A költözködőrém

Kétféle az ember.

Az egyik költözködik, a másik marad.

Az egyik egy-két-ötévente Expresszre kap, karikáz, vagdos, telefonoz, vizitál naponta hat helyen, spekulál, mérlegel, megbeszél, aztán indul szerezni csempét, lapot, kezd mesterekkel pörölni, fest, mázol és adósodik, aztán dobozt szerez, csomagol, pakol, poharat szélsebesen burkol papírba, ügyel, hogy a könyvesdobozban hézag ne maradjon, még hetekkel, hónapokkal később is álmából riad a dobozról tépett ragasztószalag reccsenésére, a költözködő szokva van hetekig két zoknival, két gatyával élni, laticelen aludni, szokva van költözködni tehát, sőt.

Aztán persze minden költözködés után fogadja, hogy ő többet innen a büdös életben sehová.

Aztán eltelik egy-két-három év és valami furcsa, megmagyarázhatatlan hiányérzet lesz úrrá a költözködőn, a gyerekkel kiabálni kezd, az asszonyt hanyagolja, rákap a szeszre.

Aztán vesz egy Expresszt.

Ilyen a költözködő. Költözködik. És ebben nem akadályozhatja meg sem isten, sem ember, még a költözködőrém sem. Nem a legfrappánsabb e szó, jelölni a pesti ember eme speciális alfaját. Nem bírtam ötölni jobbat, a költözködésrém pontosabb lenne, de csúf az is.

A költözködőrém nem költözködik. Ő mások költözködését — önként, érdek nélkül, ám vehemensen — akadályozza.

A költözködőrém igen szapora jószág, tenyészik szinte kivétel nélkül minden pesti házban. Ha nincsen költözködés éppen, akkor alig vehetni észre, épp úgy viselkedik, mint más lakó.

De ha eljön a péntek este, és a kapu elé költözködést jelző táblácska kerül, foglaló — szék, kuka, idegen autó, akkor a rém szolgálatba helyezi magát legott.

Éjszaka ellopja a táblát mindenekelőtt. Másnap aztán, mikor a teherautó befut, és a szakemberek kiékelik a kaput, ő ott terem és rúgja ki az éket azonnal.

Hangja ekkor fut végig a házon, mint háton a hideg:

— A kaput tessék bezárni!

— No, de drága asszonyom. Költözködünk — mondja a költözködő erre.

És akkor először hangzik el a rém két mondata közül az egyik:

— Az engem nem érdekel!

Aztán, amikor a költözködő bemászik a liftbe, pontosabban begyömöszöli oda, egy hintaszék, egy állólámpa, tizenhárom doboz könyv, és húsz üveg almakompót közé és kezével éppen nyomja a gombot odafönn, mert az ajtót persze nem lehet becsukni, akkor szárnyal a rém másik mondata:

— Ez nem teherlift!

Erre a még nem rutinos költözködő általában kiszól a kompotok közül:

— Miért, van itt teherlift, asszonyom?

— Nincsen.

— Hát akkor hogyan költözködjünk?

— Az engem nem érdekel!

Persze az ember ezt már csak fölmentében hallja, hisz költözködni muszáj, jönnek-mennek az emberek a pakkal, a költözködés nem tréfadolog, a költözködő költözködik és megszokja, hogy mindvégig üvöltenek a fülébe, a liftet áramtalanítják hébe-korba, a rendőrség kivonul és a rém cikázik föl s alá szirénázva, fáradhatatlanul, de hiába, végül valahogy mégis csak elköltözik, aki költözik. És a költözködés miatt nem is igen ügyel a rémre.

Elsodorja a rémet a költözködés heve.

Csak hónapokkal, évekkel később, amikor fölhozzuk már neki a kenyeret, és száradt sajtot viszünk a papagájának és megülünk nála a konyhai hokedlin, akkor ébredünk rá, hogy a költözködőrém egy szánandó, esendő ember csupán, aki nem bírja, ha fölborul a rend, aki retteg, ha az ő kis házába, otthonába, nem úgy van, mint lenni szokott, aki félelmében támadásba lendül, hátha úgy megússza talán, mert megfogadta rég, hogy ő nem hagyja magát, mert tudja ő, hogy mindig így kezdődnek a dolgok, ide-oda menéssel, hurcolkodással, idegenekkel, marcona férfiemberekkel, aztán már kész is a baj, elveszik a dolgokat, elkezdenek lőni, és már terelik is az embert elfele, vagy a pincébe le, a jobbik esetben.

Bächer Iván