Romlás

Miért romlik minden el?

Minálunk most például rossz a konyhai vízmelegítő, rossz a kaputelefon, rossz a magnó egyik hangfala, rossz a masinéria, amin ezt pötyögöm éppen.

Bűzösen rohad a mosogató körül a deszkapolc, porrá töredezett a konyhának a pár éve lerakott köve, a klozetdeszka a gyanútlan rajta trónolóval együtt zúg alá.

Miért romlik minden el?

Persze meg lehetne javítgatni ezt-azt.

Lehetne hívni mestert, szerelőt, de úgy az ember egész nap ezzel foglalkozhatna, telefonozhatna, várhatna és fizethetne mindenekelőtt, a számítógépet, zenetornyozatot javítani el se jönnek, azokat föl kell nyalábolni és vinni valami műhely titkos zugába, ahol aztán ki tudja, mit csinálnak majd velük, megjavítják, avagy csak kilopnak belőlük ezt-azt, de ha meg is javítják, mi végre, hisz úgyis elromlanak megint.

Mert minden elromlik egyszer.

Lehetne fúrót, fűrészt, kalapácsot ragadni, barkácsolással tölteni napokat, heteket.

De akkor jaj az időnek.

Az pedig, ahogy múlik, úgy lesz mind drágább nekünk. A barkácsolás, újítás, festés, mázolás, nagyrepara fölzabálja azt könyörtelenül. Soha sem végzünk idején. Észrevétlenül belefulladunk egyéb restanciáink dagadó, duzzadó árjába — és mi még mindig egy félkész romhalmaz közepén csavargatjuk csüggedten a srófokat, és már csak a lumbágónk a régi.

Soha el nem készülünk teljesen, soha nem érünk a munka végére, soha semmit tökéletesen megjavítani nem fogunk.

És ha valamit mégis — elromlik előbb-utóbb az is.

Nem érdemes javítani semmin.

Mert minden elromlik újra.

A fregoli új zsinórja pattan, szikrát vet a villanykapcsoló, nyeklik a székláb, reccsen az ágy, elernyed minden jó rugó.

Miért? Miért romlik minden el?

Ne firtassuk. Örüljünk, ha marad még mosott gatyának, fuszeklinek egy madzagunk, ha ég még egy égőnk a szobánkban este, örüljünk. ha van kivel a földre kucorogni le.

Bächer Iván