Gojszi halála

Az ulti a legjobb ír a rákra.

Legalábbis Gojszi rákjára csak az volt jó. Mikor már nyögött, sírt, alig volt eszénél a fájdalomtól, akkor is: csak hozni kellett a paklit, kiültetni a nyolcvannyolc éves öregasszonyt az ágy szélére, háta mögé stószolni a párnákat, lepakolni a kisasztalt, odahúzni két széket, osztani és az apróka, meggyötört testből a fájdalom tovatűnt azonnal.

Gojszi baját Bányai doktor diagnosztizálta 1957 őszének egyik borongós délelőttjén.

A vizsgálat után ült Gojszi Bányai doktor rendelőjének díványán és mosolygott. A doktor természetes hangon közölte Romlaky Annával:

— Az édesanyjának rákja van. Gyomorrák.

Anna mosolygott. Tudta, hogy Gojszi, aki szinte teljesen süket volt már, figyeli az ő száját.

— Az jó. Nagyon jó mondta tehát.

— Nem kell semmit csinálni, nem is lehet. Ha a fájdalmai erősödnek, akkor telefonáljon.

— Nagyon jó. Hála istennek.

Gojszinak aztán mondta az utcán, amit szokás, a makacs influenza ráment a gyomorra, türelemmel kell viselni, makacs dolog az ilyen, főleg ebben a korban, makacs nagyon.

Gojszi megnyugodott persze:

Úgy örülök fiam, hogy nem komoly a baj, az ember mindenféle rosszra gondol, hogy rák…

1958 derekától Gojszi mind gyöngébb lett, fájdalmai is erősödtek, szeptemberben kétnaponta jött az orvos, adott neki injekciókat, de októbertől már szinte csak akkor nem fájt a gyomra Gojszinak, ha aludt.

És ha kártyázott.

Ekkor már szépen kitapintható, sőt látható is volt a daganat.

November végén Böske odaköltözött Annához a Szent István körútra. Hogy Gojszi ne fogjon gyanút, minden este gondosan elköszönt tőle, vette a kabátot és átment a másik szobába.

Reggel aztán fölkelt, megmosakodott, újra fölvette a kabátot és bement Gojszit köszönteni. Délelőtt, amíg Anna próbált dolgozni keveset, Böske vigyázott Gojszira, majd délután, mikor Anna váltott, ő átment egy kicsit haza, magához, megnézte Gold Sámuelt, aki jól volt, és este visszatizenötösözött a Szent István körútra kártyázni.

Minden este kártyáztak, december 12-ig minden este.

Ekkor esett meg az utolsó parti, amelyről még később éveken, évtizedeken át beszéltek.

Böske és fia, Gold Gyuri játszott az ágy mellé tolt kisasztalnál, a felültetett Gojszival. Anna csak pihegett egy fotelben, erőinek végső határán volt ugyanis.

Az első partiban Gyuri betlit játszott.

Gojszi kihívta a tök hetest, Böske beletette az ászt.

Amikor aztán kiderült, hogy nála volt a nyolcas, Gojszi elkezdett nevetni nagyon.

— Hát ilyet! Ez a Bözsi, milyen pofa!

Aztán Gyuri újra betlit játszott. Kihívta a zöld királyt, mire Gojszi rátette a felsőt, Böske az alsót.

Kérdezte persze Gojszi:

— Hol az ász, gyerekek?

— Itt van, nagymama — tette le Gyuri a lapot.

Erre már Gojszi úgy elkezdett nevetni, hogy annál csak akkor nevetett jobban, mikor kiderült, hogy a piros ász is Gyurinál volt.

— Hát ezt meg mire akartad eldobni?

És Gojszi úgy kacagott, hogy nem bírta abbahagyni percekig, föl kellett függeszteni a partit, behozták a vacsorát, de Gojszi — akkor már különben sem igen evett, szegény — hozzá se nyúlt semmihez, csak föl-fölnevetett és törölgette szemét:

— Hogy ez a Gyuri, egy milyen pofa!

Másnap már Gojszi nem tudott kiülni az ágy szélére, ki kellett a doktort soron kívül hívni, este pedig aludt hat órától, nem volt kártya több, a következő napon már háromszor kapott injekciót, csak pár percre tért magához, de akkor ezt mondogatta:

Hogy ez a Gyuri milyen pofa! A piros ásszal…

Aztán eltorzította finom arcát a hasába hasító fájdalom.

Anna és Böske szinte szünet nélkül ültek az ágy mellett már, alig voltak észen a fáradtságtól, néha át-átmentek a másik szobába, ittak egy-egy kávét, kis konyakot, diskuráltak suttogva kicsinyt.

— Az a dög Dezső megúszta ezt is — mondogatta Anna mindig.

— Bírjuk mi, Annám, magunk is.

— Tíz éven át nem küldött egy centet sem anyának.

— Nem az a fontos.

— Dög.

— A testvérünk. Anya fia.

Dög.

— Ne beszélj így, anyám, nem szabad így beszélni. Megvan neki is a maga baja nyilván.

Aztán mentek vissza, nem merték egyedül hagyni az anyjukat, féltek, hogy hátha éppen akkor történik valami.

December 14-éről 15-ére virradó éjjel már egy szemernyit sem aludtak, csak ültek az ágy mellett, fogták anyjuk kezét, tették, amit kell, igazították a lepedőt, a vánkost, meg-megfésülték Gojszi szép, ősz haját, megágytáltatták néhányszor, ajkát nedvesítették, babusgatták, ölelték, sírták.

Aztán december 15-én, reggel 9 órakor Gojszi kinyitotta szemét, és ahogy az egy jó haldoklóhoz illik, elrebegte utolsó szavait:

— Köszönöm… köszönöm… Dezső… Dezső…

Böske ráborult, Anna fölugrott, arcát két markába fogta és felsikoltott:

— Légy átkozott, anya, légy átkozott! Istenem… Anya!

Aztán rádőlt a holtra ő is.

Bächer Iván