Egy építész emlékezete

A Sváb-hegy tetején akadt dolgom a minap.

Végeztével a tetőről gyalog indultam alá.

Rég jártam erre, s mi tagadás, most kissé lepetten szemléltem az azóta támadt építészeti robbanást.

Ekkor eszembe jutott valaki.

Amikor anyám haldoklott, hetente fölhívott egy rekedt, köhögős hang, érdeklődött és sírt, és azt hajtogatta, miért nem jöttünk többet össze, miért nem beszélgettünk. Aztán anyám halála után is rendszeresen telefonált, köhögött nagyon a telefonba, mondta, hogy most éppen beteg, de amint meggyógyul találkozunk és dumálunk végre egy nagyot.

Mert dumálnunk kell, muszáj.

Párkányi Mihálynak hívták a telefonozót. Elsős gimnazista voltam, amikor először láttam. Építész anyánk vitt ki hozzá 1970 nyarán egy frissen épült földszintes sorház egyik lakásába, Budafokra. A lakásban hat-nyolc rajztábla volt és ugyanennyi építész, illetve építészhallgató.

Lázas munka folyt. Párkányi Mihály kísérleti házát tervezték és építették.

Az építészek heteken, hónapokon át ott aludtak, ettek, ittak, és rajzoltak. (A team-kommuna tagjai mind becsületes mérnökök lettek azóta, csak egy lett közülük operaénekes — is.)

Huszonöt évvel később Párkányi egyik tanítványa, neveltje odaadta nekem a kísérletezés alatt vezetett naplóját. A füzet első bekezdése így hangzik: „Ami itt Budafokon az elkövetkező néhány hónap alatt lejátszódik, az tulajdonképpen egy eposz. Az építés forradalmasításának első hőskölteménye.”

Párkányi találmánya nem tektonikus szerkezet volt, nem értek hozzá, valami különleges beton-gipsz keverékről volt szó, amely nagyon szilárd, végtelenségig variálható és amellyel roppant egyszerűen lehet vagy lehetett volna házat építeni.

Párkányi egyszer s mindenkorra meg akarta oldani az úgynevezett harmadik világ szegényeinek, tehát cirka két-hárommilliárd embernek lakásproblémáját.

Évi tizenhatmillió házat készült építeni Ázsiában és Afrikában, ahol kell.

Az őáltala álmodott épületek nem panelkockák lettek volna, helyben gyártható elemekből készített egyénre szabott lakok, amelyeket egyszerű emberek, analfabéták is fölhúzhatnak akár.

Az építész fiatalok istenként tisztelték az enciklopédikus műveltségű, csontsovány, hosszú hajú, állandóan elméleteket gyártó megszállottat, aki egyik cigarettát szíttá a másik után, gyomra lyukas volt, és keze merő seb az általa kutyult anyagtól.

Párkányi magánéletről nemigen beszélt, annyit lehetett tudni róla, hogy nagybácsikája volt Neumann János.

Mesélik, hogy amikor téziseit a minisztérium elvetette, mondván, hogy az álmodott, kigondolt szerkezet azonnal összedől, akkor kollégáival fölépítette a vitatott konstrukciót és a miniszteriális szakértőket a betonmonstrum alá ültette.

Párkányi barátja és bajtársa a Nagy Technológiai Forradalomban, bizonyos Sámsondi Kiss Béla volt, akit szintén zseniként tiszteltek sokan, és aki épp akkoriban halt meg váratlanul.

A hatvanas évek elején együtt dolgoztak a Lakótervnél, együtt is dobták ki őket onnan, amikor győzedelmeskedett a panelház eszméje, és ami még szomorúbb, gyakorlata is.

Partizánként kísérletezett Párkányi tovább.

Anyám, aki egyetemi évei alatt ismerte meg Párkányit, — egy évben születtek — segített neki, készített mindenféle részletrajzokat, de teljesen nem szállt be — alighanem apám tartotta vissza ettől.

A kísérleti ház fölépült, Budafokon a József Attila utcában áll ma is, de ezzel a forradalom véget is ért.

A találmány morzsáit ellopkodták.

Párkányi a hetvenes, nyolcvanas években tanított az egyetemen — angol nyelven is —, majd mikor beteg lett, akkor lakásán.

Aztán, valamikor 1991 körül a telefonok egyszer csak abbamaradtak, majd hallottam, hogy Párkányi Mihály persze meghalt.

Mondani nem kell: éppen úgy, ahogy egy olyan embernek kell meghalnia, aki embermilliók sorsát viselte szívén, aki embermillióknak akart házat adni — teljes, dermesztő magányban.

A Sváb-hegyen pedig nem gipszből, hanem jórészt téglából épülnek a kastélyok, paloták. Egyiknek-másiknak terveit, nyilván Párkányi konszolidálódott tanítványa rajzolta.

A fellahoknak pedig azóta sincsen házuk, lődörögnek szegények Ázsia, Afrika utcáin és jobb híján egymást ölik.