Igen, szétkenik

Van olyan kórház, ahol az intenzív osztály mindegyik betegére egy diplomás ápoló plusz egy szakápoló jut, és ha az orvosnak négy beteget kell megvizsgálnia, akkor az négy átöltözés, négy kötény és négy pár kesztyű, meséli egy magyar ápoló, aki tizenöt éves szakmai tapasztalatával Bécsben talált munkát magának, és azóta is egyhuzamban csodálkozik. Szerinte a bécsi kórházakban folyamatosan dezinficiálnak, kézfertőtlenítő és kézmosó mindenütt kéznyújtásnyira van, a labor és a műtő padlójáról pedig enni is lehetne akár. A takarítást erre specializálódott külső vállalatok kiképzett dolgozói végzik szigorú előírások alapján, a kórházak pedig a legmegbízhatóbb ajánlattevőt választják ki, nem pedig a legolcsóbbat, legalábbis az adatközlő szerint. Az újonnan felvett beteg megkapja a vackát, de nem hever rögtön bele, jön ugyanis két markos legény, a nyoszolyát úgy, ahogy van, leviszik a központi mosodába, ott eltávolítják belőle az ágyneműt, a fémvázat pedig egy e célra konstruált gépely megragadja és irgalmatlanul lefertőtleníti. Ezt követően frissen mosott, steril ágyneművel látják el, és visszaszállítják oda, ahonnan érkezett.

Magyarországon viszont egy nő azért kapott súlyos kórházi fertőzést, mert órákon át nem cserélték le azt a szennyezett pelenkát, amelyet egy műtét után raktak rá, s így végül a saját ürülékében lévő enterococcus faecalis baktérium fertőzte meg. Hasonló rémtörténetekből a Direkt36 szekérderéknyit tud felmutatni, nyilván annak tudatában, hogy ebbéli igyekezete hazaárulásnak minősül, és annak megfelelő retorziókat vonhat maga után. Egyébként is ez olyan tárgykör, ami az úri társalgásba be nem illeszthető, amivel a finom lélek nem foglalkozik, hanem elnéz fölötte, az orvostársadalom pedig azért nem vesz róla tudomást, mert avval a betegeket úgy elriasztaná, hogy a továbbiakban a gyógyszereiket se mernék felíratni. Arról pedig, hogy egy nagyobb egészségügyi intézményt, pláne kórházat száz méternél jobban megközelítsenek, szó se lehetne többé. Nyilván nem véletlen, hogy az utolsó olyan magyar orvos (és egyben egészségügyi miniszter), aki a nyilvánosság előtt e tárgyban megszólalt, Kásler Miklós volt, aki a kinevezése utáni első interjújában azt mondta, hogy a kórházi fertőzések kérdését gyorsan meg kell oldani. Később aztán nyilvánosságra hozta a módszert is: a Tízparancsolat betartásával, ami gyakorlatilag minden súlyosabb betegséget megelőz.

Káslernek e tekintetben bizonyos fokig csakugyan igaza volt, avval a pontosítással, hogy a Tízparancsolatot mindenekelőtt kormányzó urunknak kéne betartania, ha nem is mindet, a hetediket feltétlenül. Azt, hogy ne lopj. Evvel a kórházi fertőzések problémája egy csapásra oldódna meg, a továbbiakban jutna pénz takarítókra, felmosórongyra, tisztítószerekre és más efféle luxusra, aminek a mostani egészségügy fájó hiányát szenvedi. Más kérdés, hogy ő és bandája valójában nem annyira lopni, mint inkább rabolni szokott, de hát az isteni törvények megfogalmazójának az effajta finomságokkal nem volt érkezése foglalkozni.

Be kell látnunk, hogy az egészségügy fenntartása önmagában véve is luxus, a nyugat-európai színvonalú egészségügyé pedig eszelős luxus, amit egy aprócska közép-európai ország, bármily zseniálisan vezetik is, ma még nem engedhet meg magának. Majd huszonöt, ötven vagy ötszáz esztendő múltán, amikor a mostani bölcs kormányzati munka termése beérik, majd akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán, de hát evvel amúgy is valamennyien tisztában vagyunk.

Nyafogással nem jutunk semmire, ehelyett takarítani kéne inkább, mármint a kórtermeket, a műtőket, sőt a vécéket is, amihez persze takarítószemélyzetre volna szükség, az meg nemigen van. Egy önmagát megnevezni nem kívánó orvos szerint, ha az ember bemegy egy kórházba, legelőször is a gyógyintézet nyilvános klotyóit vegye szemügyre, és győződjön meg róla, hogy szappan, kéztörlő, kézfertőtlenítő és kellő tisztaság van-e. Ha nincs, akkor forduljon ki onnan. Bölcs tanács, viszont ezen az alapon csaknem valamennyi magyar kórházból ki kéne fordulnia. Mások szerint az elfogadható higiéniai színvonal eléréséhez a takarítószemélyzet mostani létszámának a többszörösére volna szükség, mármint szakképzett kórházi takarítókból, olyan pedig nálunk nincs, nem volt, és el se képzelhető. Magyarországon a kórházi takarításhoz sem végzettségre, sem tapasztalatra nincs szükség, egyik takarító tanítja be a másikat, úgy, ahogy tudja. Valamennyien alulfizetett, aluliskolázott emberek, nincsenek megfelelően kiképezve, noha a szakszerű fertőtlenítéshez egész sor higiéniai szabályt kéne ismerniük. Különben csak szétkenjük a baktériumot az egész kórházban, mondja egy segédápoló, aki korábban takarítóként dolgozott.

Igen, szétkenik, az eredmény pedig ennek megfelelő, de valójában a kórházi gyakorlat a higiéniával összefüggő elemeinek a zöme ebbe az irányba mutat. Van olyan gyógyintézet, ahol az alapbetegségén kívül kórházi fertőzésben is szenvedő (tehát kevéssé tetszetős látványt nyújtó) beteget nem helyezik át egyfős kórterembe, hanem eltakarják egy paravánnal, nyilván azért, hogy a körlet esztétikai színvonala csorbát ne szenvedjen. Némelyek szerint azért van ez így, mert a koronavírus-járvány lecsengésével a fertőzéstől való félelem az egészségügyi személyzetből is kikopott, ezért aztán a kézfertőtlenítők adagolói sincsenek újratöltve, hogy a többiről már szó se essék. (Ha már itt tartunk, ezer ápolási nap alatt a magyar kórházakban mindössze 7,4 liter alkoholos kézfertőtlenítőt használtak el, míg a sor másik végén álló országokban bőven ötven liter felett fogyott. Az uniós átlag húsz liter.) Még annyit, hogy száz kórházi ágyra nálunk negyvenhárom nővér jut (némely avatottak szerint ennél jóval kevesebb), Angliában viszont kétszázhetven.

Korombeli ismerősöm mondja, hogy kórházba legközelebb akkor kerül, ha a gyógyító intézmény lopva becserkészi őt, ráveti magát és lenyeli. Jómagam futócipő vásárlásán gondolkodom.