Ketten a tengerrel

Megfizetünk mindnyájan mindenért.

Mindenki mindenért megfizet.

Nem tudni miért van így, de így van. És ha azzal áltatjuk magunkat, hogy az elszámolásra csak ama túlsó világban kerül sor, melynek léte oly bizonytalan, akkor a könyörtelen számadás fájdalmát a csalódás keserűsége is ízesíti majd.

Romlaky Dezsővel is még itt, ezen az árnyékvilágon egyenlíttetett ki minden számlát ama titokzatos Bíró.

Dezső 1948 őszén hagyta el Magyarországot. Ötvennégy éves volt ekkor. Salzburgban állt meg, innen próbált új egzisztenciát alapozni. A kezdésben segítségére volt szállásadónője, egy csinos, középkorú hölgy, akinek férje és két fia életét áldozta Hitlerért.

Vazul Lenke két hónappal később követte férjét. A határon elfogták, visszalökték. Pár hét múlva újra próbálkozott. Tizenkét órán át hasalt a jeges sárban. Mire Salzburgba vergődött, az amúgy is beteg asszony valóságos roncs volt.

Az arthrytis, a kínzó ideggyulladás egy perc engedményt nem adott többé. Lenke folyamatosan fogyott, keze, egykor legendásszép lába megdagadt, a fájdalom csak mind több és több gyógyszerrel volt kordában tartható.

Romlaky Dezsőnek nem volt választása.

Vásárolt, főzött, takarított, gondoskodott, ápolt halálig, ami ekkor még messze volt.

Svájcba költöztek, majd Münchenbe, ahol Dezső a Szabad Európa Rádió egyik főmunkatársa lett. Itt számos ismerősre lelt, egyebek között Zathureczky Gyulára, akit Romlaky Anna révén ismert meg, és aki 1940 után az Ellenzék című kolozsvári lap gleischachtolásában és számos lezsidózott erdélyi magyar hírlapíró meggyilkolásában szerzett elévülhetetlen érdemeket.

A Szabad Európának a magyar szabadságért vívott harchoz jól jött a náci is.

1953-ban Dezsőt — aki akkorra már mindenkivel összerúgta a port — Münchenből és a direkt politizálástól New Yorkba vezényelték.

Itt a Manhattan északi részén, a Momingside Height és a Harlem határán laktak a 119. utca 25.-ös számú bérházának harmadik emeletén négy szép szobát. Pár száz méterre volt ide a hatalmas Morningside Park, és ugyanennyire a Columbia Egyetem, mind a hét vagy nyolc irdatlan könyvtárával.

Az utóbbi jelentőségét Romlaky Dezső irodalmi és újságírói munkásságának támogatásával nyerte el, az előbbi pedig az 1960-tól velük élő Buksi kutya életét könnyítette meg.

Dezső nyugdíjazásáig természettudományi és történeti ismeretterjesztő anyagokat készített a SZER számára, mellesleg a puskapor feltalálójáról, Schvarc Bernátról szóló regényen is dolgozott, de ideje nagy részét természetesen a lakásból gyakorlatilag kimozdulni nem tudó Vazul Lenke ellátása és ápolása töltötte ki.

1962 júliusában Dezsőt nyugdíjazták. Jövedelme az addiginak alig több mint felére csökkent. Szabad ideje viszont legalább ilyen arányban növekedett meg. Erre szüksége is lett hamarosan.

1962. november 7-én este vacsora után Dezső kiment a konyhába mosogatni.

Mikor fél óra múlva visszament a szobába, Lenkét a földön találta, dadogva, félig bénán.

Rögtön tudta Dezső; ez stroke, agyvérzés magyarul. Másnap reggel vitték el a mentők az asszonyt. Pár nap alatt kiviláglott, hogy Lenke jobb keze és jobb lába részlegesen megbénult, de itt hamar mutatkozott javulás. Nagyobb baj volt, hogy kimondani csak egyes szavakat tudott, összefüggéstelenül. Agya tiszta maradt, de nem tudta mindig azt mondani, amit akart. Ráadásul tudta, hogy nem azt mondja, és ettől rendszeresen hisztériás rohamokat kapott.

Dezső csak azért könyörgött Istennek, akiben nemigen hitt soha, hogy akárhogyan is, de maradjon meg Lenke mellette, ne hagyja ott egészen és elviselhetetlenül ebben a ronda világban.

Nem hagyta ott még.

Ettől kezdve pár éven át így teltek napjaik:

Dezső csak altatókkal tudott elaludni, úgy is hánykolódott hajnalig, aztán meg nem bírt reggel kikászálódni az ágyból. Buksi kutya fél héttől kilencig ült mellette türelmesen, néha meg-megbökte az orrával, de általában kibírta, amíg Dezső föltápászkodott, magára kapott valamit és elindult vele a Momingside Parkba.

Jó órát töltöttek el ott, aztán igyekeztek haza.

Kávét főzött Dezső, elkészítette Lenkének a rice chexnek nevezett italt, tejjel, cukorral, Buksinak tálcára tett öt darab kutyakekszet és bevitte Lenke hálószobájába.

Buksi felugrott az ágyra azonnal.

Kezdtek reggelizni így, hármasban, Dezső csak kávét ivott, mint mindig, Buksi saját kekszén kívül mindig hozzájutott némi maradékhoz is.

Aztán Lenke megszólalt:

— Hólabda.

— Mi van, Bocikám?

— Hólabda!

— Micsoda?

— Hólabda, ha mondom! Nem érted?

— Mi van? Hó? Mi lehet az?

Ekkor Lenke rájött, hogy egészen mást mond, mint amit mondani akar, és azonnal kapott egy sírógörcsöt.

— Ne sírj, könyörgöm, ne sírj, bocikám — ölelte át asszonyát Dezső — Hólabda. Mi lehet az? Hó… Víz… Ahá! Adjak vizet Buksinak?

— Az! Az! — sikoltott Lenke.

Dezső adott a kutyának vizet, aztán jöhettek az orvosságok, Cortisone, Complamine meg vérnyomáscsökkentő.

Ezután leült az ágy szélére és kezdetét vette a napi beszédgyakorlat. Dezső elővette a füzetet, amibe még Svájcban másolta át Ady verseit. Olvasta hangosan, tagolva:

— Egyedül a tengerrel…

— Ketten a tengerrel — mondta erre Lenke.

— Egyedül a tengerrel…

— Ketten a tengerrel…

— Egyedül…

— Ketten!

— Egyedül, ha mondom!

— Ne kiabálj velem!

— Ne sírj, Bocikám, könyörgöm, ne sírj, mondd csak tovább, tengerpart, alkony, kis hotelszoba, Bocikám…

— Tengerpart, alkony, kis hotelszoba…

Aztán Dezső elmosogatott, rendbe tette a maga, majd Lenke szobáját, aztán elment a szupermarketbe a gurulós kocsival és megvette, amit kellett.

Mire megjött, Lenke — ha éppen jobban volt — már a konyhában tüsténkedett, de konzervdobozt kinyitni, húst vágni, krumplit tisztítani nem volt képes, jutott hát feladat Dezsőnek elegendő.

— Mit ennél a rántott húshoz, Bocikám?

— Vizet.

— Krumlit?

— Nem, isten ments! Vizet! Jaj, tudom… Nem vizet. Tudom, hogy rosszul mondom…

— Talán rizset, bocikám?

— Nem! Vizet! Nem vizet!

Végül Lenke leemelt a polcról egy doboz spárgakonzervet és megmutatta, hogy arra vágják főzelék sűrűségében.

Aztán bement a szobába sírni.

Ebéd után irány a kutyával a Morningside Park. Mielőtt mentek volna, Lenke odaszólt:

— Boci! Hozzál rétest a magyar cukrászdából.

— Melyikből, Bocikám?

— Hát innen az Amsterdam Avenue-ről.

— Bocikám, itt nem olyan jó a rétes, mint az East Side-on. Talán bölcsebb lenne valami kis tortát venni.

— Egyszer azt is lehetne hozni, amit én szeretek!

— Hogyhogy?

— Nem! Nem úgy értettem.

— Én mindig azt csinálom, amit te szeretsz.

— Nem úgy értettem. Tudod, hogy én mindig az ellenkezőjét mondom, mint amit gondolok.

— De most azt gondoltad, hogy én soha nem csinálom azt, amit te szeretnél! ,

— Nem!

— Ne sírj, Bocikám, könyörgöm, ne sírj…

A parkban az utakat vastagon borította a kosz és az üvegcserép. Sehol nem volt egy szál virág, vagy egy gyeptégla, de még egy valamirevaló bokor sem. A parkon túl indult a Harlem. Az ott élő gyerekek számára nehéz lett volna parkot fenntartani, meg sem próbálkoztak hát vele.

Hazatérve Lenke hírrel fogadta. Napi program volt ugyanis a rádió hallgatása. Azon a szombaton az Il Trovatore volt műsoron. Egész héten készültek rá. Délután két órakor kezdődött a közvetítés. Dezső kettő előtt öt perccel ért vissza Buksival. Lenke idegesen várta őket:

— Nincs. Nincs.

— Mi nincs, Bocikám?

— Az olyan, hogy rádió. Nincs.

— Opera nincs?

— De. Nem.

— Elmarad az előadás?

— Nem.

— Elmarad a közvetítés?

— Nem.

— Rossz a rádió?

— Nem.

— Akkor mi a baj, Bocikám?

— Az. Az. Ami otthon is szokott lenni. Nem szombaton. De hétfőn. Bernstein.

— Bemstein? Ő a Philharmonikusok karnagya. Mi a csoda van, operabál?

— Dehogy.

— A Philharmonikusok játszanak?

— Az. Az. Bernstein játszik.

— Ugyan, Bocikám. Az tiszta lehetetlenség. Bernsteinnek van újonnan épült Philharmonic Hallja. Miért cserélnék át az utolsó pillanatban az operára.

— Nem. Nem nincs opera! Nem tudom megmondani, mi van, de nincs.

— Jó-jó, Bocikám. Meglátjuk — és Dezső nyúlt a rádió kapcsolójához.

— Ne! Neee! — sikoltott erre föl Lenke és ellökte ura kezét. — Ne nyúlj hozzá! Mondom, hogy nincs!

Erre Dezső már megdühödött, ellökte ő is Lenke kezét és kinyitotta a rádiót.

— A kutyafáját, ez a Trubadúr nyitánya!

Lenke sírt, zokogott, szeme eszelősen kerekre tágult.

— Nem igaz! Nem igaz! Háromszor bemondta, hogy nincs Trubadúr.

— Hallgasd! Figyelj oda.

Lenke figyelni kezdett. Aztán mondta:

— Igen. Ez a Trubadúr. Pedig háromszor bemondta, hogy elmarad.

— Bocikám, az lehetetlen. Hogy bemondják, hogy elmarad és aztán leadják. Ilyen nincs.

— Nem vagyok bolond! — sikoltott Lenke. — Nem tudok beszélni, de tudom, hogy mit hallottam! Ne mondd, hogy bolond vagyok!

— Nem azt mondtam, Bocikám, csak azt gondolom, hogy félreértettél valamit.

— Ne! Ne!

— A kutyafáját — Dezső kiment a konyhába és otthagyta Lenkét a rádióval, Trubadúrral, csináljanak együtt hármasban, ami csak nekik jólesik.

Délután szieszta következett, majd újabb kutyaséta, majd írásgyakorlás az ABC-s könyvből.

— Egy T betűt! — adta ki a leckét

Dezső.

Lenke szépen megrajzol egy hibátlan T-t. Aztán rövid gondolkozás után készült a szárát áthúzni, hogy F legyen belőle.

Dezső rámordult:

— Ne csináld!

Mire Lenke fölsikoltott és háromnegyed órán át zokogott szakadatlanul.

Ezután Dezső készített meleg vizet sóval Lenke kezének áztatásához. Az áztatást masszázs követte. Közben diskuráltak, persze, így.

Majd vacsora elkészítése, tálalás, evés jött, közben végtelen vita a kutyával, hogy ne kunyeráljon annyira erőszakosan.

Aztán újra séta a parkban, és már csak az éjszakát kellett kibírni valahogy.

Öt év telt el így.

Lenke állapota sokat javult, szelleme tiszta volt, mozgása is rendeződött, le tudta írni a nevét, öt-hat percet képes lett olvasni is, az egyszeregy eleje hibátlanul ment már.

De ahogy az egyik baj engedett, úgy vadult újra neki a másik, a régi, az évtizedes ellenség, az arthrytis. Fájt Lenke keze, lába, minden porcikája, és a fájdalom párosult hónapokig tartó szörnyű hasmenéssel, amelyet, ha elmúlt, kegyetlen székrekedés váltott föl azonnal.

1967 márciusának végén Lenke kórházba került. Csúnyán fájt a hasa előtte. A vizsgálat szűkületet derített föl a bélben.

Vazul Lenkét április 15-én megoperálták, de szívgyöngeséget kapott és három napra rá, április 18-án kedden nyolcórás keserves agónia után meghalt.

Vasárnap még végrendelkezett kicsiny vagyonáról, amely néhány elhordott ruhaneműből állott. Végső akaratát nem Dezsőnek, hanem Dezső menyének hagyta meg, akit amúgy utált: „Mindenemet, küldjétek el Pestre a fiamnak. A testemet égessétek el. Mondjátok meg Dezsőnek, hogy így akarom.”

Nem tett hozzá semmit, hogy drága Dezsőnek, még annyit se, hogy uramnak. Éppen csak Dezsőt mondott a végén.

Mielőtt Vazul Lenke porhüvelyét a Ferncliff krematóriumban elégették volna, Dezső csütörtökön nyolc, pénteken négy órát ült a koporsó mellett. Halkan, folyamatosan beszélt asszonyához.

Egyszer ordított föl csupán, de nem hallotta senki.

Bächer Iván