Levelek New Yorkból

Romlaky Dezső 1967-től, felesége halála után, egyedül maradt New York városában.

Kutyája volt és lakója néha. Fia — ha nem voltak éppen összeveszve — látogatta hetente egyszer. De legtöbbször össze voltak veszve.

Dezsőre rázuhant a magány.

Nem maradt más, csak a levél.

1968. november 3.

Annácskám, egyetlenem!

Mindenekelőtt a fejfájás nem föltétlenül jelent gyomorrákot. Ami pedig a „vírusos influenzát” illeti, az csak annyit jelent, hogy nem találtak semmiféle konkrétumot. A „vírusos influenza” a nesze semmi, fogd meg jól, amellyel a hosszabb vizsgálat fáradalmát kerülik el az orvosok…

Engem egyébként orvosom folyamatosom nyaggat, hogy menjek el hozzá, a vérnyomásom ellenőrzése végett. Eddig mindig azt mondták, hogy a vérnyomásom rendben van, minek azt örökösen kontrollálni? Lenkének is azt mondták, hogy ideális a vérnyomása, remek a szíve, kifogástalan a tüdeje, a veséje meg éppen a világ csodája. Mindebben pedig csak az volt a baj, hogy meg kellett halnia. Borzasztóan idegesít, amikor elkezdik a vérnyomásomat dicsérni. A vérnyomás olyan, mint az asszonyi erény, még valamikor régen. Addig volt jó, amíg nem beszéltek róla.

A káddal vigyázni kell!

A kád roppant veszélyes dolog, itt volt, sőt itt is van például a John Glenn nevezetű asztronauta. Kevéssel azután, hogy visszatért a világűrből Kennedy Robertéknál volt vendégségben. (Akkor még élt az illető.) A villa kertjében szép, nagy úszómedence van. A vendégek azzal szórakoztak, hogy egymást a medence szélére csalták és aztán belökdösték a vízbe. Ethel Kennedy, a háziasszony, minden ruháját átadta a csuromvizes hölgyvendégeknek. Mindenkit bedobtak a vízbe, csak az egy John Glennt nem tudták belemanőverezni a medencébe. Állt a lábán szilárdan, akárhányan támadtak rá. Másnap, egyetlen napi haladék nélkül elesett fürdőkádjában, amikor senki sem buktatta, és majd a nyakát törte. Hónapokig feküdt valami merevítő öntvényben. Éppen fel akart lépni a szenátorválasztáson és vissza kellett vonulnia, mert nem tudott kimenni a nép közé, örök boldogságot és gazdagságot ígérni mindenkinek…

Hogy el ne felejtsem: a kádból úgy kell kijönni, hogy hasra fekszik az ember, elnyújtózva a csaptól a kád vége felé. Így könnyű feltérdelni és térdelésből nem nehéz felállni. Nem volt egészen könnyű rájönni…

Igen szép világot élünk, de nem az öreg emberek világát. Minden héten egy másik szervem mondja fel a szolgálatot. Mire az ember meghal, kopasz lesz, vak lesz, süket lesz és néma irtózattal tekint az ellenkező nemre.

Ha engem kérdeznek, azt mondom, hogy nem érdemes megöregedni. Igaz, a hosszú életnek ez az egyetlen módja, de nagyon rossz mód, nem éri meg az eredményt, ami elérhető és ami néhány év betegeskedésből áll…

A kritika, pontosabban a kritika hiánya ne izgasson. Egy regény irodalmi értéke és kritikai elbánása között nincs egyenes arány. Jó kritikát szokás írni barátainkról és azokról, akik esetleg jó kritikát írnak majd a mi könyvünkről. Valahová tartozni kell annak, aki jó kritikára vágyik, és mennél jobb helyre tartozik, annál többet várhat.

Magam már nem írok semmit. Amikor az ember átlépi hazájának határát, legjobban teszi, ha ceruzáját kettétöri és belehajítja az első pöcegödörbe. Viszont olvasok. Van itt most két kötet Krúdym, írói portrék a címe. Mérhetetlenül élvezem. Minden író rajong a kötetben a marhahúslevesért, hosszú metélttésztával, sűrű, sárga zsírcseppekkel a felszínén, finom marhahússal, amelyet csak a Hunyady téren lehet kapni megfelelő minőségben. Amikor Bródy Sándor elküld valakit a Szigeten az igazgatóságra telefonálni a Rökk Szilárd utcában standoló fiákeresnek, hogy menjen el a Hunyady térre marhahúsért, és hajtasson ki vele Szigetre, akkor úgy érzem magam, mintha megint előttem ülne Gyula bácsi.

Ne csodálkozz, ha Márai idegen nyelven unalmasnak tűnik. Márai lefordíthatatlan. Egy könyvét olvastam németül magam is, az egyszerűen megdöbbentő volt. Amit magyarul szépnek vél az ember, németül teljesen érthetetlenné válik. Már az érthetetlen, hogy miért kellett leírni. Angolul még lehetetlenebb. Márai dagályos beszéde az angol nyelv lényegével ellenkezik, ezért visszaadhatatlan. Ha pedig mégis visszaadják többé-kevésbé, egyszerűen megdöbbentő lesz. Nem is jelenik meg egy sora sem.

Magamról nincs sok beszámolni való. Van lakóm, egy félbolond, aki asztrál szellemekkel társalog és tőlük kap tanácsokat nehéz helyzetekben. Most például nehéz időket jósolnak a szellemek. A derék embernek felesége van és kilencéves fia. Az asszony most, nyilván hosszú torzsalkodások után, kijelentette, hogy nem akar tudni róla és beállt pincérnőnek a Balaton Klub nevű félkuplerájba. Csodálom, hogy már előbb nem tette meg. Bizonyára az a tudat tartotta vissza, hogy a kurvaság igen nehéz kenyér ebben a városban, ahol minden nő konkurenciát támaszt, négyéves kortól hetvenkettőig.

Itt egyébként pletyka nincs. A pletyka itt nem olyan formán virágzik, mint nálunk valamikor Incze Sándor sokat szidalmazott védnöksége idején. A valamire való kolportázs lapban négy-öt pletykarovat található. A vezető pletykálkodók a legnagyobb közéleti tekintélyek, velök kikötni társadalmi halál. A legnagyobb és legveszedelmesebb, Elsa Maxwell nevű tömzsi, molett, középkorú szélkelep nagy háborúságba keveredett a windsori hercegnővel, aki maga sem megy éppen babyszámba. A vége az lett a dolognak, hogy kénytelen volt bocsánatot kérni. A hercegnő, persze.

Nem tudom, miféle barátról írsz? Amerika ezt az intézményt nem ismeri. Az amerikai ember nem jó barátja senkinek, még önmagának sem. Legkevésbé barátja annak, akivel együtt iszik nehéz pálinkát. Nem is úgy iszik, mint a magyar ember, kvaterkázva, kedélyeskedve, duhajkodva. Nem is úgy, mint a német, aki tizenkilenc krigli sörrel az öntudatlanságig feszíti vesehólyagját. Úgy sem, mint a francia, aki néhány liter borral jókedvre deríti magát étkezés után. Az amerikai ember leteszi maga elé az asztalra a whyskis üveget és addig iszik, amíg eszméletlenül le nem fordul a székről. A másik emberről, aki vele szemben ül, nem tud és különösebben nem is akar tudni feleszmélés után. A betegség nem is New York-i, hanem általános amerikai. A barátságtalanság és társtalanság nemzeti katasztrófa. Az emberek nem járnak össze. A felső tízezer, vagy manapság ötvenezer, hivalkodó estélyekét, vagy cocktailpartykat ad, amelyeken halálra unják és isszák magukat a vendégek. A közönséges állampolgár rokonai a kontinens három különböző zugában élnek. Karácsonyra, vagy Thanksgiving Day ünnepére összegyűl a család a legidősebbeknél, és ilyenkor a rokonok három napig unatkozva bámulják egymást. Barátja, a szónak számottevő értelmében, a legkevesebb embernek van. Mindenkinek vannak hivatali, vagy műhelyi kollegái, főnökei, klubtársai, miegymás ismeretségei. Az ilyeneket sokszor meghívja magához, bőven ellátja őket itallal, vacsora előtt és után is. Azután leül velük a Living Roomban a földre, illetőleg a szőnyegre a televízió elé, és egy szó nélkül, böfögve végignéznek három-négy programot. Éjfél után azt mondják egymásnak, hogy nagyon szép este volt s széjjel válnak. Nincs itt egy hely, amelyen a kedély, a közös érdeklődés, a barátság szikrája élne. A régi budapesti Otthon Kör minden rettenetes hibájával együtt paradicsomnak tűnik fel ebben a perspektívában. Persze a magyarok is hamarosan beleszoknak az amerikai lélektelenségbe, és sokan túltesznek tanítómestereiken. Sokszor nem tudom, kit utáljak jobban, amerikai barátaimat, vagy magyar testvéreimet. Talán maradok az utóbbiaknál, jelentékeny energiát szentelve az előbbieknek is. A barátságtalanság, vagy baráttalanság borzasztó gátlásuk a világpolitikában is. Milliárdokat adnak szegény nemzeteknek, de barátságtalanul adnak, mert nem tudják mi a barátság. A következmény az, hogy ott utálják őket a legjobban, ahol a legtöbbet adnak.

Utóiratnak egy anekdota: egy New York-i milliomos annak idején nagy vacsorát adott és megkérdezte Slezák Leót, hogy mennyiért énekel el néhány áriát a vendégek mulattatására. Ezer dollár, mondta Slezák.. Rendben van, felelte a milliomos, de sajnos a vacsorára nem tudom meghívni. Óh, örvendezett Slezák, az egészen más. Akkor megcsinálom hatszáz dollárért.

Ölellek Dezső.

Efféle leveleket írdogált Romlaky Dezső 1948 és 1988 között csaknem háromezer darabot. Pár tucatot anyjának, Gojszinak, pár százat Böske húgának, a többit Romlaky Annának címezte.

A leveleket ki-ki összegyűjtötte, cukorspárgával átkötötte és cipősdobozba tette.

Ott sárgulnak a dobozok tán ma is, valami kamra felső polcain — hacsak bele nem lettek taposva a kukába.

Bächer Iván