Kész a leltár

Nehéz dolog költőnek lenni — nagy költőnek persze, megmaradónak.

Épphogy meghal az ember, azt hiszi már, hogy békiben hagyják végre, de nem, akkor kezd el csak igazán élni szegény, ami életében alig fordult elő, kezdenek foglalkozni vele, kezdik számba venni nem csupán műveit, verseit, prózai írásait, cikkeit, apróbb jegyzeteit, de leveleit, cédulkáit, villamosjegyre firkantott telefonszámait, akkor kezdik csak lesni, figyelni, vesézni őt, szépen lassan publikus lesz életének minden éve, hónapja, napja, órája, perce.

Borzasztó dolog költőnek lenni.

Itt van például — a nem szegény! — József Attila esete. Mindannyian tudjuk, hogy életében utolsó és legszebb kötetéből tucatnyit sem vásárolt meg az úri közönség. A vonat óta mintegy ötezer cikk és több mint 100 önálló könyv jelent meg róla. Ez idáig.

Nem hiszem, hogy valaha is élt volna magyar ember, akinek élete ilyen részletességgel állna az utókor előtt.

Borzasztó dolog költőnek lenni.

Borzasztó és persze mégis gyönyörű.

Hisz a költő, az ilyen költő nem csupán helyettünk írja a verset, de helyettünk éli az életet is. Az említett szerzőnél pedig e két ténykedés, az írás és az élés köztudomásúlag, ad abszurdumig víve volt egy — az éléshez értve persze a halált is. Így, ilyen szétválaszthatatlan egységben tárgyalja, elemzi József Attila művét és életét Szabolcsi Miklós monográfiája, amelynek most jelent meg az utolsó, negyedik kötete.

Két nap alatt olvastam el az egészet, kihagyogatás nélkül mind az 1015 oldalt.

Úgy olvastam, mint egy regényt.

Tehát úgy olvasható. Tehát az. Csak ezt a történetet nem a fantázia szülte, hanem valami sokkal kiszámíthatatlanabb, szeszélyesebb, elképesztőbb, drámaibb, tragikusabb dolog — a való.

Az e századi való.

Nem vagyok irodalmár, isten őrizzen attól, sőt — mi tagadás — az irodalmároktól kifejezetten ódzkodom, ha olyikat szeretem is, akkor sem azért, mert irodalmár az illető. Nem szakemberként referálok tehát a könyvről, hanem mint egyszerű, civil olvasó,

A Kész a leltár — akárcsak a sorozat első három kötete — a teljesség igényével készült. Szabolcsi a költő mindenségét akarta könyvbe venni — és úgy gondolom, sikerült is elérnie szép célját. Ami hiányzik, kérdésként itt van az is.

Az ezernyi oldalon József Attila 1930 őszétől 1937. december 3-ig terjedő életszakaszának szinte minden napjáról tájékoztatást kapunk, mindenkiről szó esik, aki vele kapcsolatba került. Mindenkiről és mindenről dokumentáltan tájékoztat Szabolcsi, honoráriumokról, albérletekről — valamennyit meg is nézi a szerző —, betegségekről, és persze taglaltatik a könyvben kivétel nélkül valamennyi ezen időszakban íródott mű, nagy vers és rövidebb, minden tanulmány, cikk, szöveg.

Nem maradt említetlenül senki, aki a költő életében és halála óta máig bármi érdemlegeset József Attiláról írt. Ki egyetértőleg idézve, kivel vitázva, de minden kolléga bekerült a könyvbe. Tulajdonképpen társszerzői is vannak a monográfiának: számos nagy elemzést egy az egyben emelt be Szabolcsi, legtöbbet talán Beney Zsuzsától, Horgas Bélától, Levendel Júliától, Németh G. Bélától, Szilágyi Pétertől, Szőke Györgytől, Tamás Attilától, Tverdota Györgytől és Petri Györgytől.

Nem dolgom nekem azt megítélni, hogy „jobb” tanulmány, kötet készült-e vagy íródik-e majd József Attiláról, a költőről, művéről, valamely korszakáról, vagy egyebéről — de ennél teljesebb aligha. A könyv értő olvasásához nem kell tolmács — nem az irodalmi belterj tolvajszlengjében, hanem magyar nyelven íródott az ugyanis. „Az elbeszélés diskurzusának reprezentációesztétikai szempontú alakítása lényegében megszünteti a jelölés denotatív formáit, s helyette olyan receptív világot revelál, amely lehetséges jelentések exemplifikált hermeneutikus diskurzus-eklektikájának tekinthető “ — nos efféle megnyilatkozások viszonylag ritkán fordulnak Szabolcsi munkájában elő. Szabolcsi magyarul ír, ahogy az az ő családjában szokás nemzedékek óta.

Ezért is letehetetlen ez a tudós monográfia, meg persze másért is.

Újra és újra megdöbben az ember azon, hogy József Attila versei, sorai, élete, sorsa milyen mélyen, szervesen és kiszakíthatatlanul ivódtak be három magyarul gondolkodó és magyarul érző nemzedék idegeibe. Még ma is, a Nagy Feledések Korában, amikor még Ady is mintha halkabban lenne jelen, József Attila elevenen él. Az évezred küszöbén sem múlik év anélkül, hogy ne jönne könyv róla, vagy éppen most testvéréről, de hát az is csak ő.

A magamfajta — alighanem százezred magammal vagyok ezzel így — persze túlnyomórészt, nyolcvan százalékban már ismert tényeket, problémákat, verseket és elemzéseket olvashat e könyvben. De így együtt, újra- és egybeolvasva borzongató újra és újra az egész, és az utolsó évbe és annak verseibe, újra és újra belebolondul, aki belenéz. Így, együtt, így töményen, e „nagyregényben” egy kicsit minden más dimenziót kap, kitisztul, megvilágosul.

A kommunistaság például, amelynek kisebb könyvtárnyi irodalma van, Szabolcsi összefoglalása után — azt hiszem — végleg elrendezhető: a fenébe a részletekkel — mindenben, mindenben Neki volt igaza.

Vagy itt vannak az orvosok például. Aki elolvassa e kötetet, az többé szerettét, rokonát, fiát, anyját vagy magamagát, ha nagy a baj, orvoshoz aligha viszi. A pszichológusokról, pszichiáterekről már ne is beszéljünk. Belepiszkálnak, kotornak az emberi sebbe, kasszíroznak, és aztán ellökik a beteget maguktól: „Pardon, nem tudunk segíteni mégse.” Aztán amikor ebbe — na jó: ebbe is — a beteg belehal, akkor előkotorják a leleteket, a zárójelentéseket, a szigorúan bizalmas teszteket, és pénzt csinálnak azokból.

De hát a könyv lapjain fölsorakoznak és éles fénybe vonva sorakoznak föl a József Atilla-panoptikum immár örök figurái, a nagy költő-kicsinyes ember Babits, a nagyságot már akkor tudó férfias barát. Nagy Lajos, a cinikusan szerető Kosztolányi és persze Illyés, akinek értékelését bátran bízhatjuk rá az olvasóra.

Mindenki itt van e könyvben körötte, mellette és persze túlnyomórészt alatta.

Mindenki itt van a bántott ember körül. József Atilla bántott ember volt.

Volt oka sértődésre épp elég. De hát kinek nincsen? Ki nem maradt ki már névsorból, díjból, konferenciából? De Szabolcsi könyvét elolvasva ráérezhetünk, hogy sokkal nagyobb bántásról van itt szó.

Arról van itt szó, hogy ebben a században az ember bántva lett. Ezt élte-írta-halta meg József Attila mind közül a legszebben és legigazabbul.

Nem kell hozzá nagy jóstehetség, és nem kell hozzá irodalmi berkekben járatosnak se lenni, hogy megjósoljuk: a szakma egy részétől, mindenféle szövegkutatóktól, textúrázóktól nyilván fanyalgás vagy elhallgatás lesz reakció, reflexió a könyvre. Természetes dolog ez, minden szakma ilyen.

Nem baj az.

Szabolcsi Miklós attól még boldog ember kell legyen.

1937. január 13-án, amikor gimnazistaként ott ült a Magyar Színházban, ahol Thomas Mann olvasott fel, és ahol József Attila nem olvasott fel, de ahol egyértelműen a költő volt az események középpontjában, ahol mindenki, maga a nagy mesélő is az újra bántott költővel és annak persze bánthatatlan versével foglalkozott, ekkor került József Attila bűvkörébe Szabolcsi.

Hatvan év telt el azóta. Hatvan éve olvassa, gyűjti, kutatja, írja és vitatja — gyakran magamagával is — József Attilát. Hatvan év munkája van ebben a négy, egyenként ezeroldalas kötetben. Amely elkészült. Hány és hány magyar értelmiségi otthonában lapul vagy tornyosul cédulával telirakott dobozok tucatja, hány és hány nagy ívű tervből lett pár cikk vagy résztanulmány csupán, hány és hány nagy mű, regény, monográfia maradt félbe-szerbe vagy még úgy se tán.

Szabolcsi Miklós munkája, melyre életét tette föl, elkészült.

Furcsa érzés lehet, nem is rossz talán. Hogy valami elkészül annak dacára, hogy az ember egész életében azt csinálta.

De az ő leltára még sincs készen. Nem csupán azért, mert tanítványai — akik, nagy szó ez is, vannak — várják még szavát, de tartozik egy könyvvel, amit csak ő tudhat megírni nekünk: egy nagy magyar értelmiségi család, a Szabolcsi család históriájával.

Jó munkát. Tanár Úr! (Akadémiai Kiadó.)

Bächer Iván