Pesti piké

Romlaky Dezső 1970-től majd minden évben hazalátogatott Budapestre. A vizitet rendszeresen viszonozta New Yorkban testvére, Romlaky Anna.

Dezső komolyan fontolóra vette a hazatelepülést.

Ennek — úgy tűnt — két komoly akadálya volt. Az egyik a világtörténelem, a másik a Buksi kutya.

Az előbbi — mindenféleképpen könnyebbnek látszó — akadály leküzdése érdekében 1973 tavaszán Dezső levelet írt az illetékes magyar hatóságoknak, amelyben a kővetkezők álltak egyebek között:

1948 júniusában a Magyar Nemzetnél való munkámat elvesztettem. Valószínűtlennek látszott, hogy más lapnál el tudjak helyezkedni. Ugyanakkor azt hittem, hogy a magyar polgári, parlamenti demokráciáért tehetek valamit külföldön. Ezért hagytam el az országot 1948 júniusában. Másfél évet töltöttem Salzburgban, Ausztriában, ahol alkalmi, napszámosmunkákból éltem. Ezután másfél évet töltöttem Svájcban mint a Charitas gondozottja. 1953 októberében Münchenbe kerültem, a Szabad Európa Rádióhoz. Itt 1953 decemberéig sok propaganda-politikai programot írtam, még mindig abban a meggyőződésben, hogy a parlamenti demokrácia gondolatát szolgálom. 1953 decemberében áthelyeztek a SZER New York-i szervezetéhez, ahol 11 évet töltöttem. Ez alatt az idő alatt kizárólag népszerű tudományos programokat írtam, egyetlen politikai program nélkül. New York-i esztendőim során beláttam, hogy a magyar parlamenti demokrácia a jelenlegi világhelyzetben kezdetleges képzelődés, politikailag gondolkodó emberhez nem is illő, és valószínűleg nem is kívánatos. 1962-ben történt nyugdíjazásom után jó ideig pénztáros voltam egy vendéglőben, azután eladósegéd lettem a Hunnia magyar könyvesboltban a New York-i 2. Avenuen, a magyar negyedben. Mindmostanáig végeztem ezt a munkát. Az utóbbi időkben ismételten hazalátogatva, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a jelenlegi politikai és társadalmi rendszer sokkal jobb minden eddiginél. A régieknél sokszorosan többet tett nagy tömegek nyomorúságának felszámolásáért és a nemzeti jövedelem igazságosabb elosztásáért. Ugyanakkor közelebb hozta az országot a kor technikai és civilizációs színvonalához. Őszintén úgy érzem, hogy öntudatomban semmiféle ellenkezés nincs ezzel a rendszerrel szemben. Ezért szeretném otthon, kedves hozzátartozóim körében eltölteni azt az időt, amely még hátravan életemből, és amely józan feltevés szerint nem lehet túlságosan hosszú.

Bár a végleges hazatelepedési engedélyt Dezső — a legkomolyabb protekciók dacára nem kapta meg, de végül is annyit időzhetett Pesten, amennyi jólesett neki, még a Szabad Európában teljesített szolgálatért járó nyugdíját is felhozta neki a magyar postás a Szent István körút 9. második emeletére.

A másik gond nagyobb volt, a Buksi.

A repülőtársaságok többsége nem vállalt röptetni hétévesnél idősebb kutyát. A kis puli tizennegyedik évében járt, végtelenül érzékeny, elkényeztetett, beteg, szőre hullató, vaksi, süket kutya volt. Rengeteg próbálkozás után végül a KLM légitársaság speciális, csak állatokat szállító járatával érkezett Ferihegyre.

Mikor a két nappal elébb érkezett Dezső kihalászta a szállítóketrecből, ahonnan maga nem akart vagy nem bírt kikecmeregni, Buksi egy álló napig csöndesen, de folyamatosan sírdogált.

De végre megkezdték hármasban a pesti életet.

1973 novembere volt.

Az élet ritmusát két dolog szabta meg: a kutya és a kártya. Buksit naponta nyolcszor kellett levinni. A nyolc alkalomból legalább hatszor nem ért le az utcáig időben. Ilyenkor a hetvennyolc esztendős Dezső indult vissza a seprővel, vederrel, ronggyal. A lakók morogtak.

Buksi Romlaky Anna rendes, barátságos lakásában is komoly változásokat idézett elő: amelyik szőnyeget nem találta toalett céljaira alkalmasnak, azt gondosan szétrágta. A kis, gyönge kutyának egyedül a fogai maradtak egészségesek.

Végül is sem a kutya, sem a világtörténelem nem állott a két testvér közé. Együtt voltak, együtt annyi év után. Sok jó fakadt ebből, mondani sem kell. Mozgalmasabb lett az élet, naponta sétáltak a Szigetre, felélénkült a vendégjárás, jókat ettek otthon, és persze kártyáztak mindenekelőtt.

Azon az estén, 1974. február 25-én is pikéztek éppen.

A pikét magyar kártyával játsszák és hangosan számolnak közben.

— Tíz — mondta Romlaky Dezső.

— Tizenegy — tette le a lapot Romlaky Anna.

— Tizenkettő, mint a tanítványok.

— Tizenhárom. Mint a vértanúk.

Ezzel nem kéne viccelni. Tizennégy.

— Tizenhat. Hogyhogy? Mi van? Mivel nem kellene viccelni?

— Vértanúkkal. Tizenhét, tizennyolc, húsz.

— Mit beszélsz? Huszonegy.

— Azt, hogy a magyar nemzet legnagyobb vértanúival nem kell viccelni.

— Micsoda? Először is, Dezsőkém, nekem te ne mondd meg, hogy mivel vicceljek. Másodszor is, én nem vicceltem. Én csak azt mondtam, hogy tizenhárom, mint a vértanúk. Huszonkettő.

— Huszonhárom.

— Harmadszor. Mi az, hogy vértanú? Pechük volt. Mi az, hogy magyar? A legtöbbjük nem is tudott magyarul! Huszonnégy.

— Nem igaz! Huszonöt! Huszonhat!

— És mi közöd van neked ehhez! Harminc!

— Hogyhogy mi közöm?! Harmincegy!

— Te már 1913-ban is Görgeyt kerested fel Lajcsikóval Visegrádon.

— Annácskám! Az isten áldjon meg! Hát Damjanichot kerestem volna föl?!

— Te nekem ne magyarkodj! Különben is: a magyar gyáva, beszari nép. Harminckettő, harminchárom, harmincnégy!

— Ezt kikérem magamnak, Anna! Negyven!

— Minden csatáját, minden forradalmát elbukta csúfosan. Húsz! Mindig kiegyezett! Gyáva, korrupt nép a mienk! Nevetséges. Negyvenkettő, negyvenhárom!

— Ezt nem tűröm!

— Te?! Te nem tűröd?

— Hallgass! Hallgass, mert nem állok jót magamért! Negyvenöt!

— Mi bajod?

— Nem tűröm, hogy bántsd a hazámat! Negyvenhét, negyvennyolc!

— A hazádat! A te hazád New York! Ötven!

— Anna!

— Te a hazádat elhagytad, itt hagytad a hazádat, anyádat, itt hagytál minket,és a feleségedet is itt hagytad volna, ha nem ment volna utánad szegény.

— Ha itt maradok, megdöglöm! — üvöltött fel Dezső és — arra azért vigyázva, hogy ne Annára dőljön — poharastul, paklistul a szoba közepére borította a kártyaasztalt.

— Hát akkor dögöltél volna meg! — sikoltotta Anna.

Dezső felugrott, vette kabátját és elrohant. Este tízkor jött haza. Levitte a kutyát, visszahozta, lefeküdt a szobájába, reggel levitte a kutyát, visszahozta, elment, délelőtt megjött, levitte a kutyát, jött, ment, délben újra jött, vitte a kutyát, megjött és elájult. Anna hívta Bányait, az orvost, lefektették Dezsőt, aki estére jobban lett.

Délután hatkor Anna ült az ágy szélén, átölelte bátyját és zokogott:

— Dezsőkém. Egyetlenem. Miért bántjuk egymást? Hát senkink sincs ezen a világon. Miért bántjuk egymást?

Dezső is sírt persze:

— Nem tudom, Anna, nem tudom — és mert szerette a nagy szavakat, megkockáztatott egy föltevést. — Ezzel büntet minket az Isten vétkeinkért.

— Dezsőkém. ígérem, hogy én soha az életben nem bántalak.

— Én sem bántalak.

— Jenő életére esküszöm.

— Én a Buksiéra.

Kicsit hallgattak, aztán Dezső megszólalt:

— Kártyázunk?

Anna ment a pakliért, az ágyhoz húzta a kisasztalt, kevert, osztott.

— Kilenc.

— Tíz.

— Tizenegy.

— Tizenkettő. Tizenhá… tizennégy!

— Tizenöt. Dezsőkém… nagyon fáj a gyomrom. Második napja.

— Tizenhat.

— Tizenhét. Második napja fáj a hasam. Tizenhét.

— Nyilván az influenza a gyomrodra ment. Húsz.

— Ezt mondta mindig Gojszi is. Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy.

— Nincs rákod. Annácskám. A ráknak számtalan tünete van, amelyből nálad nem mutatkozik egy sem. Huszonöt.

— Én egy szóval sem mondtam, hogy rákom van. Harminc!

— De azt gondoltad. Harmincegy, harminckettő.

— Nem is tudtam, hogy már gondolatolvasó is vagy. Már bocsáss meg, Dezsőkém, de hogy én mit gondoltam, azt egyelőre még én tudom. Harminchárom.

— Harmincnégy, harmincöt. És mit gondoltál?

— Nem gondoltam semmit. Harminchat, harmincnyolc. Én nem gondolom, én tudom, hogy mi bajom van.

— És mi bajod van, Annácskám? Harminckilenc.

— Negyven. Negyvenegy. Ne csinálj úgy, mintha érdekelne.

— Érdekel. Negyvenkettő, három, négy, öt, hat.

— Ha annyira érdekel, akkor megmondom neked, hogy bélcsavarodásom van.

Dezső kezében megremegtek a lapok.

— Anna! Ne őrjíts meg! A bélcsavarodás szörnyű betegség, rettenetes fájdalommal, ájulással jár.

— Ugyan, Dezső! — kiáltott fel Anna. — Arról van szó, hogy te unod a bajaimat! Nem szereted hallgatni, ha panaszkodom! Neked teljesen mindegy, hogy élek-e vagy halok!

— Mit akarsz? Mit akarsz? Mondjam azt, hogy igen, Annácskám, neked rákod van és három hónap múlva meghalsz, vagy mondjam azt, hogy bélcsavarodásod van, és három nap múlva teszed ezt! Mit akarsz? Mit akarsz? Megcsavarodott a rákod, Annácskám! Vagy mit akarsz hallani?!

— Hitvány fráter! Gazember! Gyilkos! Istenem! Ó, istenem, mit kell még nekem kibírni.

És ez így ment, amíg csak 1974. június 29-én Romlaky Dezső vissza nem utazott New Yorkba.

A Buksi kutyát hátrahagyta Budapesten, pontosabban Csepelen. Ott lakott ugyanis Romlaky Anna takarítónője, Sára, aki vállalta a kutyát havi hétszáz forintért. Csepelen Buksi egy sufniba került, ahonnan nem jött ki többé, csak egyszer, július 3-án, mikor Romlaky Anna meglátogatta. A kis kutya olyan boldog volt, hogy majdnem belehalt. De hát a kutyák sem a boldogságba szoktak belehalni.

Mikor Anna kilépett a kapun, Buksi elkezdett sírni, és sírt egész délután és sírt este és sírt éjszaka és sírt hajnalban és sírt Buksi panaszosan és szünet nélkül egészen addig, amíg Jóska, aki Sárinak a férje volt, azt nem mondta: „Na, most már elég”, és ki nem kelt az ágyból és meg nem ragadott egy jó lapátot és hátra nem ment a sufniba.

Bächer Iván