Újpest emlékezete

Újpest sincs már. Csak a helye van meg. Pontosabban valami van a helyén. Valami más. Ami már nem Újpest. Azt már csak néhány utca és egy-két emlékező őrzi.

Messmer Ferenc példának okáért. Aki még újpesti volt, amikor volt Újpest.

Anyai nagyapja, Ticher Adolf még inkább volt paraszt, mint iparos. A napot egy deci törköllyel kezdte, a rádióban csak Bodán Margitot hallgatta, pipát csak hosszú szárút szopott. Derék fuvarosként szolgálta a városát. Mert Újpest város volt, önálló, megyei jogú.

Ticher Adolf felesége, Friedmann Eleonóra kislányként még a megyeri Károlyi-uradalomba járt tejért. Itt egy alkalommal találkozott Erzsébet királynéval is, aki igen kedvesen simogatta meg. Eleonóra sovány, inas asszony volt, főként újságot olvasott, kizárólag német nyelvűt.

Ticherék a Tó utcában laktak, majd a harmincas évek közepén Istvántelken, a Pilsudski utcában vettek szép, kertes, háromszobás, fürdőszobás családi házat.

A derék újpesti párnak kilenc gyermeke született, melyből hét maradt: Ármin, Géza, Juci, Hermina, Béla, Manci és Kati.

Az első lak, a Tó utcai, klasszikus újpesti proliház volt. Az udvar közepén sorakoztak a sufnik és budik, a ház melletti villanylámpa alatt csereberélték az újpesti kölykök a számolócédulákat — az Árkád Bazár volt az ász. A háztól 300-400 méterre volt a „telek”, vagyis az istálló, hat hatalmas muraközivel, három-négy különféle kocsival, köztük két óriási szénszállítóval. Az öreg Ticher szénfuvarozási engedélyt is kapott, ami ritka kiváltság volt, és bizony szépen jövedelmezett.

A telken álló kalyibában székelt a legidősebb gyerek: Ármin, aki Gézával vitte tovább a vállalkozást.

Ármin felesége volt Rezsa néni — nyilván Regina alias. Szép lányuk, Erzsike 1943-ban ment férjhez.

Ticheréknél a pénteket tartották, nagy ünnepeken elmentek a templomba, ahol a Tichereknek fizetett helye volt. De a kóser kosztra már nem adtak.

Ticher Juci telefonos-kisasszony lett. 1919 őszén figyelmeztette a szocdemeket, Szakasitsot, Peyert mindenféle várható kellemetlenségre — ők később segítettek is a családnak, ha lehetett — a szénszállítási kiváltság is ezzel függhetett össze.

Jucit leukémia vitte el 1938 körül.

A Tó utcában rokonok laktak szemközt is: Markovitsék. Markovits Károly — Ticher Hermina férje — betűvésnök volt, moziplakátokhoz gyártott csodaszép betűket.

A negyedik gyerek, Ticher Béla a Beszkárt telefonközpontjában dolgozott, de nem ebből élt, hanem a női nem segedelmét fogadta kegyesen. A nők is mentették meg életét — Béla egy divatszalonban falaztatott el a nehéz időkben.

Ticher Mária hozzáment Messmer Jenőhöz. Akinek az apja volt Messmer Lipót, aki Vágszeredről származott Újpestre. Az 1890-es években órásmesterséget tanult Bécsben, de aztán érdeklődését mindinkább csak az elektromosság villanyozta fel. Előbb az Első Budapesti Erőműben, majd a Phoebus Rt.-nél lett elektromester, majd főelektromester. A Phoebus építette a mára letarolt Újpesten véletlenül még álló újpesti erőművet.

Messmer Lipót ott lakott a mindig halkan zúgó erőműben, szolgálati lakásban.

Bár templomba ritkán járt, a pénteket, a szeder estét azért tartotta.

Tisztesen éltek, nélkülözést nem ismerve, szerényen, szépen.

Aztán Messmer Lipót 1932-ben szélütést kapott. Dachs főmérnök utasította, hogy kapcsoljon rá, a nagypapa nem akart rákapcsolni, de kötelezték, rákapcsolt, el is égett egy generátor azonnal. Dachs letagadta a dolgot, a nagypapa pedig szélütést kapott — nem az áramtól, hanem az aljasságtól és lebénult.

A csontvázsovány öreg keretre befűzött újságokat olvasott egész nap, és úgy-ahogy még mozdulni tudó egy kezében lengetett csapóval kergette a legyeket. Szelleme mindvégig tiszta maradt, sajnos.

Messmer Lipótnak három gyermeke volt: Árpi, Boriska és Jenő.

Messmer Árpád vagány pesti srác volt, szakmájára nézve építésztechnikus, illegális kommunista, a negyvenes évek derekán derekasan hamisított sok papírt.

Messmer Jenő 1897-ben született.

Korán kiütközött benne az apai vér, technikumba járt, az első háborúban tengerész volt Polában, de már a hadihajón is villanyt szerelt. A háború után azonnal a Phoebushoz került. Akárcsak a papa, ő is elektrikus. majd főelektrikus lett. Csudaszép szakma ez. Már maga a szolgálat színtere, az erőmű lüktető szíve, a vezérlőterem mesebéli hely, csillog, ragyog a réz mindenfelé. A kapcsolópult gyönyörű kőrisfa asztalba volt beleépítve, felette titokzatos órák jelezték a bajt. Ha baj volt, akkor támadt munkája az elektrikusnak. Ilyenkor egy farúd végén lévő kampóval kellett Újpest egy részéről vagy egy nagyfogyasztóról gyorsan az áramot lekapni. Nem volt veszélytelen dolog ez — egyszer Messmer Jenőnek is lebénult egyik karja, másszor hónapokra vakította az ívfény. De hát áramnak lennie kellett. Persze az erőműben élő elektrikusnak voltak bizonyos kiváltságai: ahogy a színházi ügyelő nem vesz jegyet, úgy Messmerékhez nem jött a villanyszámlás soha, az égőkbe pedig bele volt marva: „A Phoebustől loptam”.

Ehhez a Messmer Jenőhöz ment tehát Ticher Mária.

Egy szem fiuk. Messmer Feri született 1923. február 25-én, Kossuth utca 36. alatt lévő szoba-konyhás udvari lakásban.

A kis Messmer Feri már szinte semmi vallásos nevelésben nem részesült. Viszont belekóstolhatott a falu világába.

Alsónémedin élt ugyanis a hetedik Ticher gyerek. Ticher Kati, aki hozzáment egy derék pékhez, Weisz Gyulához. Jó volt az élet itt. Gyula papa nappal aludt, éjszaka dolgozott, nem volt vele gond, sokat látott az öreg amúgy: az első háború után bajtársával gyalog jött haza Csitából.

Messmer Feri az újpesti gimnáziumban végezte iskoláit 1933 és 1941 között. Az érettségi bankett 1941. június 22-re esett.

Körülbelül ekkor rúgták ki az erőműből apját. A magyar áram keresztény elektrikusért kiáltott. A kedvezőtlennek bizonyuló származáshoz halmazati bajként járult, hogy Messmer Jenő nem idegenkedett az újpesti szociáldemokráciától sem, sokáig rendőri felügyelet alatt is élt, nem léphetett be kávéházba, étterembe, még a főútvonalakat is kerülni volt köteles.

Ekkor már a Viola utcában laktak, itt a felső szomszéd, Kuba rendőrként állt az ország, ám emberként a Messmerség szolgálatára.

Átmeneti idők következtek elébb. Egyetemről bizonyos okok miatt szó sem lehetett. Messmer Ferenc elszegődött asztalos inasnak. Dr. Szántó Pál Jókai utcai bútorgyárában kezdett, majd Fürst Ferenchez szerződött a Dobó utcába. Szép műhelye volt Fürstnek, sokat lehetett itt tanulni, faszobrásza, Léhner bácsi igazi művész volt, csodálatos reneszánsz szobrokat készített előrajzolás nélkül.

Ezután pár hónapos házitanítóskodás következett, ami szintén jó volt, havi 30 pengőt jövedelmezett, és nem tartott sokáig. Ekkoriban már a József (később Attila is) utca 48. alatti szoba-konyhát lakták, a Feri gyerek a konyhában hált, sezlonon.

Itt kellett föltűzni a csillagot, és innen vitték el a Mamát, és innen hívták be munkaszolgálatra 1944 áprilisában apát és fiát.

Innentől a történetnek vége van csupán.

Ticher Erzsikéből füst lett.

Markovits Karcsi szomszédot munkaszolgálatosként ölték meg a Don-kanyarban.

Az öreg, szélütött, nyomorék Messmer Lipótot hordággyal tették a vagonba. Útközben, nem tudni élve vagy halva, egyszerűen kihajították onnan.

A nagymama eljutott a célállomásig.

Messmer Árpádot elvitték munkaszolgálatra, büntetőszázadba. Horthy derék katonái villanypóznára küldték föl kukorékolni, onnan puffantották le ügyesen.

Messmer Boriskát elégették Auschwitzban.

A falusi péket, Weisz Gyulát, feleségével és szőke, kék szemű Zsófi lányával szintén vagonba rakták, és elvitték megölni.

Messmer Jenő és fia, Feri megmaradt. Túléltek egy tizedelést, egymás mellett álltak a sorban, az egyik hetedik lett, a másik nyolcadik, Ferinek látnia kellett rengeteg halált, végig kellett néznie egy kutyás kivégzést, és evett olyan gulyást is, amely földiből készült, egy Fleischner nevű asztalos húsából.

Azóta Messmer Feri nem szereti a kutyát, és finnyás a kosztra.

Amúgy manapság az újpesti Külvárosi kávéházban negyedévente összeül fönnmaradt osztálytársaival, és néha, egy-egy verőfényes vasárnap délelőtt kézen fogja az unokákat, elsétál velük a Lehelig, onnan elmetrózik az Árpád útig, és aztán megmutatja a gyerekeknek a helyet, ahol polgári mód, szolid kereskedés, szorgos kisipar és világhíres nagyipar, magyar érzelmű zsidóság, valóságos szociáldemokrácia, kisváros, hagyomány, béke és böcsület, más szóval Újpest volt egykoron.