Lázár Miklós visszajön

Romlaky Dezsőnek, felesége halála után, Lázár Miklós lett New Yorkban a legjobb embere.

Lázár Miklós azzal vált nevezetessé, hogy visszajött a halálból. Visszajött és referált. Sajnos referált.

Lázár is hírlapíró volt, a békebeli fajtából való.

Nyíregyházán született 1887-ben. A század elején a Magyar Hírlapnál volt törvényszéki és színházi tudósító — ez természetes párosítás volt abban az időben. Írt elbeszéléseket, verseket is, melyek zömmel A Rétben, Kiss József legendás közlönyében jöttek. Az első háború alatt a Pesti Naplót haditudósította, a forradalmak után Londonba keveredett és ott újságíróskodott.

Hazatérve 1921-ben megalapította A Reggel című lapot, amelynek 1939-es megszüntetéséig főszerkesztője volt. 1945-ben újraélesztette lapját, de 1948 szilveszterét Lázár már az Újvilágban ülte. Itt sem szokott le a lapszerkesztésről, és dolgozott a Szabad Európának is.

Élete utolsó évtizedét New Yorkban töltötte békés kártyázgatással. Egyik partnere volt Romlaky Dezső.

1967 januárjának közepén, egy szép vasárnapon Lázár Miklóst kivizsgálásra kórházba vitték. Szerdára elveszítette az eszméletét és kómába került. Felesége, Nelly, éjjel nappal mellette virrasztott. Így vagy úgy, de mégiscsak ötven évet húztak le együtt — a kettőből egy élet lett a végire.

Dezső naponta látogatta öreg barátját, egy órát ült az ágy mellett, addig a szinte félőrült asszony pihenhetett kicsinyt.

Az orvosok kategorikusan közölték, hogy nincsen remény.

Lázár félig nyitott szemmel, merev, hamuszürke arccal feküdt. Nem ismert meg senkit, nem reagált semmire.

Félóránként viszont megmozdult és tisztán, világosan ezt hörögte:

— Adjatok inni a választóknak!

Aztán sokáig megint semmi és megint hörgés:

— Adjatok inni a választóknak!

Két héten át semmi más nem hagyta el az öntudatlan ember ajkát, csak ez:

— Adjatok inni a választóknak!

Dezső persze tudta, hogy Lázár az első világháború előtt a tokaj-hegyaljai képviselő-választásokon buzgólkodott, de az azért őt is meglepte, hogy az ott szerzett élmények oly mélyen beivódtak Lázár lelkébe, hogy még a halállal is bírtak dacolni.

Mint mindenki ilyen helyzetekben, Dezső is a saját halálára gondolt, irigyelte Lázárt, aki ilyen szépen hal, nem tudva semmiről, nem érezve semmit, csak a tokaji bor zamatát talán.

Lázár Miklós négy hétig stagnált ebben az állapotban. Ezalatt szegény az összes valahavolt és leendő magyar pártnak megnyerte volna a követválasztást Tokajban.

A negyedik hétnek péntekjén Dezső ment be a kórházba, mint négy hét óta minden délután.

Lázár Miklós nyitott szemmel ült az ágyban és kezét nyújtotta:

— Szerbusz, Dezsőkém. Isten hozott. Be rég láttalak.

— Szerbusz, Miklós — mondta Dezső, leplezni próbálván döbbenetét. Hogy vagy?

Mire a visszatért ember így válaszolt:

— Az, hogy fájdalom, görög szó, és soha nem értettem meg igazán, mit is jelent. Most már tudom. Azt nem tudom, mi történt velem, de annyit szenvedtem, hogy azt föl nem foghatja senki.

Dezsőnek szembe kellett néznie azzal a tájékoztatással, hogy a kómában lévő, öntudatlan ember érez és szenved.

Szomorúan bólintott:

— Hát akkor ezzel sem áltathatjuk magunkat.

— Semmivel sem, Dezsőkém, semmivel. Úgyhogy hagyjuk is az egészet. Beszéljünk másról.

— Képzeld, pár napja találkoztam Dinnyével — mondta erre Romlaky Dezső.

— Milyen Dinnyével? — ráncolta homlokát a volt halott.

— Lévai Dinnye Mihály.

— Ja persze. Dinnye! Az a vézna, rongyos álhírlapíró. Az Otthonban élt. Azt hiszem, ott is aludt.

Dezső látta, hogy ez határozottan jót tesz a betegnek, belelendült tehát:

— Egyszer valamikor, az első háború utáni időkben a zsebemben maradt egy húszkoronás zseton. Jó pénz volt az akkor még. Délután bementem az Otthonba, gondoltam, beváltom. A játékszobában sokan tolongtak, négy-ötszörös sor vette körül a bakkasztalt. Mentem a zsetonos felé, útközben fel-feldobáltam a zsetont. Egyszer csak valaki elkapta előlem és kiáltott: „Muban felteszem!” Lévai Dinnye Mihály volt. A zsetont abban a pillanatban, az emberek feje fölött az asztalra hajította. Egy perc múlva a bankár kiborította lapjait: kilences slágere volt. Dühösen kerestem Dinnyét, aki tönkretett, de ő eltűnt, mint a kámfor. Bejártam az egész klubot, de nem találtam. Fáradtan leültem valami zugba, pihentem kicsit, aztán visszabandukoltam a bakkszobába. Egyszerre tízen rontottak rám: „Meddig hagyod itt a pénzedet, Dezső?” „Milyen pénzemet?” Kiderült, hogy a pintérnek is kilencese volt, aztán pedig elkezdett a bank veszteni. Az én pénzem hatalmasan duplázódott. Amikor hozzájutottam, nem emlékszem pontosan, de volt vagy kétszázezer, amiért már lehetett akkor venni egy szép nagy házat. Abban a pillanatban ott termett Dinnye és kérte a pénz felét. Szó nélkül odaadtam neki. Azonnal az asztalhoz állt és elkezdett ötezres tétekben játszani. Fél óra múlva száznyolcvanezer koronája volt, erre az összegre pontosan emlékszem. „Na, megvan a napi költség” mondta szórakozottan, beváltotta a zsetonokat és a belső zsebébe tette a bankóköteget. Átment a másik szobába, ahol néhány nagy pénzű klubtag játszott chemint. Beöthy László volt a bankár. A bankját nem tették ki. „Senki sem tartja ezt a kis maradékot?” — kérdezte Beöthy fölényesen. „Rest a tétek után” — mondta Dinnye. Kinevették persze, koszos volt, ruhája csupa rongy. Erre elővette a pénzköteget és kitette az asztalra. A bank nyert, és megint nyert. Dinnyének három perc múlva egy fillérje sem volt. Hozzám jött kölcsönkérni, de nem adtam neki. Na most pár napja megyek a Rockefeller Centerben, valami bankba, szállok be a liftbe, hát látom, hogy ott áll Dinnye, épp olyan rongyos, mint Budapesten volt.

— Hát Mandovszkyra emlékszel-e még?

— Hogyne. Mandovszky Richárd. Ő volt, aki, amikor rosszul ment a parti, eldobta a lapokat. 1944-ben, amikor az amerikaiak partra szálltak Normandiában, Szép Ernő így szólt az Otthonban: „Táviratoztam Hitlernek.” „Igen? És mit táviratoztál, Ernőke?” — kérdeztük.

— Azt, hogy Mandovszky már feladná — mosolygott Lázár elégedetten.

— És azt ismered, amikor Krúdy elvitt vacsorálni?

— Nem emlékszem — hazudta Dezső.

— Együtt jöttünk ki a klubból, reggel volt és egyikünknek sem volt egy vasa sem. „Fiam, most meghívlak ide a Dohány utcába egy kiskocsmába egy bablevesre és egy pohár sörre.” „Hogyan, Gyula bácsi, amikor nincsen pénzünk?” „Te, fiam, most konflisba ülsz és kimégy a Szigetre. A kastélyban megtalálod a feleségemet. Az íróasztalom bal fiókjában, Móricz Zsiga földtörvénye alatt van egy százkoronás. Azt elhozod a kocsmába, ahol én megvárlak téged.” Konflisba ültem, kimentem a Szigetre. Krúdyné mosolyogva, kedvesen fogadott, meg is találtuk a pénzt. Visszazötyögtem a Dohány utcába. A konflis hatvan koronába került. Átadtam a megmaradt negyvenet Gyula bácsinak, aki kihozatta a bablevest és a pohár sört. A cech hatvan korona volt, adós maradt hússzal.

— És Bátaszékire emlékszel, Miklós?

— A Báta, hogyne.

És a két öreg egymás szavába vágva elevenítette föl boldogan az esetet, amikor Bátaszéki hibázott. Bátának ugyanis évtizedes előjoga volt mindennap ingyen vacsorázni kismenüt a New Yorkban. A New Yorknak akkor már az egykori riporterkolléga, Tarján Vilmos volt a tulajdonosa. Tarjánnak volt még egy mulatója is, az Indián Tanya. Tarján egy ízben bankot adott az Otthon kártyaasztalánál és folyamatosan vesztett. Dühében kifakadt, az állapotokat okolva balszerencséjéért: „Borzasztó, mennyi ember van itt, rálépnek az ember nyakára.” „Hja — mondta a mellette szorgalmasan nyerő Báta —, ez nem az Indián Tanya.” Tarján erre még aznap éjjel intézkedett és letiltotta a potyamenüket. Báta hiába rimánkodott, hetekig nem kapott vacsorát. Végül Tarján engedett. Bátának mezítláb, térdig felgyűrt nadrágban kellett átkelnie a New York kismedencéjén, középen megállva el kellett énekelnie az „Ujjé, a ligetben nagyszerű” kezdetű kupiét, fennhangon bocsánatot kérni, és már hozták is ki az obligát kismenüt…

Efféle dolgokról beszélt a két öreg hírlapíró a New York-i Lennox Hill Kórház belgyógyászatának kórtermében, míg csak be nem alkonyult és a kedves, fiatal Puerto Ricó-i ápolónő meg nem jelent az ágytállal.

Két hét múlva Lázár az utcán mászkált, újságot olvasott, moziba járt és kártyázott persze Dezsővel.

Jó másfél év adatott még meg neki. 1968. november 15-én halt meg Baden bei Wienben.

Bächer Iván