Népszabadság, 1998. május 15.

BÄCHER IVÁN

1998. május 7-e volt csütörtöki nap.

Fél öt körül a 74-es trolibusz Dohány utcai megállójában álltam.

Gondoltam, hogy gyalog megyek haza, de aztán rájöttem, hogy ideje van már a kutyának, gyorsabb lesz járműre ülni.

A kutyára gondoltam tehát, mi tagadás, utólag is kérek elnézést mindazoktól, akikre éppen nem gondoltam akkor.

Álltam a megállóban tehát és nézelődtem, elrévedeztem a kutyáról, otthonos vagyok itt, másfél évtizeden át, amíg az Ajtósi Dürer soron laktam, naponta használtam ezt a viszonylatot, ismerem a környékét, az éremboltot, amely előtt, csakúgy, mint régen, most is pár úr süttette arcát a tavaszi napban, ismerem a Tourist Büfét, amely emberemlékezet óta szolgálja Belső-Erzsébetváros egyszerűbb szomjazóit, azonnal fölfigyeltem az új helyekre is, egy kis butikra és egy kávéházszerűn kiképzett, barátságos Gösser sörözőre, vetettem egy pillantást átellenben a fölújított zsinagógára, az előtte posztoló rendőrre, aztán balra a műszaki bizományira, ahová minden héten betértem, bár soha nem vettem-adtam, de néztem, mert az jó.

Otthonosság érzete honolt lelkemben tehát ezen a délutánon, nem gondoltam erre, hisz a kutyára gondoltam, de átjárt ez az érzet, hogy mégis csak az én városom ez, ismerem már sok utcáját, házát, kövét, itt a gyermekkorom, ifjúságom, múltam, mindenféle másom.

Ekkor éktelen üvöltés zökkentett ki.

Nem szeretem az éktelen üvöltést, odanéztem a hang irányába tehát.

A következő látvány tárult elém.

A Dohány utca 1/B kapuja előtt egy pitbull — később a rendőrök mindig „pitbullkinézetűre” javítottak, a kutya gazdája pedig valami stafford terrierről beszélt — szóval egy pitbull állt, szájában egy középtermetű, fekete snaucer fejével.

A fekete kutya pórázának végét egy tizenhét év körüli kislány tartotta, a pitbull pórázának a végét egy fiatalember vagy fiatalember kinézetű lény.

Én már láttam kutyát harapni, sőt engemet is kapott már meg eb.

Nem jó dolog az, fájhat is, a lelken is üthet kis sebet, de azért a kutyaharapás kibírható.

De ez nem harapás volt.

Olvastam ilyenről persze már, de más olvasni, és más látni.

Én most láttam életemben először élő — sajnos élő — pitbullt akcióban.

Mint egy hatalmas kullancsszörnyetegnek, úgy záródott össze a pittbull pofája a másik kutya alsó állkapcsán.

Nem mart a pitbull, nem harapott, nem ugatott, nem rázta áldozatát, bekattant és kész.

Panaszolkodni, szólni a fekete kutya nem bírt — lévén pofája egy szörnypofa bilincsébe szorítva. Szét volt a snaucer szája szakítva, hasítva, alsó ajkát letépte a pitbull, a fogak közül az asztalra csurgott a vér.

A snaucer gazdája sírt és azt hiszem egy kis sokkot kapott.

A pitbull gazdája lábbal rúgta saját kutyájának fejét, hasztalan.

A pitbull — ahogy az a nagykönyvben írva van — nem engedett.

Agya, idegrendszere bekattan azt ölésre.

Szép sokaság verődött össze a Dohány utca 1/B előtt, mindenki üvöltött, mi tagadás, magam is.

Előkerült egy gázspray, de az értők mondták, hogy hiába fújjuk le a pitbullt, az, ha megdöglik, már akkor sem enged.

Ezért agyonverni sem elég — bár ez a megoldás az elsőkként merült fel.

De még a pitbulldög is öl.

A pitbull gazdájának lefújását is többen javasolták, de be kellett látni, hogy a szétmart fejű snauceren sokat nem segített volna az sem.

Ugyanilyen megfontolásból álltunk el a kutya gazdájának agyonverésétől is.

Végül egy baseballütő került elő, mert mi más is került volna a pesti utcán elő manapság.

Egy numizmatikus — nem a kutya gazdája, az nem mert nyúlni ebéhez, az csak rugdosta azt — szóval egy egyszerű pesti polgár az ütőt valahogy beleügyeskedte a pitbull szájába, szétfeszítette azt, és a snaucer kihúzhatta véresen lefegő állát a szájból.

A pitbull boldogan mart a fába. Őneki mindegy, mit, fát, kutyát, nagymamatorkot, csak marni lehessen.

A snauceres kislány berohant a házba a kutyával.

A pitbullos bemenekült.

Mert ekkor — mi tagadás — lincshangulat alakult ki a Dohány utca 1/B előtt.

Nyugalmát a túloldalon posztoló rendőr őrizte meg egyedül, ő rezzenéstelen arccal őrizte a templomot.

A ház lakóinak többsége az ablakokban állt.

Fölszóltam, mondanák meg a pitbull gazdájának nevét.

Senki sem válaszolt.

Végül valaki a másodikról, harmadikról, hatodikról, nem tudom már, ledobott egy kis cédulát és eltűnt az ablakból azonnal.

Ebben a városban minden fortélyosság nélkül igazgat már a félsz — legalábbis úgy éreztem ekkor.

A környékbeliek, butikosok, boltosok elmondták, hogy a pitbull régóta tartja rettegésben őket. Kihívtam a VI-VII. kerület rendjének őreit.

Följegyeztek mindent gondosan.

Később bementek mindkét kutya gazdáihoz is. Mondták, hogy a pitbull roppant kedves volt velük.

A kislányt nem tudták kihallgatni akkor, mert ő persze állatorvoshoz rohant.

Tanú leszek, a följelentést a rendőrök teszik és — várakozásommal ellentétben — a lakók.

Este elmentem még az állatorvosi egyetemre, ahol megtudtam, hogy a snaucer vélhetően megmarad.

Én persze hazasiettem előbb, és levittem a kutyát.

A téren is — ahol kijelölt hely van, összeszedik a kutyapiszkot, fizetek is érte — kísértett a szétcsócsált, véres kutyafej látványa.

Leguggoltam az állathoz. „Tudod, hogy mennyire szeretünk. De ha te ilyen munkát végeznél, bizony elaltatnánk azonnal.”

De hát ettől nem kell félni.

Dorisz ugyanis kutya.

Bächer Iván