Népszabadság, 1998. június 13.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Kétféle az ember.
Az egyik jár konditerembe, a másik nem fordult ott meg még soha.
Átmenet nincs. Hogy valaki lenéz hébe-korba, olyan nincs. Csak én. El- elkísérem ugyanis a gyereket szkvassolni. Szkvass pedig mindig olyan helyen van, ahol konditerem is üzemel.
A szkvass egy idő után untat, általában odébb óvatoskodom, és ámulok.
Fantasztikus dolog egy konditerem.
Mindenekelőtt: a szag. Az valami penetráns.
Nem lenne ez érdekes, ha nem agyonmosakodott, tetőtől talpig összeszprézett, finnyás ifjaknak lenne helye ez.
De az övék.
A fiatalok, akik elhúzzák orrukat, ha harmadik szomszédban szalonna sül, fizetnek azért, hogy egy-két órán át tömény hónaljszagot szíjanak. Igaz — az időt serénykedéssel töltik el.
A konditeremben senki meg nem áll.
Mindenki mozog, akár a gép. Pontosan úgy, mint a gép.
Van — külsőre egészen értelmesnek látszó — kondizó, aki húsz percen át egy vészfékszerűséget cibál. És nem veszi észre, hogy rég megállt.
Szánalmas látvány a sehovamenő.
Ez eszét veszejtve lépdel, de a sehovamenő-gép kibabrál vele: hiába fut, hiába izzad, egy tapodt nem sok, annyit sem halad a rajta talpaló.
Ott van aztán a cikliző. Ki pénzéért az egy-kereke-sincsen bicikli pedálját tapossa. Őt sem zsenírozza, hogy — hiába teker — nem jut tova.
Itt mindenki valami olyant tesz, aminek nincsen értelme. Ráadásul ezért még jó pénzt fizet is.
Elmaradhatatlan zuga a konditeremnek a szolárium.
Természetes dolog ez, akár az augusztusi fagy vagy a decemberi dinnye. Hólyagos pofával virulni télvíz idején.
A szolárium lényege: mutatni, a természetnél is van hatalmasabb úr. A pénz.
A naphoz egyébiránt annyi hasonlatossága van, hogy egyként kapni rákot ettől is, attól is — csakhogy a szolárium a napnál többet ér, hisz fizetni kell érte.
A konditerem szomorú hely.
Itt nincsen nevetés, huncut mosoly. Nincsen ugratás, linkség, játék.
Mindenki halál komoly.
Persze: ha már ennyit fizetett érte, nem fogja elhülyéskedni a dolgot.
Amire itt mindenki ügyel, az a hacuka.
Agyontaposott kínai tornacsukát, százforintos, boltban hárompárjával vett kalucsnit, békebeli fekete klottot itt keresve sem találsz. , .
Minden márkás, fényes, suhogós.
Vaskos hirdetési újság telne meg, ha a hátakról, keblekről, fenekekről leesnének a betűk. Itt nincs csevegés, locsogás, csacsogás.
A konditeremben mindenki maga van. Mindenki magában ténykedik, magával foglalkozik, és maga nézi magát meredten.
A konditerem falát plafonig tükör borítja.
A kondizó — meglehet, egészségesnek, sőt néha értelmesnek tűnő lény — miközben húzkodja a vészféket, tapossa a cikli pedálját, megy egy helyben sehova, mindeközben szakadatlanul, fáradhatatlanul nézi magát.
De megfigyeltem olyat is, aki nem is csinál semmi mást, nem is húzkod, lépdel, teker, csak áll a tükör előtt, és úgy nézi magát tétlenül, szótlanul tizenöt percen át.
Aztán fejéhez kap, és bólint nagyot: „Megvan, a kutyafáját! Én vagyok az.”