Népszabadság, 1998. május 9.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Keddi nap volt, 1839. augusztus 28-a. Pontosabban már szerdai — a pisai Szent Miklós-templom harangja pár perccel azelőtt kongatta el az éjfélt.
A Mester nem tudott aludni. Pedig fáradt volt rettenetesen.
Akkor már úton volt hónapok óta.
A második nagy itáliai utazás Becsből indult és tulajdonképpen az első magyarországi látogatás, hazalátogatás helyett esett meg.
1838 őszén Pest helyett volt kénytelen sietni Velencébe — megbetegedett asszonya miatt — vissza Bécsből, ahol a pesti árvízkárosultak javára zongorázott és ünnepeltetett heteken át szakadatlanul és lankadatlanul.
Velencében persze már egy makkegészséges asszonyt talált. Igaz, Marie várandós volt, de hát az nem a legrosszabb nyavalya.
A huszonhét éves Mester fáradt volt, rosszkedvű és nyomott.
Elege volt mindenből. Húsz éve aratott sikert szakadatlanul. Húsz éve csudálták, muzsikusok, tanárok, hercegek, grófok, uralkodók és persze nők. Húsz éve volt hírhedett zenésze a világnak.
Unta. Rühellte.
És unta asszonyát is, hiába volt ő nagyszerű, hiába, elég volt belőle akkor is, nem nagyon még, de már kicsinyt elég, sőt épp elég.
Az árvíz hírei, az érte Bécsbe sereglő pesti hölgyeknek az árvíznél is elsöprőbb kedvessége, no meg, hogy Itáliában „lemagyarozták”, nota bene az olasz nők erényeinek gyalázását is szemére hányták — mindez fölkeltette a Mester lelkében az ott nyilván mindvégig hűségesen szunnyadó magyart.
Beteg nemzetén akart segíteni éppen, nem egy hisztérikus asszonyon.
De hát az asszony nagyúr — legalábbis egy darabig. A pesti publikumnak várnia kellett néhány hónapot a személyes találkozásig.
Velencéből indultak kóborútra. Lugano, Padua, Firenze, Bologna voltak az állomás- és persze koncert- és ünneplőhelyek.
Rómában Ingres, a festő kalauzolta a Mestert. Az asszony itt megszülte a kis Dániel fiút. Marie vágyott megülni végre egy helyen. A Mester tudta, hogy neki még bolyongania kell kicsinyt. Elege volt belőle, de még nem végezhette be a virtuóz-zsenik életét. Még nem értek véget a vándorévek.
1839 őszén Rómából rándultak Észak felé.
Pisában egy kis palotában szálltak meg a Via Santa Marián.
Az első nap estéjén a mester egyedül ment el a Piazza dei Miracolira, a „Csodák terére”. A temetőkápolnában látható freskókat egy süket szolga mutatta meg neki egy fáklya lobogó lángjánál.
Magából kikelve ért haza este tíz körül.
Asszonya tajtékozva várta, mert nem jelentette be érkezésének pontos terminusát előre.
Egy jó órán keresztül veszekedtek, aztán ki-ki szobájába vonult.
A Mester nem tudott aludni.
Fél kettőkor fölkelt, felöltözött és útra kélt. Elhatározta, hogy megnézi újból a Halál diadalát és az Utolsó ítéletet.
A Mester egyedül akart lenni a Halállal.
Végiggyalogolt a Santa Marián, az út végén balra fordult. A Piazza Maninnál jobbra tért, és ment a Cimitero Ebraico, a régi zsidótemető felé.
Mint aki álmodik, félig behunyt szemmel, semmit se látva, hallva ment a kihalt utcákon, és szinte önkívületben, látta az imbolygó láng megvilágította hatalmas freskót: legfölül Krisztus és a Szűzanya, két oldalukon a tizenkét apostol, alattuk harsonás angyalok. Szinte hallotta a két harsona sikoltását, a kardos angyalok által találomra kiválasztottak és kicibáltak könyörgő jajszavát, az ordítást, üvöltést, zokogást. Döbbenten nézte a szárnyas, pallosos úr szép, szinte szelíd arcát, amelyből szenvtelen kegyetlenséget sugároztak a hideg szemek.
C est la Mort.
A Porta Nuován lépett be a Csodák terére.
Ahol is csoda történt.
Hirtelen vakító napsütés ragyogta be a zöld gyeppel borított teret, melyen mint négy hatalmas hófehér ékszerdoboz állt a négy csoda: a kerek Battistero, a katedrális, a ferde torony és a Camposanle Monumentale, a Halál Csarnoka.
De mindebből alig látott valamit a Mester. A környező utcákat, a teret, a gyepet, az épületek környékét zajos, tarka sokaság lepte el.
A kapunál gépkocsik motorháztetején olasz, fekete, arab, magyar és lengyel árusok kínálták az öngyújtót, a képeslapot, a cigarettát, a csecsebecsét.
Az út mentén ponyvák alatt pultokon útikönyvek sorakoztak, tarka rendben, a világ mindenféle nyelvén, képeslapok, mütyürök.
Hegyszámra állt a szendvics, a dobozos sör és a kóla.
És mindenfelé millió, millió ferde torony mindenekelőtt.
Kicsike ferde torony, közepes ferde torony, nagy és még nagyobb.
Műanyag ferde torony, vas ferde torony, alumínium ferde torony, felfújható ferde torony. Kulcstartó ferde torony, öngyújtó ferde torony, hamutartó ferde torony, tolltartó ferde torony, asztali ferde torony, fogpiszkálótartó ferde torony, sótartó ferde torony, ehető ferde torony, ferde torony-nyalóka, szívóka, szopóka.
A Mester sodródott a szeméttel lepett úton, a szandálos, edzőcipős, klottgatyás tömegben, amely hömpölygött, akár valami véget nem érő gyászmenet.
Por és hónaljszag nehezedett a Csodák terére, kutyák és gyerekek rohangáltak a lábak között, mindenki beszélt, kiabált, üvöltött.
— Does the price include breakfast?
— Sono caldo. This ticket is very expensive.
— It is far too much for two damned churches.
— To je vsetko?
Magyar szó is megütötte a Mester zseniális fülét:
— Öcsi, a kurva anyádat, már megint benn hagytad a cigit a kocsiban!
Váratlanul egy apró, mosolygós japán veregette meg a Mester vállát és a kezébe nyomott egy kicsi, fekete skatulyát. A japán hátralépett, átkarolta asszonyát, akinek gömbölyded lábikrája vakítón fehérlett a fekete sort szára alól.
A Mester döbbenten állt a téren, kezében a dobozkával, és nézte a két japánt és nézte a többit, nézte az egészet, nézte ezt az egész szédítő forgatagot, a tolongó, egymást taposó emberek tarka, fülsiketítő, iszonytató hadát, és lelkében földübörögtek a Haláltánc végítélet-kegyetlenségű első hangjai: Dies lrae, dies illa…
Bächer Iván