Az olasz vadász

Az jön ölni.

Idejön, ide, mihozzánk, és öl. Öl válogatás nélkül mindent, ami él és mozog. Mit sem törődik törvénnyel, szabállyal, tilalommal, vadászati előírással, erkölccsel, joggal.

Megkeni a magyar kísérőt, aztán öl százával, ezrével, tízezrével védett madarat, szalonkát, begyet, kárókatonát, mindegy neki, mi az, csak ölni lehessen.

Idejön miközénk ölni. Ide jön, mert itt hagyják ölni. Ő pedig ölni szeret.

Ilyen az olasz vadász.

Nem ilyen a német vadász, nem ilyen a holland, nem a francia.

Csak az olasz ilyen.

Nem ember, nem is állat olasz vadász.

Ha ilyen az olasz vadász, akkor ilyen az olasz vadász, istenem.

Nem is ez az érdekes.

Hanem, hogy ez az olasz vadász nem hoz szégyent az olasz fejére.

Az olasz marad, mi volt, büszke, szabad, nagypofájú, mindőnk kincseinek őre, link, strici és szeretetre méltó, és még nyilván százmillióféle.

Az olasz vadász nem árt az olasznak.

Ha egy magyar halászcsárdás egymilliót veret ki dán vendégeiből, átsegítve ezzel a teljes világsajtót az uborkaszezon hónapjain, akkor tizenötmillió magyarnak ég a pofája.

Ha egy szabolcsi magyar gyerek per hecc vasdoronggal agyonver egy misszionáriust, akkor mindannyian lehajtjuk a fejünket szótlanul.

Ha az olasz vadász eljön ide, és mint egy vérnősző baromállat öldököl — emiatt nem fáj a feje az olasznak.

Nem mentegetődzik nagykövet, nem csóválja fejét olasz vadászati hivatalfősegéd, nem érződik szégyenérzet egyetlen talján idelátogatón sem.

Ők olaszok csupán.

Mi közük lenne az olasz vadászhoz?

Boldog nemzet az övék.

Bächer Iván