Amerikai ámok

Romlaky Anna 1984 nyarán járt Dezső bátyjánál New Yorkban utoljára.

Bajos útnak bizonyult ez — a bajnak pedig két oka volt: egy esküvő és egy papucs.

Anna nyolcvanhárom, Dezső nyolcvannyolc éves volt ekkor.

Tavasszal vagy ősszel lett volna jó menni, persze, de unokahúguk, Márti telefonozott Annának Kanadából, hogy a fia esküvője július 27-én lesz, próbáljon úgy jönni, hogy részt vehessen a ceremónián.

Így aztán Anna beleutazott a szörnyű, elviselhetetlen, embernek nem való New York-i nyárba. (Dezső gyakran idézte Molnár Ferenc két nevezetes mondását: „Ne felejtsétek el, hogy mi nem a klíma miatt jöttünk ide”, továbbá: „Azt még csak értem, hogy mi miért vagyunk itt, de azt föl nem foghatom, hogy az amerikaiak miért”.)

Annának volt azonban menekülési útvonala: Connecticut.

Ott élt ugyanis Strommer. Strommer Bandi, a debreceni szerelem — az egyik, persze —, akivel utoljára ötvennégy évvel azelőtt látták egymást.

De hát a végére mindig mindenki megkerül.

Strommer Bandi 1915-ben hagyta el Magyarországot, Prágában tanult orvostudományt, 1920-tól az Egyesült Államokban tette át székhelyét, öt évet — zömmel háborúsat — szolgált a haditengerészetnél, végül Connecticut állam összes állami kórházának — hét ilyen volt főfelügyelőjeként ment nyugdíjba.

Strommer egy kis falucskafélében éldegélt, négyórás autózásnyira New Yorktól, kertes, szép, több mint kétszáz éves házban, feleségével, Eleonorral, aki újságíró volt, és aki 1982-ben csontrákot kapott, sokat szenvedett, jobb lábszára háromszor eltört, míg végül 1983 júniusában meghalt. Negyvenhat évet éltek együtt.

Strommer 1981-ben szerezte meg Romlaky Anna címét, attól fogva leveleztek, s most végre sor kerülhetett a személyes találkozásra is.

Anna 1984. június 25-én érkezett New Yorkba, bőröndjében vagy száz doboz Xavinnal, mert azt vitt mindig Dezsőnek, Xavint.

Egy hetet pikéztek New Yorkban, néha ultiztak is, ilyenkor a harmadik vagy Dezső fia volt, Lali vagy Dezső lakója, Bandi.

Egyik sem volt valami emelkedett társaság, de hát több embere nem maradt Dezsőnek Amerikában.

Lali, aki évtizedeken át tisztviselő volt az American Expressnél nyugdíjas éveire amatőr politológussá képezte ki magát — melyik politológus nem az, persze. Egy évvel elébb mutatott apjának egy dolgozatot, amelyben kifejtette, hogy a lengyel probléma megoldása igen egyszerű dolog, annyi kell hozzá, hogy a Szovjetunió vonuljon ki Lengyelországból, elvesztett területéért viszont kárpótolják nyugat-európai és amerikai területekkel, Franciaország adja oda a Szovjetuniónak a Riviérát, Anglia Skóciát, Olaszország a Lidót, Amerika Floridát. Ezt aztán elküldte a New York Timesnak és nagyon megsértődött, amikor a kéziratot indoklás nélkül visszakapta postafordultával.

Bandi szellemi színvonalára pedig legyen elég annyi, hogy azokban a napokban eszkábált a kúszó növényeknek valami spárgahágcsó-rendszert, melyet így mutatott be. „Piramis függőkertje.”

De hát ők voltak Dezsőnek és senki más.

Csak az volt a baj, hogy mindkettő rémesen idegesítette Annát.

Anna ideges lett. Abból pedig ritkán következik jó.

Kanadába még baj nélkül átmentek, és vissza is tértek úgy.

Visszatérve New Yorkba levél várta őket Pestről, melyben Gold Boldizsár mellesleg tudatta, hogy ősszel feleségestül Franciaországba utazik koncertezni. A hírre Romlaky Anna sürgősen abbahagyta a költekezést, mert mindenképpen haza akart vinni imádott unokaöccsének 150 dollárt legalább.

Papucsa azonban Kanadában maradt. Papucsot venni kellett. De persze most már a legolcsóbbat. Három dollárba került a papucs, ami silány volt persze, de Anna gondolta, arra a pár hétre megteszi.

Tévedett.

Az unokahúg miatt utazott bele a New York-i nyárba Anna, az unokaöcs miatt lett a papucsa rossz.

Rögtön a második napon abban esett el Anna ugyanis. Nagy baj még nem történt, föltápászkodott kis segítséggel könnyeden, csak persze a térde fájt.

Sebaj, majd a vidéki levegőn minden rendbe jön, gondolták és 1984. július közepén, Lalival elvitették magukat Connecticutba.

Szép volt Strommer háza, valóban, de vendégszoba csak emeleti volt, Anna lépcsőzhetett naponta nyolcszor.

Ráadásul valami furcsa zavar támadt lelkében, viszontlátva hatvan évvel előbbi szerelmét. Tulajdonképpen arra számított, hogy azzal a fiatal, fess, vidám, csibész önkéntessel találkozik majd, aki úgy üli meg a lovat, hogy Sándor Móricz is elámulna rajt — erre a kínosan ápolt hófehér murván egy hatalmas amerikai villa előtt egy kopasz, ráncos, remegő kezű hólyag jött vele szembe, aki akcentussal összevissza tört magyar nyelven ökörségeket fecsegett.

Anna személyes sértésnek vette, hogy Strommer így megöregedett neki.

Mindehhez jött a papucs.

Anna rögtön az első napon kétszer esett el, egyszer a hátára, egyszer orra. Másnap is esett, harmadnap legurult a lépcsőn, úgyhogy negyednap pakoltatott és a kétségbeesett Dezsővel visszautazott New Yorkba. Persze Strommer fuvarozta őket.

— Dezsőkém, de jó itt nálad — ölelte át bátyját Anna, mikor kettesben maradtak a lakásban. — Soha többet nem megyek ehhez a hülyéhez.

New Yorkban közben tetőzött a nyár.

Anna harmadnap kijelentette, hogy ő meghal ebben a hőségben, és azonnal vissza akar menni Connecticutba.

— De azt mondtad, hogy oda soha.

— Én ilyet nem mondtam.

— Könyörgöm, Anna!

— Kérlek. Ha meg akarsz ölni, maradjunk nyugodtan.

Indultak vissza Strommerhez.

Ott aztán a kertben, kavicsos úton, Anna az oldalára zuhant és eltörte a medencecsontját.

Strommer orvos volt, de látta még másik három is, egybehangzóan állították, hogy nincs más teendő, mint pihenni, feküdni kell.

Nagy nehezen visszacihelődtek New Yorkba.

Anna feküdt, Dezső szolgálta. A harmadik napon, ereje fogytán, húga ágyának szélén kicsinyt megült. Nézték egymást szótlanul. Aztán Anna ezt mondta halkan, sziszegve szinte:

— Nem elég, hogy itt kell rohadnom eben a mocskos, büdös városban, ebben a piszkos, idegen lakásban, de ráadásul még a te hülye pofádat is néznem kell egész nap.

Dezső a fejéhez kapott, felüvöltött és Anna ápolását átruházta a lakó Bandira.

Bandi egy órával később vitte be a vacsorát.

— Olyan virslit hozok, Annácska, hogy megnyalja majd a tíz ujját.

— Takarodj innét, büdös paraszt! — volt a válasz erre. Ráadásul Anna, állapotát hazudtoló erővel, a botjával is csapott.

Anna éjszaka fölkelt, elindult, elesett, nem bírt fölállni, bevitték a kórházba, ahol nem szolgált sem orvos, sem ápolószemélyzet fehér bőrrel. Két hetet töltött itt, Dezső és Lali minden, három évtizede gyűjtögetett anyagi tartalékát fölemésztve. Anna könyörgésére Dezső hazavitte.

— Dezsőkém, most értem csak meg igazán, hogy ki vagy te nekem — sírta, mikor megérkezett a 91. utcába.

Két napra rá kijelentette, hogy Dezső nem ad neki enni, szándékosan leveszi füléről a hallgatót, hogy ne hallja őt és az életére tör.

Lali próbálkozott, de mikor először rászólt Annára, hogy ne induljon el járóka nélkül, a nyomorék rárivallt:

— Kuss! Úgy pofán váglak, hogy kiesik a szemed! Foglalkozz azzal a fasiszta feleségeddel!

Közben Anna önállósította magát, nem használta a járókeretet, nem kért segítséget, tehát elesett újra és újra.

A betegszállítók szeptember 3-án érkeztek, hogy Annát kivigyék a Kennedy repülőtérre. Dezsőt Lali vitte ki, de a kocsitól őt is tolni kellett.

A két testvér egy-egy kerekes székből áthajolva ölelte, csókolta, látta utoljára egymást.

Nyolcvanhárom éves volt a húg, nyolcvannyolc a báty.

— Bocsáss meg, Dezsőkém, bocsáss meg, ha vétettem volna valamit — szipogta Anna, majd kínzott arcán bocsátó mosolyra szaladtak szét a ráncok, és kék szemében egy villanásra újra kigyúlt az az ádáz, hideg, gonosz és varázslatos fény: — Mit csináljak. Én már csak ilyen vagyok.

— Milyen, Annácskám? — zokogta Dezső.

— Ilyen — nevetett Anna. — Néha egy kicsinyt szertelen.

Bächer Iván