Csak semmi pánik!

Már megint pánik van.

Becsületes magyar anya már csakis zsebében késsel küldi iskolába a gyereket, aki úr, az asszonynak hercig pisztolyt vesz nőnapra, csak az a fölszerelt háztartás ma már, ahol a kamra rúdján a kolbász mellett lóg egy jó Kalasnyikov.

Azt mondja a magyar ember: befellegzett.

Nem bízik már senkiben, semmiben.

Megpróbál védekezni maga.

Fegyverkezik a nép.

Csapatokat szerveznek az iskolák körül, nem engedik a serdülőt diszkóba el, aki pedig teheti, agyonrácsozott otthonából lábát ki nem teszi.

Rettegés lett itt az úr.

Egy koldust kicsit lelőttek.

Hiába mondja mindenki, rendőrfőnök, belügyminiszter, hogy pánikra semmi ok.

Meg hogy legyünk nyugodtak, ha agyon találnának lőni minket, a rendőrség ott lesz már perceken belül.

Nem mint azelőtt, egy fertályóra múlva.

Ez a baj: hogy a nép nem veszi észre a javulást.

Itt a pánik.

Ahelyett, hogy megnyugodnánk.

Mert demokrácia van. Szegényt és gazdagot ölnek egyaránt. Sor kerülhet bárkire.

Nem úgy, mint régen.

Amikor még úgy kellett elmennie a kocsmába a szegény embernek, és ott saját kezűleg verni agyon a másikat, fusiban.

Gazdag ember meg nem volt, ugye.

Pártelnök se annyi.

No meg akkor még úgy kellett hébe-korba ölni haragból. Valami okkal.

Ma már nem kell hozzá semmi ok, semmi indíték.

Megy a dolog magától, akár a karikacsapás.

Ha lelőnek, nem kell spekulálnod, miért tették. Csak. Mert ölés van.

Örülni kell. Örülni kell — Karinthy nyomán —, ha például jó napunk van, mert ma csak egy embert lőttek agyon. Még akkor is, ha történetesen mi voltunk azok. Nem szabad annyira önzőnek lenni.

Nyugalom!

Lőnek, Istenem. Lőnek bárhol, bármikor, bárkire. Volt már ilyen itt. Meg kell szokni.

Körül kell nézni, mielőtt kilépsz a kapun. Fal mellett kell mozogni, futva. Bölcs gazda kúszva sétáltat kutyát.

Különben is: nem lehet élni örökké.

Semmi pánik!

És ne feledjük: még mindig sokkal több embert nem lőnek agyon naponta, mint ahányat igen.

Bächer Iván