Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 44. szám, 2023. november 3.
SZÉKY JÁNOS
Úr nem siet, nem fizet és nem csodálkozik – idézgette apám az elitista életelvet. Bár nem vagyok úr, a harmadik szabályt mindinkább betartom. Én ebben a rendszerben már igyekszem nem csodálkozni semmin, de azért kicsit meghökkentett a képviselői indítvány, amit Fónagy János gazdaságfejlesztési államtitkár nyújtott be, miszerint december első péntekje legyen a Magyar Vállalkozók Napja (így, három nagybetűvel). Hét vagy tizennégy nappal a Black Friday után tehát egy újabb üzleti ünnep.
Szép és megható – mondanám mint magyar vállalkozó. De inkább azt mondom, hogy menjenek a francba.
A kérdésre, hogy ez kinek jutott eszébe, ott a válasz a kormány weboldalán: a nap megünneplését a Vállalkozók Országos Szövetségének örökös elnöke, néhai Demján Sándor kezdeményezte még 1999-ben, egy másik világban. Most pedig a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ), valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) támogatja az ötletet.
Hogy mi ez a két szervezet? A VOSZ Dávid Ferenc főtitkár távozása óta (2018) már nem sokkal több a politikai-gazdasági hatalom megnyújtott karjánál, „exkluzív vállalkozói klub”, amely „a helyi és országos döntéshozókkal” óhajt tárgyalóasztalhoz ülni (ez áll a honlapjukon, és rendezvényeiket ebben a szellemben tartják). Magyarul, az „érdekképviselet” a végrehajtó hatalomnak gazsulál. Másképpen nem tudja elképzelni. Az MKIK pedig – aminek a magyar viszonyokra jellemző módon egy Parragh László nevű, égbekiáltóan sikertelen, ámde pazarul helyezkedő vállalkozó az elnöke – gyakorlatilag egy kormányhivatal. Minden vállalkozót törvény kötelez a tagdíj („hozzájárulás”) befizetésére, éspedig a Magyar Államkincstár helyett egy magánbankba, aminek Tiborcz István cége a többségi tulajdonosa, viszont ha nem fizet, a NAV hajtja be. Gyönyörű példája ez a rablóállam és a Család szimbiózisának; annak, hogy a mai magyar állam célja és rendeltetése nem a közérdek érvényesítése (az le van ejtve), hanem az Orbán család üzleti érdekeinek szolgálata.
Igazán remek, hogy e kormányfüggelékek gondolnak ránk, miközben a magyar állam makacsul és következetesen vállalkozóellenes. (Hacsak nem Orbán tágabb családjának tagjairól, strómanjaikról és különböző fokozatú klienseikről van szó.)
A cégeket, de még az egyéni vállalkozókat is hihetetlen invencióval szívatja a politikai és gazdasági hatalom. A kata visszavonását most nem részletezem (módfelett vállalkozóbarát lépés), de az számomra talány, hogy szochót miért a minimálbér, avagy a garantált bérminimum 112 százaléka után kell fizetni akkor is, ha egy fillér bevétele sem volt az embernek. Netán az állam feltételezi, hogy a főállású egyéni vállalkozó úgyis csal, legyen hát ő az új magyar állam kulákja, akinek akkor is be kell szolgáltatnia a búzát vagy disznózsírt, ha nincs?
Hogy éppen melyik nyomtatványt melyik program melyik verziójával hová kell feltölteni, azt 100 vállalkozóból 99 még kivételes, 150 fölötti IQ-val sem tudhatja. Ha valamit elrontasz, megbüntetnek, amennyiben nem vagy családtag, stróman, kliens. Akinek az agyi energiáit az veszi igénybe, hogy megélni próbáljon a vállalkozásából, az inkább lemond arról, hogy eligazodjék az adatszolgáltatások és bevallások és hirtelen adószabály-változások reménytelen dzsungelében. A szabályok állandó cibálását és cincálását csak szakképzett és rutinos könyvelők képesek követni, ők is nyögve. Viszont megfigyelhető, hogy a látszólag ötletszerű változtatások eredményeképpen sohasem az érintett milliók, hanem mindig egy törpe kisebbség, a Család, a strómanok és a kliensek járnak jól.
A milliókat nem véletlenül mondom, mert Magyarországon körülbelül kétmillió-kétszázezer ember él kis- vagy középvállalkozásból. Plusz a családtagok. Ez a tömeg a magyarországi politika szemszögéből nem létezik.
A kormányoldal most kiszúrná a vállalkozók szemét egy jeles nappal, ha egyáltalán lesz belőle valami, de közben a többi háromszázhatvannégy-öt napon úgy gyötri és szipolyozza őket, ahogy bírja. Mondom, hacsak nem családtagok, strómanok, kliensek cégeiről van szó. Intelligencia, szorgalom, kreativitás, üzleti érzék nem számít, csakis az Orbán Viktorhoz való közelség relatív foka. Aki még az alsóbb fokozatú kliens rokonához sincs közel (mondjuk nem egy falusi fideszes polgármester házastársa), az nem tud egyről kettőre jutni. Mészáros Lőrinc vagyona világrekord ütemben gyarapszik, és nincs megállás, miközben az egyszerű magyar vállalkozó nem érti, hogy ha szorgos, meg bejön a bolt, és évről évre másfélszeresére nő a bevétele, akkor a nettó elkölthető pénze miért alig több.
Az ellenzék pedig még kevesebbet érzékel mindebből. Valahol a pártok tudatának ködös határvidékén ott dereng, hogy van ez a kkv-dolog, nyilván vannak problémák, valahol olvastak is róla, de belülről egyik se látott még hatalmi kiváltságok nélkül vergődő kis- vagy középvállalkozást. Amilyen az óriási többség. A politikai képzeletük nem terjed tovább a nyugdíjasoknál (számuk kisebb a kkv-ben foglalkoztatottakénál), a nagyvállalatok „kizsákmányolt” munkásainál (számuk, mindent beleszámítva, fele a kkv-ban foglalkoztatottakénak) és az állami alkalmazottak egyes mellőzött vagy megalázott csoportjainál. Esetleg annál, hogy a választási győzelemhez elegendő szavazatot lehet szerezni, ha „az emberekkel” (hú, de utálom ezt a gügye orbánista zsargont) megértetjük, hogy milyen rettenetes állapotban van az oktatás és az egészségügy (egy szuszra illik kimondani: oktatásésegészségügy). Valóban rettenetes állapotban van, de ez egyrészt több évtizedes folyamat eredménye, tehát ma már nem okoz sokkot, másrészt ezt az állapotot egy adott pillanatban a választóknak csak töredéke érzékeli személyesen a maga bőrén. Az a többmilliós réteg azonban, amely a rendszer megváltoztatásának bázisa lehetne, érdektelen a létező magyar ellenzéki pártok számára.
A lengyel választások egyik nagy nyertese – arányaiban még Tusk Polgári Koalíciójánál is nagyobb nyertese – a Harmadik Út nevű centrista pártszövetség. Benne is lesznek a kormányban. A programjuk alapelve az, hogy „a polgároknak meg kell adni a cselekvés, a vállalkozás és a tehetség kibontakoztatása szabadságát”. Felhívom a figyelmet a polgár szóra, amit a Fidesz propagandája már 1998–2002-ben lejáratott, de a mi régiónkban fontos (lenne), hogy a hagyományos értelemben vett polgárság – autonóm középosztály – létezzék a valóságban is. Valamint a vállalkozás és a szabadság szavakra. Továbbá a program első pontjára: „Egyszerű és stabil adórendszert!” Van, ahol ez fontos, és szavazatokat lehet vele szerezni, ha valaki ezzel próbálkozik. „Nincs még veszve Lengyelország”, ahogy nemzeti himnuszuk első sora mondja. Magyarország ügyében kételyeim vannak, itt csak a balsors van, meg a régentépés.