Vége felé

1987.  január 13.

Három év telt el azóta, hogy utoljára írtam. Mi történt azóta. Semmi. Az, hogy még nem haltam meg. A New York-i kirándulás minden eddiginél rosszabbul sikerült — medencecsonttörés, néger kórház, élő halottként való érkezés haza. Dezső azóta jönni akart, de előzőleg több levelében megírta, hogy én kiszámíthatatlan, veszedelmes ember vagyok, soha nem lehet tudni, mit követek el ellene. Azt írtam, ne jöjjön. Nem írhattam meg neki, hogy róla írok regényt. Negyvenkét kiló vagyok. Alig vánszorgok. Dezső megbántódott, befejezte velem a levelezést és a testvéri viszonyt megszakította. Születésnapjára táviratoztam, arra sem kaptam választ. Most, 86-ik évemben semminek sem érzem akkora súlyát, mint fiatalkoromban. Milyen elviselhetetlenül tudtam szenvedni.

Mondtam Boldizsárnak, hogy kellene nekem egy olyan óra, amely mutatja a másodperceket. Erre elkezdett üvöltözni velem, minek nekem néznem a másodperceket. Mit mondhattam volna neki. Őrült. Én csak szerettem volna nézni, megint egy másodperccel kevesebb.

1988. március 12.

Nem tudok írni, elővettem a naplómat. Mit írhatok ebben? Sirámok, mellőzés, magány, öregség, betegség. Tulajdonképpen a legcsekélyebb melegségnek és barátságnak olyan szívből tudok örülni — van ebben részem, de a legkevesebbet kapom azoktól, akiktől szívszorongva várom. Mindenki távolodik. Hiányoznak a barátnők, legjobban Boris… Őt nagyon szerettem, fenntartásokkal talán, de szerettem. Keserves emlékem utolsó találkozásunk. A kórházban feküdtem, meglátogatott. Mások is voltak ott. Boris mondta, hogy kilencven a vérnyomása. Hallottam, de magammal voltam elfoglalva és a vendégeimmel. Megjegyzés nélkül tudomásul vettem: kilencven a vérnyomása. Másnap vendégül látta Magdát és Annát. Egyszer csak leesett a feje és vége volt. A szép halált megérdemelte. Boris derék ember volt.

1988. március 18.

Beteg vagyok, most nagyon beteg, Jenő születésnapján voltam. Két órát töltöttem ott, autón hazahoztak. Ettem — nem sokat, inkább süteményt. Ittam fél pohár bort és egy negyed pohár pezsgőt. Aztán itthon megint — most már negyedszer — a gyötrelmes hányinger…

Meddig? És mi okozza? Milyen most már az életem? Vigyázok minden lépésemre, nehogy elessem, fulladjak, remegjek. Nem iszom már a reggeli boromat, feketekávémat. Hiszen alig élek. Nem akarok a kórházba menni. Félek a kezelésektől, a gyógyszerektől és a hazugságoktól. Gyűlöletes az egész. Hová menjek, mit kíséreljek meg, hogy megírjam azt, amit még akarok. Úgy érzem, igen rövid időm van hátra. Nehéz elviselni ezt a kínzó érzést, amitől alig tudok megszabadulni. Segíts, Istenem!

1989. január 29.

Nem egészen három hónap, és betöltőm a 88-ik évet. Úgy érzem, tulajdonképpen nem helyes ilyen sokáig élni. S ha mégis, nem aránylag tiszta értelemmel, figyelve, számon tartva minden jelenséget magam körül.

A család! Bizonyára minden magányos ember irigyel — figyelmesek, törődnek velem. A maguk módján, s ez sok töprengést, elégedetlenséget és szenvedést okoz. Nem írok Boldizsárról, az ő súlyos betegsége elnémít, nekem mindennél fontosabb, hogy ő ne szenvedjen. A gyerekek mintha kötelességet teljesítenének, hetenként meglátogatnak — tíz-húsz percre. Jenő, akivel érzelmem úgy alakult, hogy mindent, aminek hiányát éreztem, s azt is, mondhatom, mindenki hiányát ő pótolta. Végtelenül szeretem.

Újabban úgy alakult, hogy leül és hallgat. Magyarázom magamnak, hogy keserves nagy baj szakadt rá, de miért nem beszél velem erről. Bizonyára van, akivel megbeszéli a gondját, baját, öreg vagyok. Egyik sem beszél velem a magánéletéről, pedig a gyengédség, a gondoskodás nem egyedüli ismérve a nekem főzött ebéd. Úgy érzem, teljesen kizárnak a magánéletükből. Ez megszégyenít, elgondolkoztat, tulajdonképpen milyennek látnak, és mit éreznek velem szemben? Terhes volnék? Szeretném elűzni magamtól az efféle képzeteket.

Jó volna még egyszer azt érezni, hogy valakinek a mindene vagyok, hogy valaki csak engem szeret, hogy én vagyok a legfontosabb. De effélét leírni is ostobaság.

Dezső a levelében azt írta: Annácskám, mindenem. A regényem miatt szakított velem.

Írok, írok, nem azt, amit gondolok, mert a gondolataimat félek leírni, rám mázsás súllyal nehezednek és bizonyára sok benne az igazságtalan, képtelen vád. A naplóírásnak már nincs sok értelme. Már semminek nincsen sok értelme.

1989. április 10.

Kassai meghalt, öngyilkos lett. Nálam egy évvel idősebb volt. 1938-ban első látásra beleszerettem, s ő is szerelmes volt belém. Soha ilyen szenvedélyt nem éreztem. Elmúlt kapcsolatunk az én ostoba hibámból. Napok után szerelmes lettem Sándorba, s nyoma sem maradt az égő szenvedélynek. Szellemes ember volt, rendkívül vonzó — de ma már kérdezem magamtól, miért imádtam én azt a kövér embert? A tartózkodása, a nagyúri magatartása kialakított forma volt, ma tudom, akkor elkápráztatott. Milyen nagyon régi történet.

1989. május 17. Szabadsághegy

Négy hete vagyok itt. Az állapotom keserves. Betöltöttem a 88. évet. Nagyon öreg és nagyon beteg vagyok. Műtétre bevisznek a kórházba — ha megerősödöm. Nem fogok megerősödni. Szeretnék otthon, az ágyamban elaludni, fájdalommentesen egy utolsó buborékot kiengedni rossz hörgőmből. Félek, ezt nem érdemlem meg a sorstól — Boldizsár szerint gonosz vagyok. Nem tudom. Semmit sem tudok már.

Az ember önmagát ismeri legkevésbé.

Ezzel végződik Romlaky Anna naplója, melyet tizenöt éves korában 1916. december 11. szombaton este kezdett el a debreceni, pontosabban debreczeni Arany János utca 39. szám alatt lévő leányinternátus hálójában és vezetett több-kevesebb rendszerességgel hetvenhárom éven át.

Romlaky Anna 1989. augusztus 21-én, hétfőn este tíz körül feküdt le a Heltai Jenőtől örökölt szép, elöl-hátul kifelé hajló támlás ágyba.

Hajnali háromkor fölriadt és azon kezdett spekulálni, hogy vajon a fürdőszobában a mosdónak hány csapja van. Eleinte úgy gondolta, hogy kettő, de aztán rájött, hogy a Naphegy utcában volt kettő, meg a Pozsonyi úton is kettő volt, de Kolozsvárott egy volt, az biztos, vagyis hát az se biztos, a Pozsonyi úton egy volt talán, de lehet hogy nem, teljesen összezavarodtak, kavarogtak Anna fejében a csapok, nem is tudott visszaaludni, fél négykor föltápászkodott és elindult kifelé, hogy megnézze, végül is hány csapja van most őneki.

Utoljára ekkor esett el.

Bächer Iván