Öt mese (négy csent)

1. A gödör

Egy Duna-kanyarbeli nyaralóhelyen két ember gödröt ásott. Szennyvízcsatornát vezettek be, több hónapig tartó munka volt. A két ember épp egy hatalmas villa előtt dolgozott, amikor jött egy Jaguár és befordult a kapu felé. A két ember abbahagyta az ásást és gyorsan két, odakészített széles pallót fektetett az árkon keresztbe.

A Jaguár lassan átgördült a pallón, majd hirtelen meglódult és csikorogva, sarat köpve felszökkent a kert mélyén lévő garázs felé.

A két ásó ember nézett utána.

— Öcsém. Lehet ez a kocsi húszmillió.

— Hígagyú. Van az ötven is.

— Mennyit kereshet ez öcsém?

— Kétszázezret. De lehet, hogy egymilliót is. Építési vállalkozó.

— Nekem elég lenne harmincezer…

— Nekem huszonöt is, hígagyú.

— Akkor nem kéne eljönni otthonról. Kétszázötven kilométerre. Harmincezerből én lennék a császár. Van otthon ötven tyúkom, kertem, ott a malac, a nyúl, a kecske… Öcsém, én mondom neked, harmincezerből én lennék a császár. A franc jönne el otthonról. Tudod öcsém, ő keres egymilliót én meg tízezret. Nekem még kellene húszezer. És én lennék a császár. Szerinted ő észrevenné, ha húszezerrel kevesebbje lenne.

— Hígagyú. Százezret se venne észre.

— Látod öcsém.

— Látom hígagyú.

Hallgattak kicsit, majd felsóhajtott az egyik:

— Megmondom neked, öcsém, én elvenném mindenkinek a pénzét, az én tízezremet és az ő félmillióját, elvenném mindenkijét és beletenném egy nagy gödörbe mindet.

— Ki tudna akkora gödröt ásni, hígagyú.

— Én kiásnám. Öcsém, én bizony isten, hogy kiásnám… és nem lenne senkinek pénze, csak a gödörnek. Aztán ha kellene három fröccsre való, vagy a gyereknek füzetre, hát eljönnék és kivenném, amennyi kell.

— Aztán, ha házat akarnál építeni magadnak, hígagyú?

— Hát akkor elmennék a gödörhöz, kivennék kétmilliót vagy ötöt, vagy tízet, amennyi kell és odaadnám ennek a görcsnek itt — intett a villa felé fejével — és ő építene nekem egy házat.

— Hígagyú!

— Már miért?

— Miért? Miért? Hát csak nem gondolod, hogy ez a piszok építene házat neked, vagy bárkinek. Amikor ott a gödör. Ha pénz kell neki, ő is kivehet belőle… Amikor ott a gödör… Hígagyú!

— Hát igen — sóhajtott a kicsi. — Az igaz… A gödör…

Megköpte két markát a két fiú, és ásta tovább némán a gödröt

Nem a nagyot, a kicsit.

2. Az igazság

Volt egyszer egy bagoly, fajtájára nézve balkáni bagoly, aki kitűnt állattársai közül bölcsességével. Utálta is mindenki őt.

Ez a bagoly, ahogy egyszer elrepült egy rét felett, meglátott egy csomó katonát odalenn.

Kíváncsi lett a bagoly, hogy mi van, ezért letelepedett egy hatalmas, magányos fára.

A sok katona felsorakozott, énekelt valamit, aztán egy tiszt egy bársonyos tokból aranymedalionokat vett elő és kitűzködte azokat egyes katonái mellére.

A bagoly érdeklődött a fától:

— Miért tüntetik ki ezeket a fiúkat?

— Mert vitézül harcoltak az ellenséggel. De ha azt láttad volna, micsoda mulatság volt a múlt héten. Tizenkét katonát akasztottak föl az ágaimra.

— Aztán miért? — érdeklődött a bagoly.

— Mert vitézül harcoltak emezek ellen.

— Igen. — mélázott el a bagoly. — És ha emezek lettek volna ott, akkor emezeket akasztották volna föl.

— Igen.

— Azok pediglen ugyanilyen monétát kaptak volna odaát.

— Magától értetődik.

— Na jó — mondta a bagoly és elrepült.

3. Választások

Valamikor a múlt század vége felé egy orosz diák jött Magyarországra. Szerette a magyarokat nagyon, gondolta körülnéz mifelénk. Különösen a parlamenti demokrácia intézményére volt kíváncsi. Ilyen nem volt nekik otthon. Pedig mily szép, mily emelkedett dolog lehet, ha a nép magamaga gondoskodik a maga jóvoltáról.

El is ment az orosz egy faluba és megkérdezte az első szembejövőt.

— Választottak-e már képviselőt, bátyuska?

— Igen, rémes ivás volt.

— És kire szavazott a bátyuska?

— Nem tudom, nagyon be voltam rúgva. A diák szomorúan ment haza. és beállt a narodnyikok közé.

4. Jó nap

Sütött a nap, éppen úgy, mint máskor. Enyhe szellő fújdogált, persze lehet, hogy nem is. Jó idő volt, de lehet, hogy nem volt az, ahogy jól esik. Az utcán mindenesetre kocsisor hömpölygött, villamosok zörögtek közöttük, a járdákat gyalogosok hada lepte el.

Kórházba igyekeztem éppen.

Beléptem a főkapun, baktattam fölfelé. A nőgyógyászat épülete előtt távoli ismerőst pillantottam meg. Cigaretta volt kezében, és zokogott, akár egy gyerek.

— Mi van, Jani? — kérdeztem.

— Most születik a fiam.

Megcsókoltam, nem tudtam mit mondani, mentem tovább.

A tüdőklinika bejáratánál egy másik ismerősöm állt. Cigarettázott ő is, és ömlöttek a könnyek a szeméből.

— Mi van? — kérdeztem.

— Most hal meg az apám. Megcsókoltam őt is, mentem tovább, nem volt mit mondanom. Hétágra sütött, kéklett az ég, a villamosok zörögtek odalenn.

Az a nap jó nap volt, nem történt semmi ugyanis.

5. Örökség

Aztán a Szent István körúton baktattam egyszer. A Dreher söröző előtt egy középmagas, nyakkendős, szemüveges, nálamnál úgy öt évvel fiatalabb úr állott és kicsit csodálkozva nézte a söröző kirakatát.

Rögtön megismertem, megszólítottam.

— A Klub Kávéházat keresed, ugye?

— Igen… Honnan tudja?

— Megismertelek azonnal.

— Nem emlékszem, hogy lett volna szerencsénk…

— Nem is emlékezhetsz. Te vagy ugyanis az én dédapám.

— Hm — az úr gyanakodva nézett. — Aztán örököltél-e tőlem valamit?

— Sokat. A kép, amit Münchenben festett rólad Hollósy Simon…, otthon, a fejem felett lóg. Megvan a tollad is, tudod, az a bronzba mártott penna.

Megvannak könyveid, papírjaid, kézirataid. Örököltem mesterséged, a hírlapírást. Továbbá a kék szemszíned, a kívülállást, a szomorúságot, a piálást, a depressziót és hogy úgy élek, ahogy szoktam és természetesnek tartom a…

Közbevágott:

— No, fiam. Egész becsületes lajstrom. Akkor én mehetek is tovább. Mi tagadás, igen megszomjaztam.

— Várjál! Még valamit adhatnál.

— Micsodát?

— Mégis csak kollégák vagyunk. Megszorult. Le kéne gyorsan adnom valamit. Valami kis apróság, tárca, tárcácska, mese…

— Mikor születtél?

Mondtam.

— Majdnem száz év van köztünk. Mit tudsz te kezdeni az én történeteimmel. Megváltozott a világ.

— Semmi sem változott. Két sör.

— Na jó. Hol egy kávéház?

— Na látod, ez az egy változott. Nincsen kávéház Budapesten.

— Egy se?

— Egy se.

— Az lehetetlen.

Láttam, hogy már igencsak inna ő is. Intettem a Dreher felé.

— Jó ez nekünk. Sör még van. Gyere. Három-négy apró mese…

Bementünk az ócska sörözőbe, lekönyököltünk a pulthoz, elővettem a noteszt, a tollat.

Meleg sört kértem neki, hisz tudtam, hogy egy korsó hideg sör után köp majd vért először.

Bächer Iván