ragaszkodott évtizedek óta az otthoni ágyhoz, amit csak első osztályú szállodaszobákra cserél hébe-korba föl, hiába fejlesztett ki magában kapitális tisztaságmániát, hiába eszik már időtlen idők óta kizárólag kóser vegetáriánus biokosztot — most úgy határozott, hogy ha már egyszer eljön ide, akkor nem fogja magát zavartatni sem a körülményektől, sem magamagától, ad acta teszi magát, tudatosan jámbor utas lesz erre az időre.

Arcán gyermeki vigyorral szállt be a buszba és ugyanazzal a mosollyal szállt ki öt nap múlva onnan. Útközben óránként kijelentette, hogy minden rendben van, sőt minden jó, néha megkérdezte, hogy a másiknak is jó-e, mert neki nagyon az.

A tudatosan jámbor utas mindent, de legalábbis majdnem mindent megevett, ami elé került, a sajtpiacba is bement, és ketten ki is tudtuk támogatni onnan, még a bárány fejjel is bírt tartózkodni egy fedél alatt, a mititei névre hallgató, félig nyers, félig elszenesedett, szalalkáli ízű birkahúskolbászkáknak pedig kimondottan rajongója lett.

Udvarházban vendégeskedtünk, ahol udvar van és ház, és mindkettő olyan lélegzetelállítón gyönyörű, hogy azt egy fürdőszoba menthetetlenül rontaná.

De a tudatosan jámbor vándornak higiénés viszonyokra egy zokszava nem volt. Igaz, komolyabb céllal nem látogatott toalett helyiséget, mosakodni pedig egyáltalán nem mosakodott.

Mikor egy porció meleg vízzel lavíroztam-lavóroztam a kertbe kifelé, érdeklődte, hogy mit cipelek és mi a szándékom az instrumentummal, mire mondtam neki, hogy ez egy lavór és én ebben meg fogok mosakodni. Kedvesen mosolyogott akkor, de láttam a szemén, hogy csak udvarias, de nem hiszi el.

Ennek aztán meg is lett a konzekvenciája, tudniillik, míg a többieket csak csípték a bolhák, ő a jószágot Pasarétre haza is hozta, úgyhogy most ott van egy szép lakás, sürgősen eladó.

De jó utas volt ő, a tudatosan jámbor vándor, néha-néha már az volt az érzése az embernek, hogy olyan jól mímeli a kedvességet, nyugalmat, derűt, mintha csak valóban belőle fakadna.

A tudatos és a természetesen jámbor utasnak vegyüléke volt elmérnökösült, üzletemberesült barátunk, akiből derű sugárzott mindvégig az úton, szinte felüdült egy-egy templomtérbe lépve és alig tudta elnyomni az öröklött értelmiségi érdeklődést magában.

Később rájöttünk, hogy kiegyensúlyozottságának mi a titka: négy napon át nem telefonozott.

Könnyű dolga van annak, aki eredendően nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs, annak nincsen elhatároznivalója, egyszerűen csak hozza magát az útra. Csak lányok tudnak ilyenek lenni, mint például volt a hatásom alatt szenvedő nagyobbik gyerek, vagy a tudatosan jámbor barátunk asszonya, aki nem tudott indulni velünk, de este fölszállt a vonatra, és ott meggyógyult inkább, mintsem, hogy lemaradjon.

A természetesen jámbor utasokkal az a baj, hogy oly jók, hogy alig lehet írni róluk.

Persze ahol nyolcan vannak, ott már lennie kell egy „zsidónak” is.

Most a sok jámbor között a demonstratíve utazóra jutott ez a megtiszteltetés. A demonstratíve utazó mindent nagyon csinál, nagyon alszik az úton vagy olvas nagyon, nagyon megy az utcákon, nagyon megnézi a dolgokat, aztán amikor rászólnak, akkor nagyon megsértődik, nagyon meg van a véleménye, de ezt nagyon nem mutatja.

És hát ott volt persze a főutas, a nagykorú kisgyerek, aki jelen állapotában a múlttalan utasok közé tartozik. Mulatságos dolog múlttalan gyereket vinni Erdélybe, ahol semmi, de semmi más nincsen, csak a múlt. A gyereket most nemigen érdekli semmi, ami volt, ami múlt, aminek már csak nyoma van. Amikor tizenhat éves korában kezébe adtam egy tizenhat éves gyerek századfordulón írt naplóját, mondván, hogy érdekes, azzal tolta el, hogy lehet, hogy érdekes, de poros, ő pedig poros dolgokhoz nem ér. Az újat szereti, a csillogót. Még nem tudja, hogy csak az az érdekes, ami poros. Hogy a poros dolgokat le lehet porolni. Még nincs szeme az időre. Azt hiszi, a van az érdekes.

Nem baj az. Eljön az ő múltja is egyszer úgy is. Az ablakon még ritkán figyelt ki — általában ki ritkán figyel —, de például Segesvártól azért meglepődött már kicsinyt.

Egyszer majd leveszi a fekete szemüveget és körülnéz a világban, egyszer majd kihúzza füléből a dugót és bele is hallgat abba, egyszer majd — miután tizenhetedszer is összetörte magát — kereket old lába alól, és sétára indul az utcán, mélázva nézi a házakat, beles a kapualjak homályába és szóba elegyedik még az olyan poros, elhasznált, semmirevaló öregemberekkel is, amilyenek mi leszünk majd akkor — ha csak már nem vagyunk azok ma is.

Jó dolog utazni tehát.

Megismerhetjük társainkat és megállapíthatjuk. hogy többé-kevésbé olyanok, mint amikor nem utaznak.

Így aztán aki egyet utazik, az utána kettőt-hármat megspórolhat magának nyugodtan.