Buksi

Megyünk már, Buksikám, megyünk már mondta Romlaky Dezső 1967. szeptember 5-én reggel fél hétkor az ágyban fekve, ahonnan már egy órája nézte a mellette ülő pulikutya fejét, amelynek bozontjából szomorúan csillantak elő az esdeklő, fekete gombszemek.

Dezső reggelente alig-alig tudta összekaparni magát.

Akkor már felesége fél éve nem volt, és lakója is meghalt egy hónappal elébb. Csak kutyája volt Dezsőnek. A Buksi.

Buksi 1960 februárjában került hozzájuk.

A kutya három hónapos volt akkor, apró, eleven nőstény, fajtájára nézve magyar puli. Minden fölmenője pompás pedigrével büszkélkedhetett.

Buksival kezdettől volt baj elég. Szót nem fogadott, az emberi intésre később sem — majd tizenöt évig, míg él — vetett ügyet soha, viszont mindent szétrágott, ültő helyből ugrott gazdái nyakába, csak ágyban volt hajlandó aludni, és ha evett valamit, akkor sült csirkét mindenekelőtt.

Buksi eleinte könnyen élt, kényeztették, kapta a sült csirkét, és naponta ötször-hatszor is levitték a piszkos, szemetes Morningside Parkba.

Közben 1962 júliusában Dezsőt nyugdíjazták a Szabad Európától, jövedelme a felére csökkent, de nem ért rá foglalkozni ezzel sokat, mert Buksi épp ekkor lett komolyan beteg először.

Nem tudott lábra állni, kórházba kellett vinni, ahol semmiféle vizsgálat nem tudta kideríteni a baját. Dezső, akinek addig nem volt kutyája soha, naponta kétszer látogatta, magánkívül volt a kétségbeeséstől és rádöbbent, hogy Buksi neki az egyetlen társa ebben a feneketlen, idegen, rohadt városban.

A szeretet hatalmas gyógyító erő.

Buksi, minden állatorvosi szakértés és igyekezet dacára, talpra állt és húsznapi kórházi tartózkodás után, ha viseltesen is, de visszatért övéihez.

Később még számtalanszor esett át mindenféle betegségeken, egyszer szőre hullott ki, másszor szörnyű hasmenést kapott, de Dezső mindig életbe szerette a kutyát.

Jöttek aztán szebb napok is Buksi életében. 1964-ben például, egy gondosan szervezett pulivendégeskedésnek négy, gyönyörű pulikölyök képében lett meg a konzekvenciája.

Igaz, Buksinak a szülés után kihullott szőrének kétharmada és csúnya kiütések lepték el a bőrét valami hormonbetegségből kifolyólag, de a gondos kezelés és a gyógyszerek rendbe hozták — ez utóbbiak hatásának folyományaként nem lehettek viszont kölykei többé.

Mikor Dezső elvesztette asszonyát, a kutyán új baj hatalmasodott el, a depresszió. Órákon át tudott feküdni Lenke szobájának ajtaja előtt, halkan nyüszítve.

Dezső naphosszat pátyolgatta, simogatta, ölelte, Buksi mellette aludt, karjára hajtott fejjel.

Meg is gyógyult szépen.

Felesége halála után pár héttel az akkor hetvenkét éves Romlaky Dezső munkába állt. A Second Avenu-n lévő magyar könyvesboltban lett mindenes. Persze Buksi megérezte az állandó társ hiányát, de hát ezt is bírta, annál is inkább, mert részben anyagi okokból, részben éppen őmiatta került a négyszobás lakásba egy lakó, aki gyorsan és egészen közel került Buksi szívéhez.

A lakó, egy nagyon kedves és derék ember, aki előző életében vasesztergályos volt Újpesten, New Yorkban azzal foglalatoskodott, hogy naphosszat írta a magyar munkásmozgalom históriáját. Azt mondta, hogy mikor elkészül vele, megbukik a kommunista rendszer az egész világon. Dezső kétségeinek adott hangot, mondván, hogy a kommunizmus ellen írtak már egy nagy könyvtárra valót, de annak esze ágában sem volt megbukni addig, de a vasesztergályos nem hallgatott rá, írta tovább a művet.

Aztán egy hétfő este Romlaky Dezső elment koncertre a Philharmonic Hallba, és mire visszajött, ott találta az ebédlőben lakóját halva. A tetem mellett ült Buksi és csöndesen sírdogált.

Hét rendőr jött ki éjjel, jegyzőkönyvet vettek föl, összeszedték az újpesti férfiú öt centet érő cókmókját és távoztak.

Szép éjszakát töltöttek ott a holttal, aztán ketten maradtak megint.

Ketten indultak le azon a reggelen is, 1967 szeptemberében.

Fél nyolckor már a Momingside Drive névre hallgató gyepsávon sétáltak. Az egyik padon két idős hölgy ücsörgött. Amikor Dezsőék elmentek előttük, az egyikük felállt és azt mondta:

— Rég láttam a feleségét.

— Meghalt — mondta Dezső.

— Meghalt? — csodálkozott el a hölgy. — Nagyon sajnálom. Kedves asszony volt.

— Igen.

— Mikor történt?

— Öt hónapja.

— Hm — gondolkodott el a hölgy. — A kutyájuk nagyon kedves állat.

— Igen.

— És vele mi lesz?

— Hogyhogy mi lesz vele?

— Hát mi lesz a kutyával, ha maga is meghal? — kérdezte az asszony úgy, mintha csak arról érdeklődött volna, hogy mit adnak a moziban.

— Ezen még nem is gondolkodtam. — mondta Dezső, ami persze nem volt igaz.

— Van jó állatorvosa?

— Az Állatorvosi Központban egy professzor.

— Az jó. Ott meghagyhatja, hogyha maga meghal, akkor gondoskodjanak a kutyáról. Irtsák ki humánus módon. Különben ki tudja, mi történik majd vele.

— Ígérem, asszonyom, még a héten elintézem a dolgot.

— Akkor jó.

— A viszontlátásra.

— Minden jót.

— Egy pillanat, asszonyom!

— Tessék?

— Az ellenkező eshetőségre nem tud szolgálni valami hasonló praktikus tanáccsal?

— Ezt hogy érti?

— Ha netán, a kutyám menne el előbb, isten ne adja, vagy inkább adja, nem tudom, mi lenne a jobb, szófia beszéd, de mégis: hogy mi legyen énvelem, ha netán ő hagyna itt?

Az asszony furcsán nézett az öregemberre:

— Nincsen gyermeke?

— Van egy fiam. Hat éve nem láttam.

— Unokák?

— Kettő él Argentínában. Huszonnyolc évvel ezelőtt találkoztam az egyikkel, a másikhoz még nem volt szerencsém.

— Rokonok, testvérek?

— Egy húgom él még Budapesten.

— Miért nem költözik oda?

— Mert ott börtönbe csuknának.

A hölgy megvonta a vállát:

— Az ember tud élni egyedül, a kutya nem.

— Látja, kedves asszonyom — mondta erre Dezső, aki mindig is hajlott a szentimentalizmusra, akkoriban pedig különösen —, ezért becsülöm és szeretem én ezt a kutyát sokkal, de sokkal jobban, mint bármely emberi lényt, beleértve magamat is, természetesen.

Hazatérve a holtfáradt Dezső leült a konyhában, ölbe vette a kutyát, kopaszodó fejét a kopott bundába fúrta, és azon spekulált, hogy vajon odalenn a parkban az asszonnyal magyarul beszélt-e vagy angolul.

De hiába, erre nem tudott visszaemlékezni sehogy sem.

Bächer Iván