A Giero

Pár hete már megénekelték e lapban a Teret.

A világnak hírhedett zenészéről nevezett tér a derék pesti zsidóság meglehetősen jellegtelen helye volt egykoron, ahol a Japán Kávéház és a Zeneakadémia között alig volt valami, pár autósbolt csupán, egy benzinkút, és egy szép szoborral ékes szökőkutacska, amely aztán a 10. számú hatalmas ház udvarába menekült a viharzó Ady-szobor elől.

A Liszt Ferenc téren legfeljebb a terézvárosi búcsúk idején támadt némi élénkség, de annak zártával újra szebb napokra emlékező öregek, muzsikusok, főiskolások, koncertre, könyvesboltba, könyvtárba igyekvő szolid népek inkább átmenő, mint tartózkodó helye lett a tér.

Mostanra azonban minden más lett itt hirtelen.

Most egy-egy nyári szombat estén fülsiketítőn zúg, zsong, reng a tér, százak ülnek a kitett asztalok mellett, székeken, padokon, kövön, füvön, egymáson és a rémes görcsbe öntött Liszt Ferencen.

Egyetlen hatalmas zsivajgó szabadtéri kocsma ez, ahol a megjelenés talpig feketében és mobiltelefonban képzelhető el csupán.

A tér terjeszkedik, újabb és újabb helyek, sörözők, kafék és teraszok nőnek rajta. A pesti — és még inkább budai — aranyifjúság találkozó, és társas helye, a jelen és a jövő tere lesz e tér, ahonnan — nem nehéz jósolni — kiszorul pár év múlva minden méla őslakó.

Az ifjúság, az erő, az üzlet, az akarás, a lendület tere a tér már ma is.

Ilyenek itt a helyek is, fiatalok kezében virágoznak, terjeszkednek és persze jól mennek a sörözők, a pizzázók, a kafék.

Ám alig pár méterre a tértől, a pesti bőrösök egykori — Szerecsenről Paulay színidirektorra magyarosított — utcájában egészen más hely búvik meg szerényen — a Giero.

Egy igazi családias hely.

Bejárata előtt nem csikorognak a dzsippcsodák, lépcsején nem ereszkednek alá légpárnás, fekete műleányok, megbízható bérgyilkosok, gyors szavú reklámfilmesek.

Ide idevalósiak járnak.

Mert ez egy családias hely.

Családi kézben van, család munkálkodik benne.

A Giero két, külön lejáratú helyiségből áll. Ki akarták verni közöttük a falat, de az olyan vastagnak bizonyult, és annyi volt benne a cső, hogy nem bírták kiverni.

Az étkezőrészben főznek, kiszolgálnak a lányok, a két testvér Jutka és Gizi, a fal túloldalán a söröző pultja mögött pedig ott áll a mama, a mindig csöndes, mosolygós Margitka. A két helyiségben, illetve a két helyiség között szorgoskodik, beszerez, besegít, felszolgál, rohangál, lépcsőzik ide, oda, de legalábbis itt van a család többi tagja is. Gyula, Giziké férje, Jutkáé a Pisti, ez utóbbiak két szép szál fia, a kis Pisti meg a Béla, akikbe igaz zenészvér szorult, az egyik a Rácz Aladár-versenyen elsőnek cimbalmozta föl magát, a másik meg csudásan danol — de hát kinek kell itt magyar zenész.

Itt vannak, de legalábbis betérnek a többiek is, vők és sógorok, atyafiak, menyek, barátok, ismerősök, cimborák.

Mert ez egy családias hely.

Egy ilyen szép, nagy, ám összezárt családban persze előadódnak konfliktusok is, de hát a törzsvendég kezében nem is rebben a kanál, ha valami éktelen ordítozás támad néhanap, a törzsvendég tudja, hogy ez egy családias hely, és melyik családban ne fordulna ordítozás elő.

Az egész társaságot vigyázza a söntés felett lévő hatalmas fotográfiáról egy komoly, szép arcú férfiarc. Ő Giero, Margitka fiatalon meghalt ura, aki zenész volt, jó zenész. Az Ipoly partjáról, Balassagyarmatról való családot szegénység, nehéz sors és olykori üldöztetés fogta össze — Giero édesapját Auschwitzban ölték meg.

A családiasság sugárzik a vaskos falakból. Itt mindenki mindenkit ismer, ide törzsvendég jár, csupa idevaló nép, foglalkozás szerint vegyes: nyugdíjas, muzsikus, újságíró, liftkezelő, bélyeggyűjtő, diszkókirály, ingkészítő, könyvesboltos, diák — de lélekben rokon: megülő, csöndes, sokra nem törő, keveset becsülő nép.

Kora délutánonként gimnazistákkal telik meg a kocsmarész, néha húszan, harmincan is összejönnek itt, és köszönéssel múlatják az időt.

A fiatalok ugyanis szünet nélkül köszönnek. Nem is igen csinálnak mást, csak köszönnek.

Ha érkezik egy új fiú, akkor az indul körbe szépen, a fiúkkal rituálisan kezel, kifordított jobb kézzel kulcsol, egyet csavarint, aztán összetapsol, aztán újra kulcsol, az egész nem tart tovább fél percnél, de húsz jelenlévő esetén — mert szigorúan mindenkit köszönteni kell — már megy vele az idő, arról nem is szólva, hogy a lányoknak csók jár, orcára, nem is egy, de három, soha nem több, de soha nem kevesebb, egy jobbról, egy balról és megint csak jobbról egy. Miután ezzel végez az érkező, bedob egy kólát, a pubertáltabbja egy pofa sört esetleg, és már kerekedhetik is föl, már kezdheti is az elköszönést, ha nem akar elkésni nagyon.

Így tölti idejét a Gieróban az ifjúság, nem túl hasznosan, de legalább ártalmatlanul.

Dél körül föltünedeznek az idősebb korosztályok képviselői is.

Az étkezőben a közeli hivatalok, boltok dolgozói, divatcsarnoki népek ejtenek ebédet, a koszt jó, olcsó és házias, majd mindig van sztrapacska, sólet, vagy másvalami jó, persze néha, nagyon-nagyon ritkán előadódhat valami hiba, kicsinyt több lesz a pörkölt alatt a zsír, vagy összetapad a tészta, de hát épp ettől lesz az egész olyan, mintha csak otthon ennék az ember.

Ebédidőben, vagy kora délután benéz már Zoli is, a legendás együttes egykori dobosa. Liszt téri őslakó, aki csak megnézi, mi van, aztán siet is föl a mamához. Vagy máshova.

Megérkezik néha Gyuszi is, az író. Margitkának kezet csókol, leveti kabátját, leteszi kis kofferjét, finom tollat, gusztusos füzetecskét vesz elő, megigazítja nyakkendőjét és megírja tizenhét flekken posztmodernben, hogy lejött a Gieróba, Margitkának kezet csókolt, levetette kabátját, letette kis kofferét, finom tollat, gusztusos füzetkét vett elő, megigazította nyakkendőjét és írni kezdett, aztán elpakol Gyuszi, kér egy pohár seritalt, utcán át hozat magának az étteremből egy orjalevest, sok tésztával, cupákos hússal, mustárral, tormával, a levesbe saját kezűleg tördeli a csípős paprikát, soha nem tesz bele pépet, krémet, nem, csakis igazi, szárított paprikát tördel bele, megeszi a levest, aztán újra előveszi a kellékeket és megírja ezt is.

Aztán megérkeznek a könyves lányok is, Betti, Edit, Ági, Andrea és a többiek a boltból, leülnek és beszélgetnek a könyvekről, hisz mi másról is beszélgethetnének, mint a könyvekről, akik hűségesek és jók, akiket nem lehet megunni, és akikben nem lehet csalódni soha.

Délután, pontban négy órakor aztán letakarítják a pult melletti nagyasztalt — ha idegen ülne ott, azt udvariasan másikhoz helyezik — és miután megérkezett mindenki, kezdetét veszi az ulti.

Komoly dolog ez, nem szokás zavarni, általában nincsenek is sokan ilyenkor, csak estefelé élénkül meg a hely újra, munka végeztével sört bedobó családfők ugranak be, titkos és kevésbé titkos légyottok esnek meg sebesen, és persze visszatérnek a törzsvendégek is, a család tagjai, Zoli, Erzsi, mindenféle hírlapírók, néha a még boltzárás után a könyves lányok is, ha még nem beszélték meg a könyveket eléggé, hisz oly sokfélék a könyvek, sokfélék és persze egyforma mind, vannak fiatalok és öregek, drágák és könnyen megszerezhetők, újak és agyonhasználtak, titokzatosak a könyvek, és persze nevetve átláthatók, hiába, ilyenek a könyvek meg olyanok, vég nélkül lehet a könyvekről beszélni.

Este jönnek mások is aztán, környékbeliek, szomszédos utcában lakók, értelmiségiek és értelmesek, egyszerűek és egyszerik, egyszóval mindenféle népek.

Csak egy dolog nem fordulhat elő soha: hogy valaki a Térről, hogy valaki téri tévedjen a Gieróba bele.

Két külön világ ez, nincsen keveredés.

Bizony előadódik, hogy egy-egy szombat este, mikor dübörög a tér, amikor ezrek és ezrek esznek, isznak és mindenekelőtt költenek, amikor a felszolgálók alig győzik már a munkát, amikor a tulajdonosok bátran szőhetnek újabb és újabb álmokat odafenn, akkor odalenn a Gieróban egyetlen egy vendég nem sok, de annyi sem időz.

Gizike ül egyes-egyedül a pult mögött, egy szódát kortyolgat, és azon tűnődik, hogy miért ilyen furcsa a világ, miért ilyen furcsák az emberek.

Feje fölül a képről fanyar, épp-hogy-mosollyal nézi őt a papa, aki persze tudja már a választ erre is.