A szocialista brigád

Én neveztem így el őket, nem is igen bírták megjegyezni, szociálisnak ejtették inkább, vannak ugyanis szociális munkások itt már, ismerősebben cseng az utóbbi szó.

Hárman voltak. Reggel hétkor kezdtek. Akkor már megvolt a begyújtás, etetés, asszonyra, kutyára ráripakodás.

Hol az egyiknél, hol a másiknál gyülekeztek reggel hét körül. Megbeszélésre nem volt szükség, azon már túlestek előző este.

Indultak hát terv szerint. Komoly képpel, elszántan, a szükséges instrumentumokkal, stíllel, fejszével, ha erdőre indultak, ásóval, kapával, ha az kellett a dologhoz. Pontos beosztás szerint hol az egyik portáját tették rendbe, hol a másiknak a fáját hozták be, hol a harmadiknál reparálták meg az ólat.

Délben — hol egyiknél, hol másiknál — együtt ettek, este együtt itták meg fröccsüket.

Rengeteg volt a dolog, reggeltől estig meg nem álltak. Napi tíz-tizenkét óránál ritkán adták alább, hol az alvégen tűntek föl, hol egy kertben odafönn, mentek, jöttek, hoztak, vittek, cipeltek, vágtak, húztak, vontak, ástak, véstek napestig.

Aztán a szocialista brigádnak egyszer csak vége lett. Munka került ugyanis. Egyikük Pesten próbált szerencsét valami maszeknál, a másik kettő pedig árkot ásni ment.

Igaz, hogy kétszáz kilométerrel odábbra, igaz, hogy kéthetente lehet csak hazajönni onnan, igaz, hogy itthon kert, jószág, gyerek így könnyen elmarad, az asszonyról már nem is beszélve, akinek kontrollja híján is adódhatnak a távollétnek nemkívánatos konzekvenciái — de mégis: munka került, munka.

Annál pedig a szegény embernek nem lehet nagyobb kincse e mai világban.

Bächer Iván